„A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” – ez volt az első könyve a gyógypedagógia hazai úttörőjének, aki szellemi fogyatékkal élőkkel foglalkozott
Frim Jakab egész életét a gyógypedagógiára tette fel, amely fogalom is hozzá köthető. Bár nem volt szakképzett, hatalmasat lendített az elmebetegek helyzetén, és ő hozta létre az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézetet is.
1898-ban még egészen más színezete volt a hülye szónak, mint mostanság: ekkor írta A hülyék és gyengeelméjűek budapesti prospektusa című kiadványt is Frim Jakab (1852-1919).
Már egészen fiatalon, 14 éves korában megszületett a körmendi születésű fiúban az elhatározás, hogy segítsen a fogyatékkal élő embereknek, miután látott egyet, majd a fővárosi Tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. Jakab már akkor érzékenyített, amikor ez még nem volt divat: az volt az életcélja, hogy a szellemi fogyatékossággal élőket integrálja az életbe, megfelelő munkát találjon nekik – a számukra lehetséges szakmákat külön tanulmányozta is –, a társadalmat pedig arra ösztönözze, hogy átérezzék a helyzetüket és fogjanak össze az érdekükben.
Így nyilatkozott ezzel kapcsolatban:
„Az értelmi fogyatékos gyerekeket nem elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell, hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak.”
Ugyan nem készített tantervet vagy órarendet, de akkoriban szokatlan szemléletével úgy vélte, hogy fontos a hozzá kerülő gyermek korábbi adatainak, életeseményeinek ismerete is, megteremtve ezzel az anamnézis, azaz kórtörténeti lap fogalmát. A vallásos nevelést és a zenét tartotta a legfontosabb képzőeszközöknek, valamint az emlékezet fejlesztését történetek újramesélésével.
Olyannyira komolyan foglalkozott a témával, hogy 1876-ban a philadelphiai egyetem a pszichológiai tudományok doktora címmel tüntette ki, három évvel később Párizsban pedig aranyérmet kapott a világkiállításon.
Ahogy az lenni szokott, hazánkban csak jóval később ismerték el a munkásságát, de Magyarországon is több intézményt neveztek el róla.
A tanítónál kéz a kézben járt a tudományos és a gyakorlati nevelőmunka: a betegek oktatása és gondozása mellett folyamatosan képezte magát a pszichiátria területén, bújva a legújabb szakirodalmat. 1884-ben Frim Jakab vezette be a gyógypedagógia fogalmát a magyar szakirodalomba. De hogy jutott idáig a karrierjében?
Diplomája után maga Trefort Ágoston miniszter küldte Frimet európai tanulmányútra, amelynek során – a látott külföldi intézetek példáin felbuzdulva – itthon is hasonló intézmény megalapítására törekedett. Így nyílt meg a tapasztalataira alapozva 1875-ben a Munka elnevezésű gyógyintézet Rákospalotán. (Ez az érdeklődési kör a családban igen erős lehetett, hiszen testvére, Antal szintén gyógypedagógus volt, siketek számára magánintézetet működtetett.) Frim Jakab tehát elsőként tárta fel Magyarországon az értelmi fogyatékosok nehéz sorsát és hozott létre számukra nevelőintézetet, humánus kötelességnek nevezve a hivatását.
Bár az intézete folytonos anyagi problémákkal küszködött, az elért eredmények mégis közismertté tették, és két éven belül – némi létszámbővülés és Pestre költöztetés után – ebből lett az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézet, amelyet Frim saját költségén intézett.
Ez a későbbi ápolóintézeteknek is jó alapot adott. A gyermeki tompaelméjűséget a gyógypedagógus három kategóriára osztotta: a tompaelméjűekre, akiket szoktatni lehet; a betegelméjűekre, akik fejlődésre képesek; valamint a gyengeelméjűekre, akik képesíthetőek. A hülyeséget elmebetegségnek nevezte, bár szerinte az őrültség, amely ugyancsak elmebetegség, nem azonos a hülyeséggel.
Híres türelmét otthon is kamatoztathatta, hiszen feleségétől nem kevesebb, mint kilenc gyermeke született.
Pedagógiai felfogását Frim így foglalta össze egyik szakkönyvében:
„az elnyomorult, gyenge, elkorcsosult testet a rendes irányban kell kifejteni, erősíteni, gyógyítani, a szunnyadozó lelket felébreszteni, a sötét, tévelygő szellemet összegyűjteni és azt legalább 'a legáltalánosabb és legszükségesebb ismeretekre' tanítani; főképpen azonban a felébresztett szellem alapján 'erkölcsöt' kell beléjük oltani.”
1898-ban még egészen más színezete volt a hülye szónak, mint mostanság: ekkor írta A hülyék és gyengeelméjűek budapesti prospektusa című kiadványt is Frim Jakab (1852-1919).
Már egészen fiatalon, 14 éves korában megszületett a körmendi születésű fiúban az elhatározás, hogy segítsen a fogyatékkal élő embereknek, miután látott egyet, majd a fővárosi Tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. Jakab már akkor érzékenyített, amikor ez még nem volt divat: az volt az életcélja, hogy a szellemi fogyatékossággal élőket integrálja az életbe, megfelelő munkát találjon nekik – a számukra lehetséges szakmákat külön tanulmányozta is –, a társadalmat pedig arra ösztönözze, hogy átérezzék a helyzetüket és fogjanak össze az érdekükben.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
35 éve hiába várják haza Farkas Helgát – még ma is az eltűntek listáján szerepel
A magyar kriminalisztika egyik legismertebb ügyében az orosházi lány 1991. június 27-én tűnt el. Holtteste soha nem került elő, és bár az ügyben született ítélet, a rendőrség továbbra is eltűntként kezeli.
Éppen harmincöt éve egy dél-alföldi országúton nyoma veszett egy 17 éves lánynak, és a magyar kriminalisztika azóta sem tudja megmondani, mi történt vele. A zsarolók 500 ezer márkát követeltek, a hívások egyszer csak elnémultak, a holttest soha nem került elő. 2026. június 27-én a rendőrség honlapján még mindig eltűnt személyként szerepel Farkas Helga.
Az eltűnés 35. évfordulóján az ügy továbbra is lezáratlan, a lányt a hatóságok jelenleg is eltűntként tartják nyilván. A nyomozás egyik legvalószínűbb verziója szerint Helgát elrabolták, majd megölték, holttestét pedig az Orosháza–Gádoros–Szentes térségében gázolajjal leöntve elégették – írja a beol.hu. Ezt a feltételezést egykori koronatanúi vallomások is erősítették a hatóságok előtt.
A rejtély 1991. június 27-én, egy csütörtöki napon kezdődött, amikor az érettségi ajándékként kapott tűzpiros sportkocsijával Orosházáról Szegedre tartó Farkas Helga sosem ért haza.
Még aznap éjjel csörgött a család telefonja: egy suttogó férfi 500 ezer nyugatnémet márka váltságdíjat követelt, ami akkoriban hatalmas összegnek, nagyjából 22 millió forintnak felelt meg.
A zsaroló három nap alatt 14 alkalommal hívta a szülőket, de június 30-án a kapcsolat megszakadt, a pénz átadására pedig sosem került sor. A lány autóját később az algyői Tisza-hídnál találták meg a rendőrök.
Évekkel később a nyomozók látóterébe került két férfi, Cs. József és J. Benedek. A gyanú szerint ők rabolhatták el a lányt, és a zsaroló telefonok is azért hallgattak el, mert a két férfi tudomást szerzett arról, hogy a rendőrség figyeli őket. Az ügy végül a bíróságon folytatódott, ahol 2000-ben a Legfelsőbb Bíróság közvetett bizonyítékok alapján ítélte el Cs. Józsefet.
A bíróság bűnösnek találta részben Farkas Helga „személyi szabadságának társtettességben való megsértéséért”, amiért jogerősen tíz év szabadságvesztést kapott.
Azt a vádat, hogy a férfi 1995-ben végzett volna társával, J. Benedekkel, nem sikerült bizonyítani. Cs. József az eljárás során mindent tagadott, végül 2006-ban, jó magaviselete miatt szabadult a börtönből. A hírek szerint azóta külföldön kezdett új életet.
Az apa, Farkas Imre, aki 2022-ben elhunyt, a lánya eltűnése után mindent megmozgatott, hogy megtalálja. Magánnyomozókat fogadott, újság- és tévéhirdetésekben üzent az elrablóknak, sőt, a kor egyik legismertebb parafenoménjét, Uri Gellert is felkérte a segítségre.
A magyar emberrablások történetének egyik legrejtélyesebb esetét a sajtó időről időre feleleveníti. A 30. évforduló környékén megjelent cikkek a két gyanúsítottra és a holttest-megsemmisítési verzióra fókuszáltak. Később, 2022-ben egy volt nyomozó interjúban beszélt egy lehetséges olasz maffia-szálról, de ez az elmélet sem hozott áttörést. A legtöbb összefoglaló arra jutott, hogy bár az ügy egyes vádpontokban jogilag lezárult, a legnagyobb kérdés továbbra is megválaszolatlan, miközben a hatóságok nem találták meg Farkas Helga feltételezett gyilkosát.
Éppen harmincöt éve egy dél-alföldi országúton nyoma veszett egy 17 éves lánynak, és a magyar kriminalisztika azóta sem tudja megmondani, mi történt vele. A zsarolók 500 ezer márkát követeltek, a hívások egyszer csak elnémultak, a holttest soha nem került elő. 2026. június 27-én a rendőrség honlapján még mindig eltűnt személyként szerepel Farkas Helga.
Az eltűnés 35. évfordulóján az ügy továbbra is lezáratlan, a lányt a hatóságok jelenleg is eltűntként tartják nyilván. A nyomozás egyik legvalószínűbb verziója szerint Helgát elrabolták, majd megölték, holttestét pedig az Orosháza–Gádoros–Szentes térségében gázolajjal leöntve elégették – írja a beol.hu. Ezt a feltételezést egykori koronatanúi vallomások is erősítették a hatóságok előtt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Kőpaloták dőltek romba, a vályogkunyhók állva maradtak – egy ősi trükk mentett életeket a legnagyobb magyar földrengésnél Komáromban
A magyar történelem legpusztítóbb, 6,3-as erősségűre becsült földrengése során a paraszti építészet meglepően hatékonynak bizonyult. A rugalmas szerkezetű házak megvédték lakóikat, így a halálos áldozatok száma a pusztítás méretéhez képest alacsony maradt.
Egyetlen reggel elég volt ahhoz, hogy Komárom épületeinek harmada romhalmazzá váljon, a zsámbéki bazilika összeomoljon – és hogy kiderüljön: a szegények vályogházai jobban állták a rengést, mint a polgárok kőpalotái. Magyarország írott történetének legpusztítóbb földrengése 1763. június 28-án rázta meg a Dunántúl északi részét.
A tudósok utólag 6,3-as erősségűre becsülték a földmozgást, amely Komáromban 63 ember halálát okozta és 120-at megsebesített.
A hagyományos leírások szerint az epicentrum Győrtől északkeletre, Komáromtól északnyugatra lehetett, bár újabb kutatások ezt a helyszínt pontosították, és Megyercs térségébe teszik. A rengést annyira kiterjedt területen érezték, hogy még Drezdából és Lipcséből is jelentették.
A katasztrófa sokkal több áldozatot is követelhetett volna, ha a térségben élő parasztok nem egy ősi építészeti technika szerint építkeznek.
Lakóházaik alapanyaga vályog és rugalmas fűzfavessző volt, az egyszerű kunyhók – és azok kéményei – pedig az alap felé fokozatosan szélesedtek. Emiatt a szegényebb rétegek épületei sokkal jobban állták a rengéseket, mint a módosabb polgárok kőházai vagy a bolthajtásos, többszintes paloták.
A Mária Terézia által elrendelt kárfelmérésből nemcsak a pusztítás mértéke, hanem a korabeli társadalom vagyoni viszonyai is kirajzolódnak. A jelentésekből kiderül, hogy
a nagyobb anyagi károk a tehetősebbeket sújtották, hiszen az ő kőépületeikben keletkezett a legtöbb kár.
Ezek a korabeli beszámolók és Karl Friedel festő ábrázolásai segítettek a kutatóknak utólag megbecsülni a rengés erejét.
A komáromi természeti katasztrófa nem egyedi esemény volt a térségben. 1783-ban egy újabb erős rengés mintegy 500 házat döntött romba, majd
a környéken átlagosan húszévente tapasztaltak erősebb földmozgásokat egészen 1850-ig, amikor a föld elcsendesedett.
A földrengés egyik máig látható nyoma a zsámbéki romtemploma, amelynek épülete ekkor omlott össze végleg. A 20. században Kecskeméten, Egerben, Dunaharasztiban és Berhidán is voltak jelentősebb rengések, de a technikai fejlődésnek köszönhetően ezek már kevesebb emberéletet követeltek.
Egyetlen reggel elég volt ahhoz, hogy Komárom épületeinek harmada romhalmazzá váljon, a zsámbéki bazilika összeomoljon – és hogy kiderüljön: a szegények vályogházai jobban állták a rengést, mint a polgárok kőpalotái. Magyarország írott történetének legpusztítóbb földrengése 1763. június 28-án rázta meg a Dunántúl északi részét.
A tudósok utólag 6,3-as erősségűre becsülték a földmozgást, amely Komáromban 63 ember halálát okozta és 120-at megsebesített.
A hagyományos leírások szerint az epicentrum Győrtől északkeletre, Komáromtól északnyugatra lehetett, bár újabb kutatások ezt a helyszínt pontosították, és Megyercs térségébe teszik. A rengést annyira kiterjedt területen érezték, hogy még Drezdából és Lipcséből is jelentették.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
A Gozsdu udvar hétvégi piaca tipikus turistamágnes: az éttermek és bárok bejárata mellett felállított asztalokon egymás mellett sorakoznak az egyedi tervezésű vintage ruhák, táskák, ásvány- és csipkeékszerek, és még sok hasonló, magyar pénztárcával mérve erősen túlárazott termék.
Van azonban két stand, ami eltér a többitől: vörös csillagok, hajdani „Kiváló dolgozó” kitüntetések, cirill betűs katonai jelvények sorakoznak rajtuk.
De vajon kik, milyen motivációval vesznek meg egy darabka diktatúrát 2026-ban, és egyáltalán mekkora piaca van ennek? Ezt próbáltuk meg kideríteni a standok tulajdonosaival beszélgetve.
Nyugati poén és olasz „újkommunisták”
Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a kommunista érából megmaradt kitüntetések ritka, féltve őrzött kincsek. Stiaszni Attila, az egyik árus gyorsan eloszlatja ezt az illúziót:
„Aki anno nem kapott valamilyen kitüntetést, például Kiváló Dolgozó elismerést, azzal komoly gondok voltak” – meséli nevetve.
Stiaszni Attila
Ezek a kitüntetések nem a dicsőség szimbólumai voltak, sokkal inkább a mai értelemben vett év végi bónuszok korabeli, kézzelfogható megfelelői. Évente több tízezer darabot adtak ki belőlük, ha valaki egyszerűen csak bejárt a munkahelyére és nem volt közveszélyes munkakerülő, szinte borítékolható volt, hogy az év végén a kezébe nyomtak egy oklevelet és egy jelvényt.
Ma, évtizedekkel a rendszer bukása után ezek nagy mennyiségben keringenek a használtcikk-piacokon, miután a hagyatékok felszámolása során a fiatalabb generációk gyakran egyben adnak túl rajtuk – vagy ami még rosszabb, egyszerűen a lomtalanítások alkalmával a szemétbe hajítják őket.
Az igazi kérdés persze az, kik alkotják a vevőkört 2026-ban. Az árusok tapasztalatai szerint a hazai és a külföldi vásárlók motivációi radikálisan eltérnek. Míg a magyarok elsősorban nosztalgiából vásárolnak – felidézve az apa, nagyapa régi történeteit, és célzottan keresve a „Kiváló bányász” vagy „Kiváló sofőr” feliratokat –, addig a külföldiek számára ez tiszta egzotikum és szuvenír.
Stiaszni Attila elsőre meglepő politikai és társadalmi trendekről is beszámol. Tapasztalatai szerint Nyugat-Európa több országában is fura ideológiai reneszánszát éli a korszak.
„Az olaszok mostanában újra kommunisták. De a spanyolok is borzalmasak ilyen szempontból, náluk konkrétan sarló-kalapácsos pártok vannak.”
Szerinte ez annak tudható be, hogy ezek a fiatalok soha nem éltek a diktatúrában, így nem ismerik a valóságot a szimbólumok mögött. Számukra a vörös csillag és a sarló-kalapács egy lázadó, idealizált esztétika része.
Az amerikai és más tengerentúli turistáknak viszont, akik soha életükben nem láttak hasonlót, a vörös csillag egyszerűen csak egy izgalmas, furcsa szimbólum Kelet-Európából, amit poénból vagy meghökkentő ajándékként visznek haza.
Gagarin, Misa mackó és a csernobili Poljot-láz
Nem minden nosztalgia kapcsolódik azonban közvetlenül a pártpolitikához. Szemen, a Gozsdu udvarban lévő másik stand tulajdonosa szerint a legnépszerűbb termékek a popkulturális és tudományos mérföldkövekhez kötődnek.
„A legjobban szeretett dolgok 90%-a a moszkvai olimpia és Gagarin köré csoportosul” – magyarázza. Az 1980-as moszkvai olimpia kabalafigurája, a legendás Misa mackó bögrén, csészén és jelvényen is azonnali kasszasiker: nincs olyan harminc év feletti külföldi, aki ne ismerné fel azonnal.
Ugyanez igaz Jurij Gagarinra is. Az 1961. április 12-i első űrutazás emlékét őrző kitűzőket és jelvényeket imádják a vevők, mert egy olyan korszakra emlékeztetnek, amely a technológiai diadalról és az emberiség határfeszegetéséről szólt, a mindennapi elnyomás közvetlen politikai élétől mentesen.
Szemen fő szakterülete egyébként nem a jelvények világa, ő elsősorban régi, vintage mechanikus órákkal foglalkozik. Ez a piac 2026-ban elképesztő reneszánszát éli, különösen a fiatalok körében. Ennek oka egyrészt a családi kötődés („apámnak, nagyapámnak ilyen volt”), másrészt a megbízhatóságuk és a popkultúra hatása.
Az HBO-féle Csernobil-sorozat bemutatása után Szemen szerint valóságos láz tört ki a filmben látható jellegzetes, „kocka” fazonú Poljot órákért. A mechanikus óra ráadásul napi használati tárgy, aminek stílusa van – ellentétben az eldobható okosórákkal vagy az olcsó kvarcórákkal.
„A vintage órákat azok veszik, akiknek van valami kötődésük, vagy látták filmben, mint a Csernobilban a kocka Poljotot. Az árak mennek felfelé, mert ezek fogyó termékek, újakat már nem gyártanak belőlük.”
Meddig tarthat még a biznisz?
Bár a kereslet stabil, sőt az árak folyamatosan emelkednek, mindkét árus egyetért abban, hogy ez a piac véges. Az utánpótlást szinte kizárólag a piacok, a kapcsolatok és a hagyatékfelvásárlók jelentik. Szemen elmondása szerint a beszerzés legfontosabb forrásai azok, akik lomtalanításokból, lakásürítésekből jutnak hozzá a komplett hagyatékokhoz.
„Kapcsolatok nélkül ma már semmit nem lehet venni az utcán. Azokat az órákat, amiket öt-nyolc évvel ezelőtt eladtam, ma a vevők háromszor-négyszer annyiért tudnák értékesíteni. Az árak csak mennek felfelé, mert ezek fogyó termékek, lassan egyáltalán nem lesz több belőlük.”
A helyzetet nehezíti, hogy a tárgyak egy része menthetetlenül elvész, mivel sokan nem ismerik fel a régi papírpénzek, kitüntetések értékét. Egy-egy régi pengő vagy korabeli szovjet papírpénz piaci értéke mindössze néhány száz forint, lomtalanításkor ezért inkább bezsákolják és kidobják őket a szemétbe, mintsem felkínálják eladásra. Így a fizikai valóságban létező darabszám napról napra csökken.
Arra a kérdésre, hány év lehet még ebben az üzletben, egyik árus sem tudott pontos választ adni. Szemen maga is gyűjtő: kárpátaljai származásúként az Osztrák–Magyar Monarchia és a csehszlovák éra képeslapjait, valamint ritka gyermekórákat ment meg a jövőnek.
Mint mondja, ez ma már inkább szenvedélyes hobbi, mintsem betonbiztos megélhetés: „A 90-es, 2000-es években még igazi ritkaságokat, például Lenin-rendet is lehetett találni. Ma már ilyesmi szinte nem is létezik Európában.”
A kevésbé ritka darabokból azonban még bőven van készleten, szóval aki egy letűnt, ellentmondásos korszak materiális emlékeire vágyik – akár poénból, akár nosztalgiából vagy épp tiszta történelemszeretetből –, a Gozsduban bármelyik hétvégén megteheti.
A Gozsdu udvar hétvégi piaca tipikus turistamágnes: az éttermek és bárok bejárata mellett felállított asztalokon egymás mellett sorakoznak az egyedi tervezésű vintage ruhák, táskák, ásvány- és csipkeékszerek, és még sok hasonló, magyar pénztárcával mérve erősen túlárazott termék.
Van azonban két stand, ami eltér a többitől: vörös csillagok, hajdani „Kiváló dolgozó” kitüntetések, cirill betűs katonai jelvények sorakoznak rajtuk.
De vajon kik, milyen motivációval vesznek meg egy darabka diktatúrát 2026-ban, és egyáltalán mekkora piaca van ennek? Ezt próbáltuk meg kideríteni a standok tulajdonosaival beszélgetve.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
36 éve szavazhattak a magyarok arról, legyen-e közvetlen államfőválasztás, óriási kudarcba fulladt
Az 1990. július 29-i népszavazás a rendkívül alacsony, 14,01 százalékos részvétel miatt érvénytelen lett. A résztvevők 85,9 százaléka pedig támogatta a közvetlen elnökválasztás bevezetését.
85,9 százaléknyi igen szavazat mellett is elsöprő kudarccal végződött 36 évvel ezelőtt, 1990. július 29-én az a népszavazás, amely a köztársasági elnök közvetlen megválasztásáról szólt.
A részvétel mindössze 14,01 százalékos volt, ami a mai napig a legalacsonyabb választói aktivitás egy országos szavazáson.
A kérdés, hogy a parlament vagy a nép válassza-e az államfőt, azóta is a magyar politika visszatérő vitatémája, pláne most, amikor a Tisza-kormány egy alkotmánymódosítással elérte a hivatalban lévő köztársasági elnök leváltását.
A rendszerváltás utáni első nyáron tartott referendumot Király Zoltán független képviselő kezdeményezte, a szervezés oroszlánrészét pedig a parlamenti választáson vereséget szenvedett, politikailag elszigetelt MSZP vállalta. Az aláírásgyűjtő íveken nem kevesebb, mint nyolc különböző módon feltett kérdés szerepelt, végül 160 ezer hitelesített aláírás után az Országgyűlés 1990. július 8-án döntött a népszavazás kiírásáról.
A július 29-i időpont a nyár közepén, a szabadságolások és a mezőgazdasági munkák csúcsán komoly nehézségek elé állította a szervezőket, akiknek hatalmas erőfeszítésébe került 50 ezer embert mozgósítani a szavazatszedő bizottságokba
A kampány a korabeli beszámolók szerint visszafogott maradt, a kormánypártok nem vettek részt benne, Torgyán József, a Kisgazdapárt politikusa pedig egyenesen a szavazástól való távolmaradásra buzdított.
Fotó: Beroesz/Wikipédia
A 7,8 millió választásra jogosult polgár alig több mint 14 százaléka ment el szavazni.
A népszavazás előtt az 1989-es négyigenes referendum megakadályozta, hogy a még MSZP-s többségű parlament a szabad választások előtt államfővé válassza Pozsgay Imrét. Az 1990-es választások után az MDF és az SZDSZ paktumot kötött a stabil kormányzás érdekében, amelynek része volt az elnök parlamenti megválasztása is. Ezt a megállapodást próbálta felülírni az MSZP a népszavazással.
A referendum érvénytelensége után napokkal, 1990. augusztus 3-án az Országgyűlés Göncz Árpádot választotta köztársasági elnökké.
A szakértők és az ellenzéki politikusok véleménye is megoszlik erről a kérdésről. Török Gábor politológus szerint éppen az áprilisi választás után kialakult helyzet mutatta meg a legélesebben, hogy hogy mennyire jó ötlet a közvetlen elnökválasztás. Szerinte ugyanis csak ez adna az államfőnek valódi tekintélyt. Márki-Zay Péter korábbi miniszterelnök-jelölt is az államfő közvetlen megválasztását szorgalmazza, sőt azt is jelezte, hogy ő is szívesen elindulna jelöltként.
Az államfői feladatokat egyelőre Forsthoffer Ágnes, az Országgyűlés elnöke látja el ideiglenesen, miután Magyar Péter azon szándéka, hogy Polgár Judit sakknagymestert kérné fel köztársasági elnöknek, kudarcba fulladt. A Tisza egyelőre keresi a megfelelő jelöltet, ám a miniszterelnök többször hangsúlyozta, hogy egy átmeneti időszakra javasolnák az Országgyűlésnek a jelölt megválasztását.
85,9 százaléknyi igen szavazat mellett is elsöprő kudarccal végződött 36 évvel ezelőtt, 1990. július 29-én az a népszavazás, amely a köztársasági elnök közvetlen megválasztásáról szólt.
A részvétel mindössze 14,01 százalékos volt, ami a mai napig a legalacsonyabb választói aktivitás egy országos szavazáson.
A kérdés, hogy a parlament vagy a nép válassza-e az államfőt, azóta is a magyar politika visszatérő vitatémája, pláne most, amikor a Tisza-kormány egy alkotmánymódosítással elérte a hivatalban lévő köztársasági elnök leváltását.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Fotó: Beroesz/Wikipédia
