Ilyenek leszünk mi is, ha már kiirtottuk a környezetünket – kortárs táncban mesél a jövőről Duda Éva
Létezik egy hely, ami egészen eltér az általunk megszokott világtól. Egy hely, ahol nincs meleg kanapé, nincs közösségi média, nincs esti tévézés, de még csak növények sincsenek az udvarban. Egy hely, ami egyszerre idegen és ismerős, ahol újra az ösztönök veszik át az irányítást, ahol a közösség egyszerre jelent veszélyt és biztonságot.
Talán távolinak tűnik, de ez a világ közelebb van, mint gondolnánk, és napról napra lassú, de határozott lépésekkel haladunk felé.
„Természetesen hatással vannak rám - nem csupán magánemberként, hanem művészként is - az aktuális közéleti, társadalmi történések, és a világunkat érintő nagyon gyors és szorongató ügyek, mint például az éghajlatváltozás.” – mesélte Duda Éva legújabb darabja, az Utópia kapcsán. Az utóbbi években igencsak sokat emlegetett téma már ez, azonban a rendező szokatlan módot választott, hogy felhívja rá az emberek figyelmét.
Duda Éva nem az olvadó jégsapkákról és a szemetet nyelő bálnákról mutat képeket, őt az érdekeli, mi lesz 30, 50, vagy 100 év múlva, amikor mindezt már magunk mögött hagytuk. Az Utópia szereplői már megszenvedték azt, amit mi gondosan előkészítünk, és már-már állatias minőségeikben próbálják újjáépíteni megcsorbult kis közösségeiket.
A poszt-apokaliptikus társadalom tagjai ugyanolyan emberek, mint te vagy én, csak éppen már múltbeli eseményként tekintenek a migráció, a technológiai fejlődés és a környezetrombolás eseményeire. Persze nem Éva az első, aki fontosnak tartja, hogy beszéljünk erről a témáról: „Szerintem ma nem érvényes bármi másról beszélni. Ha picit is foglalkoztat minket, hogy mi lesz 10 vagy 100 év múlva, akkor a legégetőbb kérdésekkel kell foglalkoznunk és össze kell fognunk, még pedig globálisan. A művészet pedig nem csupán szórakoztatásból áll, hanem lehetősége van fókuszba hozni lényeges kérdéseket.
Mindannyiunk felelőssége ma, hogy hogyan tudjuk élhetőbbé tenni a környezetünket, és hogy egy olyan világot teremtsünk, amiben nem uralkodik a félelem.”
Az emberi lény a korábbi mintákhoz hasonló mechanizmusokból táplálkozik az új körülmények között is: a hasonló hasonlóval szimpatizál, és biztonságra lel mellette, a másság megijeszti, esetleg agressziót vált ki belőle. A közösség védelmet jelent, a magányos farkasra elutasítás, veszély vár. A falkában élő „állatok” közösen éreznek, közösen gondolkoznak, közösen küzdenek a túlélésért. Ha egy boldog, az összes boldog, ha egynek fáj, az összes jajgat.
Aztán persze akad olyan ember, aki megkérdőjelezi a közös értékeket – ő egy időre a saját útjára lép, aztán lassan felismeri, hogy egyedül nem boldogul. A teljes egyenlőség itt is utópikus marad, olykor szükség van egy falkavezérre, aki képes összefogni és fegyelmezni az elszabaduló indulatokat.
Duda Éva új darabjának egyik legszembetűnőbb jellemvonása, hogy ezúttal igazán színes táncosgárdával dolgozott. A művészek mind életkorukban, mind etnikumukban, mind fizikai megjelenésükben nagyon különböznek, és ez teszi igazán személyessé, igazán emberközelivé az idegen világot.
„A különbözőségünk és hasonlóságunk nagyon érdekes kérdés, mert egyfelől csodálatosan sokfélék vagyunk, miközben a legalapvetőbb vágyaink, céljaink szinte megegyeznek, bárhol is élünk. Számomra nincs különbség ember és ember között, messzemenően elítélek mindenféle diszkriminációt, és ezt a gondolatot alá akartam húzni.
Éppen ezért pont a diverzitásra tettem a hangsúlyt ebben a darabban, fontosnak tartom a nyitottságot, azt, hogy elfogadjuk, értékeljük a másik embert, azt az embert is, aki még "másabb" mint mi vagyunk.”
Nézőként azt érezhetjük, hogy a sok eltérő, különféle táncos között akár mi is elvegyülhetnénk. Mozdulataikat figyelve velük együtt féltem, tervezgettem és izgultam, és noha egy általuk kifejlesztett, saját nyelven kommunikáltak, legvégül mintha mégis értettem volna a köztük folyó párbeszédet.
Merthogy hiába telt el mondjuk 100 év, az ember az ember marad, az ösztönösen rögzült viselkedésmintáitól pedig nehezen tud szabadulni. És ez nem is baj, sőt, talán ez a túlélés kulcsa.
Duda Éva amellett, hogy ismét felhívta a figyelmünket néhány irdatlan nagy problémára, amiket egyszerűen nem lehet elégszer emlegetni, megerősítette azt is, hogy az ember végtére is egyszerre csodálatos és borzasztó lény. Csodálatos, mert képes szeretni, biztonságot adni és támogatni, és borzasztó, mert felelőssé tehető mindazért, ami miatt szépen lassan eljutunk oda, ahol Duda Éva táncosai is megrekedtek.
