MÚLT
A Rovatból

"Volt, akit nyakig trágyába temettek, hogy felélesszék" – 4 érdekesség, amit eddig kevesen tudtak a lovagokról

A lovagokról az iskolában azt tanítják, hogy hősies fickók voltak, akik harcoltak a hitükért, a hűbérurukért és szívük hölgyéért. De az ő életük sem egy csodás fáklyásmenet volt.


A történelemkönyvek mindig csak a nagy csatákról, háborúkról és a híres emberek tetteiről szólnak. Pedig az elmúlt korok hétköznapi élete legalább ilyen érdekes. Ez a blog arról szól, ami a történelemkönyvekből kimaradt.

A múzeumokban láthatjuk a mázsás páncélokat, hatalmas kardokat, és ámuldozunk, hogyan bírták ezt egyáltalán megemelni a lovagok. De vajon tényleg olyan nagyszerű és hősies dolog volt lovagnak lenni? Tényleg olyan nehezek voltak a korabeli páncélok és fegyverek?

1. Hogyan lehetett lovaggá válni?

A lovagi cím egyrészt örökölhető volt, apáról fiúra szállt, bár ebben az esetben is alapos kiképzésen kellett átesnie a lovagpalántának. Kivételes esetben néhány országban alacsony sorból is lovaggá lehetett emelkedni, ha valaki rendkívüli bátorságot tanúsított a csatamezőn. Angliában például bárkiből lovag válhatott, ha volt évi 40 fontot jövedelmező birtoka. Valójában a lovagok egy szűk elitet képeztek, mert az életmód igen költséges volt. Franciaországban a 14. században a lovagok száma nem érte el a 3700 főt, vagyis a lovasságnak csak 12%-a volt lovag.

A lovagnak szánt fiúkat családjuk elküldte egy főúri udvarba, ahol arra oktatták őket, hogyan kell a fegyvereket forgatni, megtanították nekik az udvari viselkedés szabályait, például azt, miként szolgálják urukat a lakomaasztalnál. A középkor vége felé még írni-olvasni is megtanították őket. Egy jó lovagnak erősnek, kitartónak kellett lennie, így komoly testedzést végeztettek velük. Meg kellett tanulniuk bánni karddal, kopjával, úgy lovagolni, hogy a combjuk szorításával irányítják a lovat. Tudniuk kellett úszni, nyilazni, vadászni, sakkozni és verset írni.

Amikor az ifjút elég felkészültnek találták, fegyverhordozóként szolgált egy darabig. A lovaggá ütés nem volt életkorhoz kötve, bármikor megtörténhetett, ha az illető rendelkezett a megfelelő anyagi feltételekkel. A lovaggá avatás előtt a harcosnak meg kellett gyónnia, fürdőkádban ülve hosszasan tisztálkodnia, hogy jelképesen is megtisztuljon minden bűntől. Ezután más lovagok segítettek neki beöltözni a szertartáshoz, majd hosszas virrasztás következett. A lovaggá ütést mise előzte meg, felövezték a derekát, és aki felavatta, átnyújtotta neki a kardot, megcsókolta és könnyedén a vállára ütött. Néha előfordult, hogy tömegesen végezték el az ilyen szertartásokat, sőt az is megesett, hogy egy-egy csata előtt a hosszadalmas szertartás kihagyásával is hozzá lehetett jutni a lovagi címhez. Szokás volt ugyanis, hogy a parancsnok néhány katonáját lovaggá ütötte a csata előestéjén.

2. Mennyire volt nehéz a páncél?

Ha láttál már múzeumban lovagi páncélt, akkor van fogalmad róla, mennyi "alkatrész" tartozott a lovag felszereléséhez. A nagyobb városokban jól képzett fegyverkovácsok készítették a páncélokat - igen szép summáért. A lovagi páncél, pajzs, fegyverzet mellett egy lovagnak szüksége volt legalább két lóra és a lovakra való felszerelésre is: fejpáncélra, díszes takaróra, de akár a lova egész testét is beboríthatta sodronytakaróval. A több falu árát érő fegyverzetről többféle tévhit is él a köztudatban. A legnagyobb tévhit, hogy a lovagok ólomsúlyú páncélt hordtak.

Valóban nehéz volt a páncélzat, de nem annyira borzasztó, mint ahogy azt mi hisszük. A súlya ugyanis szépen megoszlott az egész testen, és bármilyen meglepő, a lemezpáncélt könnyebb volt viselni mint a régimódi páncélinget. Egy ügyes lovag megtanulhatott teljes páncélban egyedül, segítség nélkül felszállni a lovára. Az igazi nehézséget az jelentette, hogy egy forró nyári napon többen kaptak hőgutát a fémdobozban vagy fulladtak meg a szűk sisakban mint ahányat az ellenség leterített.

A kézifegyverek sem voltak olyan nehezek, mint ahogy gondoljuk. A kutatók sokáig úgy vélték, hogy a harcosok kardja 6-7 kilót nyomott, valószínűbb inkább, hogy olyan kardokkal vívtak, amelyek 1,5 kilónál nem voltak nehezebbek.

3. Lovagnak lenni veszélyes munka volt

A lovagok élete tele volt veszéllyel. A régészeti feltárások azt mutatják, hogy alig ismerünk olyan lovagsírt, ahol a csontvázon ne lenne többféle sérülés. Volt, hogy a fél fogsorukat kiverték, a koponyákon több horpadást találtak, a lábszárcsontokon több vágás nyoma éktelenkedett. Szinte nem találtak olyan középkori harcost, akinek ne lett volna eltörve valamelyik bordája. Nem kellett ahhoz csatába menni, hogy megsérüljön a lovag: bőven elegendő volt, ha egy lovagi játék során lefordult a lováról. A korabeli orvosi eljárások nem sok jóval kecsegtettek: volt olyan lovag, akit nyakig trágyába temettek, hogy felélesszék...

A hadjárat sem volt olyan dicsőséges dolog, mint ahogy a lovagi irodalom leírja. Valójában kemény strapa volt, és többnyire csak az történt, hogy lovagoltak a dög melegben valami pusztaságban, az ellenség meg nem volt sehol. A lovagnak az év bármely szakaszában készen kellett állnia a hadjáratra, bár általában nyár végén került sor a legtöbb hadjáratra. Télen szakadt a hó, ősszel csak a sárt dagasztották volna az utakon, tavasszal pedig nem volt könnyű élelemhez jutni a meghódított területeken. Maradt tehát a nyár, amikor hőség volt, a páncél pedig igen kényelmetlen viselet volt a melegben.

A hadjáratokon nagy probléma volt az élelmezés, így a derék lovagoknak gyakran penészes vagy száraz kenyér jutott némi gyenge lőrével. A helyi vizet nem volt érdemes megkóstolni egy idegenbe tévedt lovagnak, mert az ismeretlen víruskészlet hamar kiűzte belőle a pocsék táplálékot. A hadseregek általában vittek magukkal sört vagy bort, így a fáradalmak elviselésének egyik módja a lerészegedés lehetett esténként.

4. Miből éltek a lovagok?

Bár a lovagi irodalom erőpróbákról, dicsőségről beszél, amelyért cserébe a lovag nem vár semmit, a valóság ettől igencsak távol állt. Csatába menni veszélyes, kockázatos volt, de mindig kecsegtetett a zsákmány és a váltságdíj reményével is. Ha egy lovag elég ügyes volt, védelmi pénzt szedhetett be az elfoglalt városoktól, falvaktól, kifoszthatta a legyőzötteket, és egész vagyonnal térhetett haza.

Külön üzleti lehetőséget jelentett, hogy a hadifoglyokért váltságdíjat lehetett kérni. Így aztán nem sok értelme volt a csatákban legyilkolni egymást, nemegyszer előfordult, hogy mindkét fél arra törekedett, hogy megkímélje az ellenség életét, és minél több, előkelőbb foglyot ejtsen. Az is megesett, hogy egy csata előtt, amikor a seregek parancsnoka azt fontolgatta, hogy megütközzön-e az ellenséggel vagy tárgyaljon, a lovagok könyörögtek neki, hogy harcoljon, mert anyagi gondokkal küzdöttek. A fogoly ejtésénél figyelni kellett arra, hogy ne sebesítsék meg nagyon az ellenséget, nehogy meghaljon a fogságban, mert akkor nem járt érte váltságdíj.

Időnként elképesztő összegek cseréltek gazdát, de olyan is előfordult, hogy a fogoly családja nem tudta kifizetni a kért összeget, így az első ár töredékéért szabadult végül a fogoly. A középkori viszonyok között lassú volt az alkudozás menete, így nem volt költséghatékony a foglyot sokáig fogságban tartani, ezért a szegényebb lovagok gyakran eladták a foglyukat egy gazdagabb lovagnak, aki aztán behajtotta a nagyobb összegű váltságdíjat.

A hadjáratok nyereségéből valójában nagyon kevés lovag gazdagodott meg. A szerencsésebbek földbirtokba fektették a pénzüket, mert az aranynak, drágakőnek könnyen lába kélt. Egy lovagnak azzal is számolnia kellett, hogy maga esik fogságba. Ha szerencsés volt, akkor a királya vagy a hívei, barátai, családja összeszedte a váltságdíjra valót. A kockázat azonban mindig nagy volt: lehet, hogy a beígért váltságdíjat nem fizették ki, a megszerzett földekre több pénzt kellett költeni, mint amennyit jövedelmeztek, a zsákmány egyharmadát minimum át kellett engedni a hűbérúrnak. Szóval szegény lovagnak gyakran tényleg csak a dicsőség maradt.

Az Emelt töri érettségi blogon nem csak az írásbeli, hanem a szóbeli érettségihez is találsz segítséget

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Mindenkit megölünk!” – 27 éve történt a Columbine középiskolai mészárlás, az Egyesült Államok történelmének egyik legvéresebb iskolai ámokfutása
A hatóságok két és fél évtizeddel később emberölésnek minősítették Anne Marie Hochhalter halálát, aki 26 évvel élte túl a columbine-i lövöldözést. Az elkövetők a támadás során a könyvtárban azt kiabálták: „Minden sportoló álljon fel!”


1999. április 20-án a Columbine Gimnázium neve örökre egyet jelentett a modern kori iskolai erőszakkal – két és fél évtizeddel később pedig egy újabb áldozat halálával hivatalosan is átíródott a mérleg.

Aznap hunyt el Anne Marie Hochhalter, aki a 27 évvel ezelőtti lövöldözésben súlyosan megsebesült és deréktól lefelé lebénult. A halottkém a halál okát emberölésnek minősítette, mivel a támadáskor szerzett sérülései közvetlenül hozzájárultak a halálához. Ezzel a columbine-i áldozatok hivatalos száma 14-re emelkedett – írta az Associated Press.

A két elkövető, a 18 éves Eric Harris és a 17 éves Dylan Klebold eredetileg nem lövöldözést, hanem egy nagyszabású robbantást tervezett. Két, egyenként közel tíz kilós, PB-gázpalackból készült bombát helyeztek el az iskola menzáján, amelyeket helyi idő szerint 11:17-re időzítettek, amikor a legtöbb diák, nagyjából 500 fő tartózkodott ott.

A tervük az volt, hogy a robbanások után a menekülőket a parkolóból lövik le. A menzában elhelyezett bombák azonban a hibás vezetékezés miatt nem robbantak fel.

Miután a tervük kudarcot vallott, a két diák fegyverrel indult az iskola nyugati bejárata felé. Az első lövések 11:19-kor dördültek el, azonnal megölve egy diáklányt, Rachel Scottot. A helyszínen tartózkodó rendőr, Neil Gardner helyettes 11:22 körül kapott riasztást, és szinte azonnal tűzharcba keveredett az egyik támadóval.

Eközben a bent rekedt tanár, Dave Sanders diákok százait terelte biztonságba, amíg őt is halálos lövés nem érte.

A támadók 11:29-kor hatoltak be az iskola könyvtárába, ahol a legtöbb áldozatukkal végeztek. Szemtanúk szerint az egyik elkövető azt kiabálta:

„Minden sportoló álljon fel! Mindegyikőteket meg fogjuk ölni.”

A mészárlás a könyvtárban alig több mint hét percig tartott, ezalatt tíz diákot öltek meg. Az elkövetők 12:08-kor a könyvtárban öngyilkosságot követtek el.

A speciális egységek 12:06-kor hatoltak be az épületbe, kevesebb mint egy órával az első lövések után, a korabeli protokolloknak megfelelően azonban nem nyomultak be azonnal mélyebbre. A rendőrök nem voltak felkészülve egy ilyen szintű fegyveres támadásra.

A késlekedés miatt a súlyosan megsebesült Dave Sanders tanár délután három óra körül elvérzett, mielőtt a segítség elérhetett volna hozzá. Az eset alapjaiban változtatta meg az amerikai rendőrségi taktikát; ennek nyomán vezették be az azonnali behatolást előíró protokollt aktív lövöldöző esetén.

A tragédia után egy hónappal Bill Clinton akkori elnök és a first lady, Hillary Clinton a közösséghez szólt. „Amerika szívét átütötte” – mondta a first lady. Az elnök pedig a fegyvertartási és fegyvervásárlási rendszer hézagos szabályozására hívta fel a figyelmet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is” – így indult a legendás Gyermekvasút
A korabeli Néplap cikke a pártot és a vezetőt éltette az 1950-es átadáson. 2015-ben a vonal bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is.


Amikor 78 éve, 1948. április 11-én a Széchenyi-hegy oldalában megfeszített munkával nekiláttak az Úttörővasút építésének, kevesen sejthették, hogy egyszer Guinness-rekorderré, nemzedékek közös élményévé, s a budai hegyek ikonikus attrakciójává válik.

Ma ugyanazon a pályán, immár Gyermekvasútként, gyerekek irányítják a forgalmat – felelősen, profin, mégis játékos örömmel.

A mai évfordulón ünnepeljük a kisvasutat, amelynek története maga a magyar huszadik század kicsiben, a Rákosi-korszak propagandájától a ma is virágzó közösségépítésig.

Az építkezés 1948. április 11-i megkezdését követően rekordsebességgel haladt a munka: az első, nagyjából három kilométeres szakaszt Széchenyi-hegy és az akkori Előre (ma Virágvölgy) állomás között már július 31-én átadták.

A korabeli sajtó szerint az első szerelvény „pontosan fél tíz órakor indult el”.

A következő év júniusában a vonal elérte Szépjuhásznét (akkor Ságváriliget), majd 1950. augusztus 20-án megindult a forgalom a teljes, Hűvösvölgyig tartó pályán. Bár egy várostörténeti forrás szerint április 11-én a nyomvonalat jelölték ki és a munka másnap indult, a hivatalos narratíva ezt a napot tekinti a kezdőpontnak.

A dátumok mögött azonban egyedülálló működési modell áll, amely a vasút igazi szívét jelenti.

A forgalmi és kereskedelmi feladatokat 10 és 14 év közötti gyermekvasutasok látják el, természetesen felnőtt állomásfőnökök és vasúti szakemberek felügyelete mellett.

A fiatalok komoly tanfolyamon vesznek részt, ahol elsajátítják a szolgálati napló vezetését, a jelzési és biztosítóberendezések kezelését, a váltóállítás szabályait és az utastájékoztatás fortélyait.

Ez a rendszer ma is él és virágzik, tavaly júniusban például 155 újonc tett fogadalmat Hűvösvölgyben.

2015-ben a budapesti Gyermekvasút hivatalosan is bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint a világ leghosszabb olyan vasútvonala, ahol a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyermekek látják el.

A hitelesített hossz 11,7018 kilométer. A 760 milliméteres nyomtávú pálya a budai hegyekben kanyarog, 235 méteres szintkülönbséget küzd le, miközben a legnagyobb emelkedője eléri a 3,4 százalékot.

A vonal népszerűsége a hatvanas években érte el a csúcsát, 1961-ben például 800 ezer utast szállított. Ma a teljes menetidő a két végállomás között körülbelül 40-50 perc.

A vonalról csodálatos panorámák nyílnak a környező hegyekre, és számos turistaút csatlakozik az állomásokhoz.

A Gyermekvasút azonban több mint közlekedési eszköz; egyben korszakok lenyomata is. Az ötvenes években a szocialista nevelés és propaganda fontos eszköze volt.

Egy korabeli tudósítás érzékletesen tükrözi a korszak szellemét: „a Pártnak. Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is!” - írta a Néplap a teljes vonal átadásakor.

Mára ez a narratíva teljesen átalakult. A vasút a közösségépítés, a felelősségvállalás és a pályaválasztás támogatásának színterévé vált, ahol a gyerekek játékosan tanulhatnak bele egy komoly szakmába.

Története tele van apró, érdekes részletekkel is. Kevesen tudják, hogy 1956 és 1973 között a hűvösvölgyi végállomáson mozgólépcső működött, amelyet vasár- és ünnepnapokon, a metró előtti időkben valóságos látványosságként üzemeltettek.

A járműpark is legendás: a „Kis Piri” néven ismert gőzmozdony ma is feltűnik a nosztalgiajáratokon, az egyik jellegzetes Mk45-ös dízelmozdonyt pedig „Bendegúz”-nak keresztelték.

A Gyermekvasút egyszerre időutazás és jövőiskola; a budai hegyek sínpárján 78 éve fut a történelem – ma is, a gyerekek biztos kezű irányításával.

Via MÁV-csoport


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Európa hősként ünnepelte, a bécsi udvar elárulta: egy vadkan végzett a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérével
Ötszázoldalas eposzt írt, ellenséges hídját égette fel a tél közepén, és egész nemzetet tanított önvédelemre: 406 éve, a ma elfogadott magyar szakirodalmi adat szerint 1620. május 3-án született Zrínyi Miklós, a költő-hadvezér, akinek életműve ma is egyszerre irodalmi és stratégiai iránytű.


Zrínyi Miklós születésnapja nem csupán egy dátum a naptárban, hanem alkalom arra, hogy felmérjük, mit kezdünk ma egy olyan örökséggel, amely a kard és a toll egységére épült egy olyan korban, amikor a nemzet sorsa naponta forgott kockán.

Zrínyi Miklós főnemesi család sarjaként, többnyelvű műveltséggel felvértezve, itáliai és bécsi hatások között nevelkedett. Ez a kettős látásmód tette lehetővé számára, hogy egyszerre lásson rá a Habsburg-udvar finom politikai játszmáira és a magyar végvári világ kíméletlen realitására. Ez a háttér kovácsolta azzá a hadvezérré és gondolkodóvá, aki a tettekben és a szavakban egyaránt a legmagasabb szintet képviselte.

Pályája a végvárakban indult, ahol a mindennapos portyák és ostromok adták a gyakorlati leckét, de hamar túllépett a napi szintű hadviselésen. Reformtörekvései egy állandó, professzionális, „rendszeres hadsereg” felállítását célozták, felismerve, hogy a portyázó, alkalmi seregekkel nem lehet hosszú távú biztonságot garantálni.

Stratégiai gondolkodásának csúcspontja az 1664-es téli hadjárat volt, amely európai hírnevet szerzett neki.

A Dráva mentén, a tél kellős közepén, fagyos körülmények között mélyen benyomult az ellenséges területre, és felégette a török utánpótlás kulcsfontosságú láncszemét, a monumentális eszeki hidat. Ez a hadművelet nemcsak katonai bravúr volt, hanem politikai üzenet is Bécs és Európa felé: Magyarország képes és hajlandó a saját védelmében kezdeményezni. A merész vállalkozások mögött azonban nemcsak bátorság, hanem egy koherens politikai program is állt.

Zrínyi politikai írásaiban és levelezésében újra és újra visszatért a központi gondolathoz: az országnak a saját erejére kell támaszkodnia.

A „Ne bántsd a magyart!” röpiratától a hadtudományi munkákig mindenhol azt hangsúlyozta, hogy a külső segítség bizonytalan és feltételekhez kötött, a valódi biztonság záloga a belső erő és szervezettség. Folyamatosan egyensúlyozott a Habsburg-udvarral való együttműködés és a magyar érdekek képviselete között, ám tervei többször ütköztek a bécsi udvar döntéseivel.

Ezt a programot emelte elvont eszményből közösségi tapasztalattá tizenöt énekből álló eposza, a Szigeti veszedelem. A mű nem csupán a dédapa, Zrínyi Miklós szigetvári hős tetteinek megéneklése; valójában egy politikai-erkölcsi példázat. Az eposz a hősi önfeláldozáson keresztül mutatja be, hogy a közösségért hozott áldozat a legfőbb erény, és egy maroknyi, de elszánt sereg képes szembeszállni a túlerővel, ha a vezető és a katonák egységet alkotnak.

Zrínyi nyelvi erejével, barokk képeivel és feszültségteremtő dramaturgiájával a magyar irodalom egyik csúcsművét hozta létre, amely egyszerre volt imádság, haditerv és nemzeti program.

A hősi eszmény azonban nemcsak könyvlap, hanem cselekvés – és itt visszakanyarodunk a sorsfordító utolsó hónapokhoz. 1664 nyarán a szentgotthárdi csatában a keresztény seregek győzelmet arattak, de a császári győzelem után megkötött vasvári békét a magyar rendek rendkívül kedvezőtlennek tartották, ami óriási felháborodást keltett.

Ugyanezen év november 18.-án vadászni ment néhány főúrral a Csáktornya melletti erdőbe. Már hazafelé készülődtek, amikor Póka István fővadász horvátul odaszólt Zrínyinek, hogy megsebesített egy vadkant, követte a vérnyomát, és ha utánamennének, még elejthetnék.

Zrínyi nem sokat habozott. Magához vette rövid puskáját, lóra ült, és Póka, valamint egy savoyai fiatalember társaságában elindult a vadkan nyomába. Nem sokkal később Guzics kapitány öccse, Zrínyi olasz inasa és a lovásza is utánuk mentek.

Guzics tért vissza a hírrel, amely pillanatok alatt rémületté változtatta a vadászat végét: Zrínyit súlyos baj érte. A vadkan három sebet ejtett rajta, a lábán és a fején is megsérült, de a halálos seb a nyakán érte.

Bár a korabeli források balesetként írják le az esetet, a hirtelen és tragikus halál szinte azonnal táptalajt adott az összeesküvés-elméleteknek. A halál körüli bizonytalanság csak erősítette a kultuszt, amely a XIX–XXI. században is formálja közgondolkodásunkat.

Zrínyi Miklós egyszerre irodalmi mérték és stratégiai gondolkodó, aki arra tanít, hogy a nagy célokhoz szervezett erő, tiszta vízió és áldozatvállalás szükséges. A kérdés ma is ugyanaz, mint Zrínyi idejében: leszünk-e elég szervezettek és bölcsek ahhoz, hogy a közjót ne csak megénekeljük, hanem meg is védjük?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
A Titanic egyetlen magyar áldozata nem is arra a hajóra váltott jegyet: sztrájk pecsételte meg a sorsát
Weisz Lipót és felesége eredetileg az RMS Lusitania első osztályán utazott volna Kanadába, ám a Titanic másodosztályára irányították át őket.


Egy bányászsztrájk miatt fordult tragédiába a Titanic egyetlen magyar utasának élete.

Eredetileg nem is a végzetes útra tartó óceánjáróra, hanem a Lusitaniára váltott jegyet.

Weisz Lipót, a tehetséges szobrász és felesége, a belga Mathilde Françoise Pëde Kanadában szeretett volna új életet kezdeni.

Szénhiány miatt végül a Titanic másodosztályán találták magukat.

Weisz Lipót magyar származását neve is sejteti, és bár a sírfelirata Pestet jelöli meg születési helyeként, a kutatások szerint Veszprémben látta meg a napvilágot.

 

A fiatalember 19 évesen Angliába emigrált, ahol a bromsgrove-i Iparművészeti Egyesületnél tanult. Itt ismerkedett meg a varrónőként és énekesnőként dolgozó Mathilde-dal, akit feleségül is vett – írta a Promotions.hu.

A tehetséges fafaragó 1911-ben már áthajózott az Atlanti-óceánon, és Montrealban kapott megbízást a helyi Szépművészeti Múzeumtól.

Később Edward Wren bízta meg azzal, hogy a Dominion Express Building homlokzatára kifaragja a korabeli Kanada kilenc tartományát jelképező kőpajzsokat.

Mivel úgy látta, Quebecben meg tud élni a művészetéből, visszautazott Angliába a feleségéért, hogy együtt kezdjék meg közös életüket a tengerentúlon.

Ám a sors közbeszólt.

A Lusitania első osztályára vettek jegyet, de a brit bányászok sztrájkja miatt a Lusitania nem tudott elindulni. Ezért a Weisz házaspárt átirányították a Southamptonból induló Titanicra, a másodosztályra.

A történet szerint Weisz Lipót felszállás előtt a kabátja bélésébe varrta a család teljes vagyonát: mintegy 15 ezer dollár értékű, 21 kilogramm súlyú aranyat.

1912. április 14-én éjjel, egy kései séta után a házaspár épp visszatért a kabinjába, amikor a hajó jéghegynek ütközött. Mathilde a 10-es számú mentőcsónakban kapott helyet, így megmenekült, ám férje a hajóval együtt a fagyos óceánba merült.

Az özvegy április 18-án, a Carpathia fedélzetén érkezett meg New Yorkba, ahol az a veszély fenyegette, hogy nincstelen bevándorlóként visszaküldik Angliába.

A holttestek után kutató Mackay-Bennett hajó azonban megtalálta a 293-as számmal jelölt, mentőmellényes testet, amit a felsőjébe hímzett „W.L.” monogram alapján azonosítottak Weisz Lipótként.

Előkerült az öltönybe rejtett arany is, amit visszaszolgáltattak az özvegyének. Mathilde végül Kanadában maradt, és később újra férjhez ment.

Weisz Lipótot a montréali Baron de Hirsch temetőben helyezték végső nyugalomra.

Sírja sokáig jelöletlen volt, a fejfát csak a katasztrófa századik évfordulóján, 2012 körül állították fel. A sírkövön ez a felirat olvasható: „Leopold Weisz, született 1880 körül Magyarországon, Pesten. 1912. április 15-én halt meg a Titanic katasztrófájában. Nemrég házasodott, és kezdett új életet Montréalban. Tehetséges és ígéretes szobrász, a bromsgrove-i ipartestület tagja, munkáira Montréalban és külföldön egyaránt csodálattal tekintenek.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk