Ismét egy újabb erős fesztiválszezon közeledik a végéhez, a csúcspont pedig minden magyarnak (és még több külföldinek), a 30. Sziget, amely idén sem szerénykedik headlinerekben.

A koradélutáni órákban még csak lézengő közönség a szervezők által erősen ajánlott, de ugyanennyire bejáratott helyszínein találkozhatott programokkal, a Cirque’ du Sziget szépen feltelt majdnem minden előadásra. Volt ugyanakkor standup is, ahol elsősorban brit humoristák próbáltak mosolyt csalni a látogatókra. A próbáltak egy egészen leíró szó, Lou Conran és társai egészen döcögős előadást tudhatnak maguk mögött, valahogy nem sikerült a fél öt környéki idősávban áttörni a közönség falát.

A nagyszínpadot a Margaret Island indította, akik ide visszajáró vendégek már, illetve a Sziget Nagyszínpad délután 4-es spotja gyakorta van odaadva a hazai popzene ismertebb arcainak. Valójában nem okoztak igazán csalódást, hozták a kötelező, bemelegítésnek tökéletes hangulatot. Már csak a közönség, a világsztárokra helyet foglalók miatt sem volt egy hatalmas buli, de talán nem sértő kijelentés az, hogy maga a Margaret Island zenéje sem a veretésről szól.

Idén Blondshell indított, aki a maga nemében hibátlan koncertet hozott össze, a lassú égésű számok a sátorban egészen jól működtek. Az Olympusnál talán csak a Salad ment nagyobbat, a masszívan szellős közönség pedig hálásan fogadta a kaliforniai énekesnő dalait.

Tom Odellnek pedig lehetne egy ideiglenes lakcímkártyát a Sziget Nagyszínpadra adni, ahányszor megfordult már ott, ezt idén sem tette másképp, és pontosan annyit adott, amennyit egy Tom Odell-koncerttől várnánk. A kötelező slágerek, tökéletes hangszerelésen túl az óriási buli itt sem történt meg.

Fisher pontosan hozta azt, amit tőle vártak, az ikonikus integetések, nyelvnyújtogatások között eldurrantak a legnagyobb zenék, mint például a Losing it, de a régi klasszikusokból is szépen áldoztak a house-dance vonal oltárán.

A Sziget első napját egyértelműen a hollandok (most már tényleg) világsztárja, Joost vitte el. Joost egyébként Azahriah-hoz egészen hasonló utat tett meg, egy youtuberként kezdett karrier kerül át a zenébe, ahol a saját, holland nyelven előadott számok remélhetőleg világszerte ismertek lesznek. Mert hogy az idei Eurovízióról diszkvalifikált Joost valamiféle személyi kultuszt is hordoz maga körül, a félig vicceskés, félig komoly produkció a maga esetlenségében pedig a 90-es évek erős gabber/rave vonalát hozta vissza. Ezt az agyig rakott Revolut stage pedig egyszerűen imádta. A leginkább szembetűnő dolog az volt, hogy a közönség alig telefonozott, videózott, minden a teljesértékű veretésért történt.

Joost pedig vigyorgott, táncolt a biztonsági őrökkel, esett-kelt a színpadon (és előtte, a legutolsó számnál majdnem beesett a színpad alá is), és a szett közepén megemlékezett az autóbalesetben elhunyt szüleiről a könnyeivel küszködve.

Egészen fura élmény a mellettem álló, Chiléből származó hölgyet hallani ordítani az Europapa című dalt, de itt ez is megtörtént.

Ami talán keserű szájízt adhat, hogy ezután Kylie Minogue a nagyszínpadon egy picit erőtlennek érződött. Pedig az énekesnő nem egy megélhetési haknit hozott a főfellépő pozícióra, hanem egy tisztes slágerparádét, rendes showélménnyel. A backing tracket 2024-ben számon kérni bármelyik popsztáron kicsit olyan, mint a nem levehető kupakon bosszankodni a pet-palackokon, igazából mindenki csinálja lassan, és valahol érthető is, így Kylie-nak ezt nem írnám a számlájára. Sokkal inkább azt, hogy Kylie lelkesedése a közönségen valahogy nem köszönt vissza, bár mindenki tisztesen “énekelgetett” az énekesnővel, de a megfogalmazás itt is szándékos: maga a nagy buli elmaradt. Enerváltságról és öregszagról szó nincsen, csupán láttunk már jobb headlinereket az elmúlt években a Szigeten.

A 30. Sziget egy tisztességes első nappal zárult, a mai nap pedig Azahriah jön a főfellépő elé, rég volt bárki magyar előadó ilyen jó idősávban a Nagyszínpadon.