KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Mantrával is gyógyítom az állatokat” – Nepálban volt önkéntes a magyar állatorvos

Váraljai Orsi azt mondja, minden állatorvosnak ki kellene próbálnia, milyen alkalmatlan eszközökkel, borzasztó körülmények közt segíteni.


Honnan jött az ötlet, hogy önkéntes állatorvosnak menj?

2011-ben végeztem az Állatorvostudományi Egyetemen. Elmentem dolgozni egy kisállat-rendelőbe, de egy év után azt éreztem, hogy be vagyok zárva. Fontos a gyógyítás, ezt akartam csinálni már gyerekkorom óta, de nem azt éreztem igazán, hogy gyógyítok, hanem azt, hogy „szolgáltatást” végzek. Az egyetemről kikerülve nem gondoltam végig, hogy ez valójában futószalag. Jönnek a kutyák, macskák, meg a gazdik, és mindenkinek igyekeztem persze segíteni, de egy idő után nekem ez már nem a gyógyításról szólt. Sok lett hirtelen, belefásultam.

Persze az is igaz, hogy épp ez a munka adott nekem egy nagy lehetőséget, hiszen az önkénteskedés azt is jelenti, hogy mindent magadnak kell állnod.

Mikor utaztál először?

Először 2013 augusztusában mentem Nepálba. Aztán 2015 augusztusában, legutóbb pedig idén január 4-én indultam.

De miért pont Nepál?

Nagyon szeretem a hegyeket, érdekelt a buddhizmus és Nepál valamiért különösen vonzott. Mindenképpen önkénteskedni akartam, kerestem a lehetőségeket, és a legtöbb szervezettől, amelyet megkerestem e-mailben, még csak válasz sem jött. Az első hely, ahonnan választ kaptam – három órán belül -, egy katmandui szervezet volt. Már aznap meg is vettem a repülőjegyet, és egy hónappal később indultam.

Mit tudtál arról, hová érkezel?

Semmit.

Megnéztem a honlapjukat, mindössze annyit tudtam róluk, amit a neten találtam, az nem volt túl sok. Megérkeztem - és sokkoló volt.

Miért?

Sohasem láttam még ekkora szegénységet, és főként ekkora szervezetlenséget. Megérkeztem, és napokig nem tudtam, hogy ki az önkéntes, és ki az, aki ott dolgozik. Ráadásul épp akkor költözött el a központ egy másik épületbe. Ezt úgy képzeld el, hogy a kutyák még ott voltak a régi helyen, de a gyógyszerek, már amennyi volt, már az új épületben. Ott az összes gyógyszert, tablettát, injekciót, mindent összeöntöttek egy dobozba, és így vitték át az új helyre.

Ahol persze így nyilván még nagyobb káosz lett. Egy hét telt el, mire először találkoztam a helyi állatorvossal, addig én voltam orvosként egyedül, sok lelkes, de képzetlen önkéntessel.

Tehát voltak melletted más segítők, önkéntesek is.

Igen, voltak közülük többen, akik, csakúgy, mint én, nem helyiek voltak. Hallottak arról, hogy itt szükség van a munkájukra, jöttek is: Amerikából, Európából, de ők sem orvosok, „csak” lelkes segítők voltak. Hetekig dolgoztam úgy az új helyen, hogy én voltam az egyedüli állandó állatorvos, csak hetente egyszer-kétszer nézett be a helyi kolléga.

Aztán szépen lassan beállt a rendszer. Mire a kutyák meg a gyógyszerek is egy helyen voltak végre, megszerveztük a napi munkamenetet.

Volt a szervezetnek egy kicsi teherautója, azzal mentek a sérült állatokért. Reggeltől estig hozták őket, de nekik sok más betegségük is volt. Gyógyítottunk, ahogyan tudtunk.

Csakhogy nemigen volt áram.

A városban minden kerületben napi 2-3 órát volt csak elektromosság, így, amikor nem volt, tiszta vizünk sem volt, hiszen a szivattyú sem működött. El tudod ezt képzelni? Rengeteg beteg vagy sérült állat volt a menhelyen, a higiéniai körülmények katasztrofálisak voltak.

Mégis, nagyon szerettem ezt csinálni. Sőt, azt gondolom, minden állatorvosnak meg kellene ezt egyszer tapasztalnia.

Pontosan mit?

Nincs áram, nincs víz, nincs fertőtlenítés, nincs semmi. Csak kihívások vannak. Be kell például rakni egy branült (a vénába vezetett tű – a szerk.) egy kutyába. De nem volt fertőtlenítőszer, sem vénaleszorító, sem semmi. És ilyenkor le is kell borotválni a szőrt az állatról ott, ahová be akarod vezetni. De meg kellett oldani.

A borotva az én kis rózsaszín borotvám volt, a fertőtlenítő a házipálinka, amit vittem magammal, a vénaszorító helyett meg egy piros cipőfűző, amit találtam.

Ez volt, így kellett megoldani.

Akkor neked ma itthon egy állatrendelőben dolgozni már nagyon könnyű lehet ezek után...

Persze. Egészen más. És nem csak emiatt. Rengeteg olyan betegséget láttam, amit itthon csak tankönyvben – ott meg gyógyítottam ezeket is. De azt is láttam, ami szívszorító, hogy azok vannak kevesebben, akik mentik az állatokat.

Rengeteg kutyát elütnek. Van, hogy megdobálják, megmérgezik vagy megskalpolják őket, mert nagyon félnek a veszett kutyáktól. Mi oltottunk, és igyekeztünk tájékoztatni a lakosságot. Kemény volt.

Mégis visszamentél...

Igen. Amikor volt ott a földrengés 2015-ben, azonnal tudtam, hogy ott a helyem, hiszen a mentők elsősorban az emberekkel foglalkoznak, az állatokkal nyilván senki. Menni akartam. Ilyen helyzetben nagyon nehéz eljutni egy ilyen területre, szóval próbáltam csatlakozni több, állatokat mentő nagy szervezethez, de elutasítottak, végül sohasem tudtam meg, hogy miért.

Állatorvos vagyok, volt tapasztalatom, mégsem kellettem. Rendben, nem kellek nektek? Akkor megyek egyedül – gondoltam.

Támogatást kezdtem gyűjteni interneten, két hét alatt összejött a pénz – nem csak a repülőjegyre. Közben folyamatos kapcsolatban voltam a szervezettel, ahol korábban voltam, megvettem a repülőjegyet is, de végül ők mondták, hogy ne menjek, mert reménytelen a helyzet. Jön a monszun, várjam meg a végét, ezt kérték...

Kihasználtam az időt, tovább gyűjtöttem adományokat, gyógyszert. Sokan segítettek, és végül fél évvel később újra elindultam. Akkor egy hónapot voltam ott, 30 kiló gyógyszert és kötszert, egyebeket vittem magammal.

Legutóbb pedig idén, immár harmadszor mentél Nepálba.

Ezúttal egy másik szervezethez mentem, és kivételesen nem dolgoztam, hanem szétosztottam az időközben összeszedett újabb nagy adag adományt. Gyógyszert, takarót, kutya- és macskakaját – mindent, amit kellett.

Az előző évek tapasztalataiból már tudtam, mire van szükség, így ezeket kértem az adományozóktól, illetve itthon megvettem, amit kellett. Amúgy sem szeretek pénzt adományozni. Tudom, hogy nagyon szeretik az állatokat, de lássuk be, óriási a szegénység, és biztos akartam lenni abban, hogy a pénz oda megy, ahová kell.

Említetted, hogy érdekel a buddhizmus. Így még jobban érthető, miért Nepált választottad. De Európában azért kevéssé ismert ez a vallás.

Ezzel nem teljesen értek egyet, szerintem egyre többen fordulnak a buddhizmus felé. De alapvetően engem nem is ez motivált, noha az érdeklődés megvolt bennem. Az is igaz, hogy végül azért

mégis kinn váltam buddhistává,

mégpedig a második utamon, amikor módom nyílt egy tíznapos elvonulásra egy buddhista kolostorba. Azt éreztem, megtaláltam, amit kerestem.

És hogyan hat ez a mindennapjaidra itthon, az állatorvosi rendelőben?

Sokkal tudatosabb, mélyebb az együttérzésem az állatok, meg a gazdáik iránt is. Nagyon sokszor nehéz kommunikálni velük, de most már türelmesebb vagyok. Akár egy állat kényszerű elaltatásához is másképp állok, mint előtte. Bár előtte sem tettem meg szívesen, de most még komolyabban mérlegem.

Kilógsz a szemléleteddel a rendelőben a kollégáid közül?

Nem, egyáltalán nem. Volt, hogy furcsán néztek rám, hogy mantrákat mondok az állatoknak, de aztán teljesen természetessé vált, hogy én így is gyógyítok.

Mit gondolsz, mi lenne az, amivel alapvetően javítani lehetne az állatok helyzetén Magyarországon?

El kellene terjednie annak a szemléletnek, hogy örökbe kell fogadni állatot, nem feltétlenül a fajtatiszta kutyákhoz, macskákhoz ragaszkodni. A menhelyek tele vannak tündéri állatokkal.

Azt tapasztalom, hogy az örökbe fogadó állattartók valahogy felelősebbek.

A másik pedig a nagyobb aktivitás: hogyha valaki tud arról, hogy egy állat szenved, például, mert rosszul tartják, vagy az út szélén lát egy rohanó kutyát, álljon meg, és tegyen valamit. Ne fordítsuk el a fejünket.

Mikor mész vissza legközelebb Nepálba?

Nem tudom még. Majd ha megint jön a belső indíttatás, hogy indulnom kell, megyek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ágostont nem tudják meggyógyítani” – A szülők bejelentették, hogy egyéves kisfiuknak nem maradt esélye
A leukémiás kisfiú szülei megtört szívvel jelentették be, hogy Ágostont hazaviszik a kórházból, és minden közös pillanatot kihasználnak. Az orvosok szerint nincs már esély a gyógyulásra.


Az akut mieloid leukémiával küzdő Tóth-Helli Ágoston szülei a Facebookon jelentették be, hogy a kisfiuk többé nem kap kezelést, mert az orvosok nem látnak esélyt a gyógyulására.

„Az orvosok behívtak egy szobába mindkettőnket, és elmondták, hogy ők teljesen biztosak abban, hogy Ágostont nem tudják meggyógyítani” – írták a szülők.

A legutóbbi vizsgálat szerint Ágoston csontvelőeredménye 81 százalékos, ami azt mutatja, hogy az utolsó gyógyszer, a Stro nem hatott. Egy újabb kemoterápia ugyan meghosszabbíthatná az életét, de jelentősen rontaná az életminőségét, ráadásul továbbra is az elkülönítőben kellene tartózkodnia.

Mivel „a nyugati orvoslás semmi olyat nem tud adni, amivel minimális esély lenne a gyógyulásra”, a szülők úgy döntöttek, inkább hazaviszik a fiukat, és minden idejüket vele töltik.

Mint írták, tudják, hogy az orvosok „jót akarnak, teszik és mondják a tőlük telhető legjobbakat, mégis ez az, amit az ember az életében a legkevésbé akar hallani. Ez egyszerűen felfoghatatlan, és esélyét sem látjuk annak, hogy le tudjuk írni, mit érzünk most. Ágostont tegnap hazavittük. Mostantól 2–3 naponta fogunk kontrollra jönni, ha kell, akkor kap vérkészítményt és fájdalomcsillapítást, ha szükséges lenne. Viszont leukémia elleni kezelést, kemoterápiát már nem fog kapni. A kórház nyitva áll, az elkülönítőt fenntartják nekünk, bármikor visszaköltözhetünk, ha úgy érezzük, nem bírunk el a helyzettel otthon.”

Ágoston története tavasszal vált országszerte ismertté, amikor a szülei az akkor tíz hónapos kisfiú amerikai immunterápiás kezelésére indítottak gyűjtést.

A gyógyszert a gyártó biztosította volna, de a kiutazás, a kint tartózkodás és a kórházi költségek a családra hárultak. A 500 millió forintos cél rövid idő alatt összejött, de négy nappal az indulás előtt kiderült, hogy Ágoston mégsem kaphatja meg az amerikai kezelést.

A szülők azóta más lehetőségeket is kerestek, de egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Most minden idejüket és energiájukat Ágostonra fordítják, és hálásak a sok támogatásért. Úgy fogalmaztak, talán egyszer valami olyan kezdeményezést hívhatnak életre, ami eddig nem volt Magyarországon, de erről majd később számolnak be.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Felfoghatatlan tragédia: egy hónap alatt halt meg mindkét szülő – öt gyerek maradt árván Orosházán
A fiatal anya tüdőembólia miatt hunyt el, párja egy hónappal később agyvérzésben. A négy kicsi nevelőszülőkhöz került, a legnagyobb lányt a nagypapa vette magához.


Döbbenetes tragédia rázta meg Orosházát és Nagyszénást. Egy fiatal pár egy hónapon belül halt meg, öt gyermekük pedig árván maradt. A hároméves ikerpár, egy 5 éves kisfiú, egy 9 éves és egy 13 éves kislány veszítette el szüleit. A családból senki nem tudta magához venni mind az öt gyermeket. Egyetlen élő nagyszülőjük, az apai nagyapa a legidősebb lányt vállalta, a négy kisebb testvér pedig nevelőszülőkhöz került – számolt be a Blikk.

Egy hónapja Mónika lett rosszul az orosházi albérletükben. Párja, Szabolcs vonattal tartott haza, amikor a nő felhívta, hogy nincs jól. Később már összefüggéstelenül beszélt, mire a férfi hazaért, a mentők próbálták ellátni, de a 36 éves édesanya életét már nem lehetett megmenteni.

„Tüdőembólia, ezt állapította meg a boncolás” – mesélte az elhunyt nő unokatestvére, Hajnalka. „Szabolcsot nagyon megviselték a történtek, de igyekezett tartani magát, méltó módon eltemette a szerelmét, és minden erejét a gyerekekre fordította. Annyiban tudtunk neki segíteni, hogy gyűjtést szerveztünk, legyen miből élniük, míg a hivatalok rendezik a dolgokat. Nem is gondolkozott azon, mi lesz az öt gyerekkel, tudtuk, Szabolcs remek apa.”

Egy hónapig bírta tartani magát, aztán agyvérzést kapott. A család őt is elvesztette. Az öt gyermek teljesen árván maradt. Az apai nagyapa már 73 éves, egyedül él, a többi rokon saját családja miatt nem tudta vállalni a gyerekeket.

„Nem is a pénz lett volna a gond, mert rengetegen segítettek nekünk, milliók gyűltek össze a gyerekek számláján, amit egy rokon nyitott, mert a hagyatéki eljárás miatt Móni és Szabolcs bankszámláját is zárolták. Szabolcs sokat dolgozott az építőiparban, minden fillért hazavitt. A gyerekekkel az a helyzet, hogy – főleg a négy kisebbet – nem lehet szétszakítani őket, annyira szeretik egymást” – mondta a rokon.

A legidősebb gyermek, a 13 éves lány, Mónika előző kapcsolatából született. Ő egy gyulai speciális iskolába jár, hét közben kollégiumban lakik. Egy hét múlva visszatér az iskolába, az ellátását a nagyszénási nagyapa vállalta.

A négy kisebb testvért a gyermekvédelem vette gondozásba. Augusztus 25-én vitték el őket az orosházi albérletből, és nevelőszülőknél helyezték el.

A hivatal nem árulta el, sikerült-e a testvéreket együtt tartani. „Alapállás, hogy a gyámügyi eljárásoknál a testvéreket nem szakítják el egymástól, ám négy, 3-9 év közötti gyermek esetében ez nem egyszerű” – mondta el a Blikknek egy gyermekvédelmi szakjogász. „Nehéz olyan nevelőszülőt találni, ahol éppen van négy szabad hely, ráadásul ezek a gyerekek friss traumán mentek keresztül, így extra figyelmet és pszichológusi segítséget igényelnek” – tette hozzá a szakember.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Önzetlenül felajánlotta a veséjét a főnökének, hogy megmentse az életét, később mégis kirúgták
Debbie Stevens felajánlotta egyik veséjét, hogy főnöke esélyt kapjon az életre. A műtét után komplikációk jelentkeztek, mégis visszatért dolgozni, de alig telt el idő, és lefokozták, végül elbocsátották.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. augusztus 23.



Előbb aa veséjét adta egy nő, hogy megmentse a főnöke életét, később azonban mégis elveszítette az állását, írja a Unilad. A 47 éves Debbie Stevens az évekkel ezelőtt történtek után azt mondta, elárulva érezte magát, amikor végül 2012-ben elbocsátották.

„Úgy döntöttem, hogy vesedonor leszek a főnökömnek, ő pedig a szívemet vette el” – mondta a Long Island-i nő. „Nagyon elárulva érzem magam. Számomra ez egy rendkívül fájdalmas és borzasztó élmény volt. Úgy kezelte ezt a felajánlást, mintha a földre dobta és belerúgott volna.”

Debbie még 2009 januárjában kezdett dolgozni az Atlantic Automotive Groupnál, ahol megismerkedett Jackie Bruciával. Bár 2010-ben elköltözött és otthagyta a céget, később visszatért Long Islandre, és egy irodai látogatás során tudta meg, hogy Bruciának vesetranszplantációra van szüksége.

Stevens szerint Brucia akkor elmondta neki, hogy van egy lehetséges donor, de ha szükség lesz rá, elfogadná a felajánlását. A jogi iratok szerint így fogalmazott:

„Soha nem tudhatod, lehet, hogy egyszer élnem kell majd ezzel az ajánlattal.”

Nem sokkal később Stevens újra Long Islandre költözött, és visszatért a régi munkahelyére. Röviddel ezután Brucia behívta az irodájába. Stevens állítása szerint ezt kérdezte tőle: „A donoromat elutasították. Komolyan gondoltad, amit mondtál?” Stevens igennel felelt, mert tisztelte a főnökét, és nem akarta, hogy meghaljon.

Ugyan Debbie nem volt megfelelő donor Bruciának, az orvosok lehetővé tették, hogy másnak adja a veséjét. Ezáltal Brucia feljebb került a várólistán.

„Úgy éreztem, visszaadom neki az életét. Az én vesém végül St. Louisba került, az övét pedig San Franciscóból hozták”

– mondta Stevens.

A műtét után a nő komplikációkkal küzdött, mégis visszatért dolgozni. Egy alkalommal rosszul lett és hazament, majd azt állította, hogy Brucia felhívta otthonról. „Azt mondta: »Mit csinálsz? Miért nem vagy a munkahelyeden?« Mondtam neki, hogy rosszul érzem magam. Erre ő: »Nem jöhetsz-mehetsz, ahogy kedved tartja. Az emberek azt fogják hinni, hogy különleges bánásmódot kapsz.«”

Stevens elmondta, hogy ezután előbb elvették az irodáját, a túlórázási lehetőségeit, majd egy 80 kilométerre lévő telephelyre helyezték át, majd pszichés problémái lettek.

„A műtét után borzasztóan, kegyetlenül, embertelenül kezdett bánni velem. Olyan volt, mintha csak azért vett volna vissza, hogy megkapja a vesémet”

– mondta az ABC Newsnak.

Ügyvédei levelet küldtek a cégnek, ezt követően kirúgták.

Az Atlantic Automotive Group és Jackie Brucia akkor nem reagált az ABC News és a The Post megkereséseire. Brucia férje, James viszont azt mondta egy újságírónak, hogy az állítások „messze állnak az igazságtól”, és hozzátette: „Ő senkit sem rúgott ki.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Mikor felhívtam a 112-t, sírtam, zokogtam” - elmesélte a 8 éves Hanna, hogyan mentette meg anyukája életét
Az édesanya korábban megtanította lányának, mit kell tenni vészhelyzetben. Hanna most nagymamájánál él, a rendőrök ajándékokkal köszönték meg a bátorságát.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. augusztus 13.



Hanna, a nyolcéves békéscsabai kislány különleges okból érkezett rendőrautóval a helyi kapitányságra. A rendőrök kézen fogva kísérték be az épületbe, hogy megköszönjék: életet mentett – mégpedig az édesanyjáét, számolt be róla az RTL Híradó.

Az édesanya július közepén lett rosszul, jelenleg is kórházban kezelik. Hanna most a nagymamájánál lakik.

„Tüdőembóliám volt a hajnali órákban. Az utolsó pillanatban tudtam szólni a nyolcéves kislányomnak, hogy hívja a mentőket, és ez így is történt” – mesélte az édesanya. Néhány perc múlva elvesztette az eszméletét, így Hanna maradt mellette, és követte a segélyhívó utasításait.

A kislány bevallotta, hogy nagyon megijedt.

„Mikor felhívtam a 112-t, sírtam, zokogtam, nagyon nem értettek szerintem semmit”

– mondta. A kislány végig kitartott az anyukája mellett, amíg a segítség megérkezett.

„Mondták, hogy mit kell csinálni, hogy rázzam meg anyának a vállát, meg hogy a fejét fordítsam úgy, mert ugye előre volt esve, hogy úgy oldalra. Nem bírtam, mert olyan, mintha úgy feszítette volna” – idézte fel Hanna.

Az édesanya már óvodás korában megtanította neki, mit kell tenni, ha baj van.

„Egy pár évvel ezelőtt átvettük, hogyha bármi történik velem vagy bárki mással, esetleg az utcán is lehetősége van rá, akkor mit kell, hogy tegyen, hívni kell a segélyhívót, be kell mutatkozni, el kell mondani, hogy mi a probléma, vagy ő mit lát, és nagyon ügyesen helytállt ebben a rendkívüli helyzetben” – mondta.

Szemenyei Kamilla őrmester ért elsőként a helyszínre.

„Igazából megmentette az édesanyja életét a telefonhívásával, ehhez nagyon nagy lélekjelenlét kellett. Ezt szerintem ott ő akkor nem fogta fel, emiatt is gondoltam, hogy óriási nagy trauma lehet ez számára...” – mondta a rendőr.

Az RTL teljes riportját a békéscsabai életmentésről itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET: