KULT
A Rovatból

Van-e jövője az emberi fajnak, ha képtelen megváltozni? – olvassunk Jules Verne-t 21. századi szemmel

Amikor napi szinten hallunk a szaporodó természeti katasztrófákról, a globális felmelegedésről, a tengerszint emelkedéséről, eszünkbe juthat a kérdés: vajon elkerülhetők-e Az örök Ádám disztópiái?


Amikor az ember elér egy bizonyos kort, és – legalábbis látszólag – több ideje lesz átgondolni életét, élményeivel együtt, gyakorta előkerülnek azok a könyvek és filmek, amelyek valamikor meghatározóak voltak számára. Okozhatnak az egykori kedvencek csalódást, de új felfedezéseket is, amelyeket az élettapasztalatnak, világszemlélet alakulásának is köszönhet az olvasó.

Gyermek és ifjú koromban nagy rajongója voltam Jules Vernének. Akkoriban szinte valamennyi jelentős regényét kiadták magyarul, ráadásul sokat az eredeti illusztrációkkal. A Nemo kapitányt, Alphonse de Neuville rézkarcaival, a mai napig néhány évente újraolvasom – és számomra nem lehet más a kapitány, mint James Mason, a bálnavadász Ned Land pedig Kirk Douglas Richard Fleischer 1954-es filmjéből. Érdemes lenne azoknak is elmélyülniük a regényben, akik napjainkban az óceánok biodiverzitásáért aggódnak.

De múlhatatlan emlék a Várkastély a Kárpátokban misztikus légköre, A 15 éves kapitány, amely diafilmen is megvolt, az Utazás a Föld középpontjába, amelynek hangulata bennem örökre összeforrt Rick Wakeman rock-oratóriumával, vagy a Két évi vakáció, amelyben a kalandregény mögött az író elveti annak a kegyetlen társadalmi szatírának a magját, amelyet végül William Golding valósít meg A legyek urában.

A 20. század rettenthetetlen akcióhőseinek is példát mutatott a cári futár Sztrogoff Mihály, már-már komikus figura Phileas Fogg és a makacs Keraban, akiknek semmi sem drága azért, hogy fogadásaikat megnyerjék.

És akkor még nem szóltunk azokról a feltalálókról, akik tudásukat a hatalom, a pusztítás szolgálatába akarják állítani, Hódító Roburtól Thomas Rochig, A francia zászló „őrültnek” tekintett vegyészéig.

Könyvtáram rendezése közben találtam meg egy szakadt papírkötésű könyvet, amit valószínűleg egy antikváriumban vásároltam annak idején: Az örök Ádám című novella-gyűjtemény az 1970-es években jelent meg, Timár György fordításában. És volt közöttük három, ami elképesztő módon szól korunkról, és arról, ami előttünk állhat.

A Doktor Ox hóbortos ötletében egy flamand „mintaváros” lakóinak élete bolydul fel a végletekig. Ott, ahol minden csigalassúsággal folyik, ahol az emberek között nincsen vita, a börtön üres, mindenki szokásainak rabja, egyik napról a másikra felpörög az idő, és eszeveszett tempóban kezd rohanni.

Kirobbannak az egymás közti ellentétek és sérelmek, a szomszéd kisvárossal még háborúba is lépnének egy nyolc évszázaddal korábbi viszály miatt. Kiderül azonban, hogy ez a bizonyos doktor Ox azzal az ürüggyel, hogy közvilágítást ad a városnak, valójában egy olyan vegyülettel tölti fel a város utcáit, házait, közüzemi tartályait, amelytől a levegőben oxigén-túltengés lép fel. Ki tudja, hová vezetne mindez, ha gyára nem robbanna fel, és doktor Ox nem pusztulna el asszisztensével együtt.

De miután a vész elmúlt, a városka élete ugyanúgy lelassul, mintha mi sem történt volna – és vélhetően semmit sem tanultak abból, hogy egy rövid időre tudtukon kívül kivetkőztették őket önmagukból, miként azt sem mérték fel, hogy mind a végtelen lassú, mind pedig az agyonpörgetett életük egyaránt nevetséges.

Pedig valójában a normális léthez nem kellene más, mint természetes, tiszta levegő. Vernétől nem állt távol a szellemes irónia, de ebből az írásból akár egy fergeteges komédia is születhetne, még ha valójában egyáltalán nem vicces, amit az emberek manipulálhatóságáról és végső soron ostobaságáról ír.

A XXIX. század egy újságíró egy napjának naplója, abból a világból, ahol már villámgyors a kommunikáció az emberek között - gyakorlatilag az író megálmodja az internetet, az online sajtót és videóhívásokat is. Néhány óra alatt el lehet jutni a világ egyik pontjából a másikra, a rendkívüli mértékben megnövekedett energiaszükséglet fedezetét a Nap, a szél és a víz adja. Még azt a nem is olyan távolinak tűnő távlatot is belengeti, hogy a műalkotások elvesztik értéküket, mert színes fotókon bárki megnézheti őket. Ha ez a találmány nem is, de a világ nagy múzeumaiban hirdetett virtuális séták ebbe az irányba mutatnak.

Verne még jövőképként beszél arról, hogy városok egész lakosságát lehet máshová, lakótömbökbe telepíteni, sőt arról is, megszüntetik az évszakok közötti különbségeket, és felmerül az az ötlet, hogy a felhalmozott hőmennyiséggel olvasszák fel a sarkkörök jegét.

A világ ura pedig, aki a találmányok sorsáról dönt, nem más, mint az amerikai sajtókirály. De a szuperhatalmak közti versengés a világ felosztásáért még ekkor sem tűnik el, továbbra is Amerika és Oroszország a két fő szembenálló fél, akiknek területi követeléseik vannak egymással szemben még azután is, hogy gyarmatosították a világ többi részét.

Végül a címadó írás Az örök Ádám, amely az író halála után 5 évvel, 1910-ben jelent meg és nagy valószínűséggel fia, Michel fejezte be, azt az embereket régóta foglalkoztató filozófiai kérdést veti fel, hogy a Homo Sapiens civilizációja valóban az első-e a Földön, vagy pedig megelőztek bennünket mások is, és ha igen, mi maradt belőlük.

A történet sok ezer évvel a mi időnk után játszódik, egy olyan világban, amikor egyetlen kultúra, az Andart’-Iten-Su létezik egyetlen kontinensen, és amely ugyanúgy végigment különböző történelmi fejlődési korokon, mint a mi civilizációnk, de végre, sok-sok háború és népek leigázása után elérkezett a teljes béke kora.

Ekkor talál rá hősünk, egy orvos egy ősi üzenetre – ma úgy mondhatnánk, „időkapszulára” – amelyben egy évezredekkel korábban élt tudós elmeséli, hogyan öntötték el az óceánok az összes szárazföldet, és a túlélők csak több évi bolyongás után találtak rá egy sziklára, ahol új életet kezdhettek.

Itt szemtanúi lehettek a szárazföldi élet, egyben az emberiség újjászületésének, de azok, akik még emlékeztek az özönvíz előtti életre, a korábbi civilizációk által felhalmozott tudásra, nem vihették ezt tovább, mert minden erejüket lekötötte a túlélésért folytatott mindennapos küzdelem. Felbukkan a történetben az Atlantisz-legenda épp úgy, mint Noé bárkájának mítosza, a végkifejlet azonban egyértelmű:

az ember kicsiny pont a természetben, és ha elpusztul, bármilyen nagyszerű az, amit tett, örökre feledésre merül, és egy újabb evolúció már soha többé hozza meg ugyanazt az eredményt.

Amikor napi szinten hallunk a szaporodó természeti katasztrófákról, a globális felmelegedésről, a tengerszint emelkedéséről, ma még ugyanúgy science-fictionnak tekintjük, mint Verne, akinek hősei csak sejtik az óceán végtelenségében, hogy hol lehettek egykor kedvenc városaink Párizstól New Yorkig, és nem törődünk azzal, hogy mi lesz akár 100 év múlva. És csak reménykedünk, hogy a nagy francia álmodozónak és mai ökológusoknak ez a disztópiája soha nem fog bekövetkezni, ahelyett, hogy tennénk ellene valamit.

„Az embernek megint elölről kell elkezdenie a felkapaszkodást a fény felé. Talán így járnak majd az Andart’-Iten-Su-k is. Meg az utána jövők is, addig a napig, amikor… Csakhogy eljön-e valaha is az a nap, amelyen az ember csillapíthatatlan vágya kielégül? Fölvirrad-e a nap, amikor az ember, megmászva a kaptatót, pihenőre térhet a végre meghódított ormon?... Így merengett Szofr zartog a becses kézirat fölé hajolva: e síron túli üzenet alapján elképzelte a világegyetemben örökkön örökké végbemenő szörnyűséges drámát és szíve megtelt szánalommal. Maga is vérezve a megszámlálhatatlan csapástól, amelyet az elevenek őelőtte már végigszenvedtek, meggyörnyedve ezeknek az idők végtelenjében fölhalmozott meddő erőfeszítéseknek a súlyától, Szofr-Aj-Szr zartog lassan eljutott a fájdalmas felismeréshez, hogy a dolgok örökké újrakezdődnek” – így zárul az Örök Ádám.

Amikor az ember elér egy bizonyos kort, óhatatlanul eszébe jut, hogy ha eltávozik, mi marad utána, és nem is elsősorban a tárgyakra, felhalmozott vagyonokra, gondol, hanem például arra a tudásra, amelyet egy életen át gyűjtött az agyában, és amelynek csak egy töredékét tudja átadni.

A Homo Sapiens tudáshalmaza felmérhetetlen, az évezredek során már nagyon sok minden elveszett, és ha valóban bekövetkezik egy végső katasztrófa, nincs az a szuper számítógép, vagy mesterséges intelligencia, amely arra emlékeztetne egy esetleg újjászülető értelmes fajt, hogy mit hagytak örökül a felelőtlen elődök...

# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Isztriai tengerparti hangulat a Városmajorban – különleges színházi est vár Budapesten
Igazi horvátországi tengerparti hangulat lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Zentai Magyar Kamaraszínház kiváló színészei jóvoltából!


Nem kell tehát a tomboló hőségben órákat várakozni az autópályán, hogy átéljük az Isztria hangulatát, a városmajori nézők ugyanis lírai-groteszk tengerparti társasutazáson vehetnek részt, hiszen augusztus 25-én Budapestre érkezik a Szedjetek szét!

Közel van a Vajdaság, valahogy sokaknak mégis távol: az, ami az ütemes tempóban megújuló zentai színházzal történik, feltétlenül figyelemre érdemes. A Dévai Zoltán és Mezei Kinga vezette teátrum gyorsan felkerült újra a délvidéki magyar színházak összetéveszthetetlen esztétikája iránt rajongók belső térképére. Kicsi, de erős – talán így lehetne leírni legrövidebben azt, ahogyan és ami itt történik.

Merész vállalásokból nincs hiány, és erről megbizonyosodhat az, aki ellátogat a nagy vajdasági költő, Domonkos István műveiből készült, 2024-ben bemutatott előadásra.

Aminek van előtörténete, többféle is. Egyrészt a hosszú színházi memóriával rendelkezők emlékezhetnek Mezei Kinga korai, nagy visszhangot kiváltott Via Italia-rendezésére, melyet „Domi” szövegei nyomán álmodott színpadra. Néhány éve a Zenta melletti szomszédvárban, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban született meg az első Szedjetek szét, szintén Mezei rendezésében. Az egykori szereplők közül Hajdú Tamás, Mészáros Gábor és Pálfi Ervin az újragondolt változatban is részt vesz, de a színpadon látjuk még többek között a rendezőt magát, vagy a Budapestről Zentára szerződött Vilmányi Benettet is.

Domonkos István költészete alapélmény számtalan vajdasági alkotónak. A Szedjetek szét kiindulópontja A kitömött madár című regény, majd a rá néhány évre, 1971-ben publikált Kormányeltörésben című vers. Ez utóbbi jelentőségéről Keresztury Tibor irodalomtörténész így fogalmaz: „az idegenség, a magány, kitaszítottság, a nyelvvesztés, a hazához fűződő viszony, az elveszített otthon, a sehová sem tartozás... keserű himnusza ez, melynek végetérhetetlen avantgárd sodrását, áradását visszatérő motívumok strukturálják... Élő, működő, aktuális, frissnek ható matéria: éppúgy meggyőződhet erről Domonkos régi híve, ismerője, mint az, aki ezt a verset, ezt a költőt most fedezi magának fel.”

És a felfedezéshez, illetve újraismerkedéshez tökéletes matéria a zentai színház előadása. Az isztriai tengerparton vagyunk a hetvenes években, a zenészek az üdülők szórakoztatására kitartóan húzzák a talpalávalót. Közben pedig a véletlen által egymás mellé sodort, karakteres és emlékezetes figurák élővé és átélhetővé varázsolják a horvát (rém)álmot. Négy monológot hallunk, és mindnek központi témája a menni vagy maradni kérdése – Domonkos szomorú varázslata, hogy a kérdés aktualitása mit sem kopott az elmúlt négy és fél évtizedben ezen a vidéken...

Ahelyett, hogy az apró történéseknél leragadnánk, érdemes egy nagy levegőt venni, és úgy elmerülni ebben a különös világban. Aki nem szakértője a vajdasági kultúrának és gondolkodásnak, annak sem kell aggódnia, hiszen az előadás jófajta humorral mutat görbe tükröt a mindig abszurd világnak. Eljön az a pillanat is, amikor a nevetés megszakad, és minden elsötétül egy pillanatra, de a keserű valóság is szerethetővé nemesül a fináléban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Vecsei H. Miklós az SZFE-s tanáráról: Büszke voltam rá, hogy az én farkamat fogja
A színész az Ördögkatlanon beszélt a színházi közeg visszaéléseiről vagy családja megosztottságáról. Az interjúban arról is beszélt, miért utasított vissza egy állami díjat.


Vecsei H. Miklós az Ördögkatlan fesztiválon beszélgetett Veiszer Alindával, az interjú Veiszer Patreon-oldalán jelent meg, amelyet a Telex szemlézett. A színész-rendező többek között a Nemzeti Színházhoz való szerződéséről, a családja megosztottságáról, az SZFE-s éveiről és egy visszautasított állami díjról is beszélt.

Elmondta, hogy mesterei és szakmabeli barátai közül senki nem beszélte le arról, hogy elfogadja Vidnyánszky Attila ajánlatát. A döntés előtt kikérte Jordán Tamás, Molnár Piroska, ifj. Vidnyánszky Attila és gyimesi nagymamája véleményét is. Hozzátette, hogy közülük csak

nagymamája nevezhető Orbán Viktor „véres szájú hívének”. Vecsei hangsúlyozta: ő a Nemzeti Színházban hisz, nem valamelyik igazgatójában.

A beszélgetésben arról is szó esett, hogy mennyire megosztottnak látja Magyarországot. Vecsei úgy fogalmazott: imádja az országot, de sírnia kell, milyen állapotban van. Példaként említette, hogy

a családja egyik része a Pride-on van, a másik fele pedig a nagymamájánál nézi a csíksomlyói búcsút.

Az interjúban felidézte az SZFE-n töltött éveit is. Azt mondta, hogy öt évig volt ott hallgató, és teljesen természetesnek számított, hogy egy hatvanas férfi tanár fogdosta őt, miközben instruálta. Szavai szerint:

„Sőt, még büszke is voltam rá, hogy az én farkamat fogja, és nem a másokét, mert akkor engem akar instruálni.”

Vecsei arról is beszélt, hogy az SZFE modellváltásával nem értett egyet. Éppen ebben az időszakban kapta volna meg a kormánytól a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díjat. Írt egy levelet az akkor még államtitkár Novák Katalinnak, amelyben jelezte: a kitüntetést csak akkor veszi át, ha beszélhet vele az ügyről. „Nem válaszolt nekem Novák Katalin. És nem is fogadott. És akkor én sem fogadtam el ezt a díjat” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez a férfi tényleg egy félisten élőben is – megvadult nőstényhordák ellenére is elsöprő volt Jason Momoa koncertje
A hisztérikus követelőzések ellenére sem vetkőzött, viszont felszabadultan zenélt Jason Momoa a bandájával a budapesti Akváriumban. A meglepetés-fellépő a 16 éves fia volt, aki szintén nagyon átélte a teltházas bulit.


Amióta megláttam a Trónok Harcában Khal Drogóként belovagolni Jason Momoát (akiről valljuk be, nők millióinak szintúgy a lovaglás jut eszébe), híresen elfogult lettem. Úgyhogy amikor kiderült, hogy Budapesten koncertezik a nyelvbotlásnak vagy dadaizmusnak is beillő, Öof Tatatá nevű bandájával, fél órán belül öten küldték el nekem a hírt.

2019-ben már voltam olyan koncerten, amelyen ő is ott volt, ugyanis pont a Dűne első részének budapesti forgatása alatt turnézott utoljára a Slayer. De Momoa akkor sajnos nem a küzdőtéren pogózott, mint nemrég Ozzy búcsúbuliján a Pantera riffjeire, hanem a színpad mellől élvezte a show-t.

Jól tettem, hogy fénysebességgel lecsaptam egy jegyre, mert egy nap alatt 80%-ban el is fogytak a jegyek, és utána hamar teltházas lett a buli. Nyilván rengetegen úgy voltak vele – kétségkívül én is –, hogy kit érdekel, Jason milyen zenét játszik, ha az Old McDonalds had a farm dallamára olvassa fel a telefonkönyvet, akkor is izgalmas lesz látni, hogy milyen a kisugárzása ennek a tesztoszteron-hegynek.

Amikor rákerestem a 2024-ben alakult Öof Tatatá-ra, annyit tudtam meg elöljáróban, hogy Mike Hayes énekes-gitáros és Kenny Dale dobos a két zenésztársa, és többek közt Metallica, Black Sabbath, Led Zeppelin és Jimi Hendrix feldolgozásokat adnak elő.

Erre mondjuk nekem, mint rock-metal fanatikusnak extrán fel is csillant a szemem, a műfajt nem kedvelő gruppie-k meg majd elvonatkoztatnak a zenétől, úgysem azért lesznek ott.

A késő esti klubkoncertet illetően arra számítottam, hogy csipketangákat csúzlizó csajok lepik majd el az Akvárium területét, és lesz pár Temu-köpenyes Aquaman, aki így próbál majd a helyszínen csajozni. Sokat nem tévedtem. Két órával a 22.30-ra kiírt koncert előtt már beengedték a sorokban kígyózó keménymagot: valóban volt köztük egy nagydarab kamu-Momoa, számtalan rocker, néhány Momoa-pólós rajongó, szuperhős-fan srácok, és persze zömében állig felnyomott dekoltázsú, kikent-kifent, elszánt lányok, illetve idősebb nők egyaránt. Volt, aki a párjával érkezett, de a többség csapatostul, hiú reményekkel telve portyázott.

Az Akvárium nagytermébe lejutva végtelenítetve vetíteni kezdték – az első sorokat rögtön elfoglaló rajongótábornak – a színész vodkareklámját. Amely elsőre szexinek hatott, ezredszerre már vallatásnak. Az pedig még inkább, hogy ennyi ideig kellett felfokozott hangerővel ovuláló hölgyek locsi-fecsijét hallgatnom, akik már attól önkívületben sikítottak, ha egy road bement letenni egy setilstet a földre.

Amikor végre elkezdődött a koncert, egyébként a kiírt időben, én instant hormonsokkot kaptam a belépő Jason Momoától, mert ez a férfi tényleg egy félisten élőben is. Huncut mosolygások, magabiztos közvetlenség, laza haj- és fenékrázás, gyakori közönséghez dumálás és karizmatikusság (nos, a karizma sem utolsó).

Aki pedig a – nemrég a forgatás miatt történt – szakrális szakálltalanítás miatt izgult, annak jelentem, hogy azóta kellemes borostája nőtt, amely remekül áll neki.

Maga a koncert számomra kifejezetten hangulatos és élvezetes volt, mintha egy blueskocsmában lettem volna, ahol a régi haverok előadják a kedvenc rock-metál slágereiket. Kenny jól dobolt, Mike pedig ugyan nem a legjobb énekes, viszont igazán kiváló gitáros, valamint egy tüneményes és szerethető figura. A trió néha kibővült Nakoa-Wolffal, Momoa 16 éves fiával, aki szintén az apjával együtt forgat nálunk. A srác nem csupán a szülei vonásait örökölte (bár lágyabb kivitelben, puttó angyalkás fürtökkel), hanem az apja zenei tehetségét is, mert már most jól gitározott, és látványosan élvezte a reflektorfényt, szinte fürdőzött a sikerben.

Az apja-fia páros még vokálozott is egyet közös mikrofonba a Rebel Yell alatt. A közönség láthatóan nem tudta értékelni a jammelős blues-részeket és a keményebb metálszekciót sem, csak a populárisabb slágerekre indult be az éneklés, mint amilyen a Red Hot-féle Can’t stop meg a Zombie vagy a Purple Rain.

A buli közben azonban egyre inkább szégyelltem, hogy nő vagyok, annyi lealjasodást láttam és hallottam. Ennyi malacvisítás konkrétan a vágóhídon nincs. Hol hörögve skandálták a családjuktól elszabadult asszonyok, hogy „Shirt off! Shirt off!”, hol magyarul vinnyogták, hogy „Rajtad van a póló, mi van veled?!" vagy "Aquaman gyere ide!". Volt momoás felnőttszínező is valaki kezében (na jó, az nekem is megvan), és egy molinón az első sorban a "Can I have a dickpic?" állt.

A koncert közepén majdnem agyontaposott-rúgott két ittas hölgyemény, hogy egy méterrel közelebb lássák az idoljukat. A (velem is) durván verekedő, megvadult egyedet végül a szekus szedte ki a sorból. Mintha egy nagyszabású lánybúcsún lettem volna – nem csoda, hogy Momoa végül nem vette le a trikóját, becsültem is érte, hiszen nem chippendale műsorral érkezett.

Az éjjel fénypontjaként még a dobverőt is elkaptam a végén, pedig én nem is nyúltam utána, mint száz másik kéz, csak hallottam, hogy a földön koppan, és pont be tudtam slisszolni a lábak közé, hogy felvegyem.

És az a harci helyzet, hogy Momoa és az egész bandája rendkívül szimpatikus és megnyerő volt a műsor alatt. Pedig én tényleg szerettem volna fogást találni ezen a pasin. De nem sikerült - sajnos semmilyen értelemben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET: