Újra elindult az emberiség a Holdra – miért csúszott ennyit a start és hogyan folytatódik a küldetés?
Többszöri halasztás után szerda reggel, közép-európai idő szerint 7:47-kor végre elindult a Hold felé az Orion űrhajó, ezzel elstartolt az Artemis program. A holdraszállást megcélzó tervről korábban részletesen írtunk már.
A sorozatos halasztások okairól, és arról, mi várható a következő napokban, Tamási Dáviddal, a Spacejunkie internetes portál és Youtube-csatorna alapító főszerkesztőjével beszélgettem.
– Először augusztus 28–ra vártuk az indítást, aztán ezt halasztották jó néhányszor. Mennyire volt váratlan vagy szokatlan, ami történt?
– Azt kell látni, hogy az SLS rakéta, tehát a Space Launch System nevű hordozórakéta, amit a NASA most használ, az űrsikló program örökségén alapul. Tehát olyan rendszereket használnak, amit anno az űrsiklóknál is. Ilyenek a cseppfolyósított állapotban, hidrogénnel és oxigénnel működő hajtóművek, illetve a szilárd hajtóanyagú segédrakéták. Ezek viszont olyan rendszerek, melyekkel már korábban is rengeteg probléma volt. Nem is nagyon volt olyan indítás, amit ne kellett volna legalább egyszer elhalasztani. Ráadásul a NASA úgy akarta elindítani augusztus végén a rakétát, hogy egy teljes tankolási tesztet sem sikerült maradéktalanul, hibátlanul végrehajtani. Tehát úgy, hogy minden egyes pontot ki tudjanak pipálni azon a bizonyos listán. Így aztán nem túl meglepő módon technikai akadályokba ütköztek.
– Miért ezt a rendszert használja a NASA, amikor ennyi probléma van vele?
– Igen, ez jogos kérdés. Az egész projekt Constellation néven indult, még George Bush második kormányzása idején, amit aztán az Obama-adminisztráció törölt. Ez a korai program is az űrsiklóprogram egyes részeit kívánta felhasználni, akkor még a rakétát is Ares-5-nek nevezték. Aztán amikor immár Artemisz program néven 2017–ben, a Trump adminisztráció idején a projekt újraindult, győzött a politikai lobbi. Shelby szenátor ugyanis azt mondta,
Az űrsikló program végével, ami a 2011 júliusában, az Atlantis ST-135-ös küldetésével zárult, a NASA-nak nem volt saját használatban lévő rakétája, az amerikaiak rá voltak utalva például az oroszokra, ami a személyzetes repülést illeti. Szerencsére ez a helyzet mára megszűnt, 2020 május óta már Amerika ismét képes eljutni az űrbe, de egy magáncég rakétájával.
Ezért is volt ekkora politikai lobbi a szenátorok részéről, hiszen nyilván gazdaságilag nekik nagyon megérte, hogy a rendszer különböző szegmenseit egy adott államban gyártják.
– Nézzük át, hogy mi történt augusztus 28. és november 16. között, mert azért történt egy-két dolog. Ugye először szeptember 2-ra halasztották ezt a startot, akkor a feltöltés során szivárgás volt, ha jól tudom.
– A hidrogénnel nagyon nehéz bánni, hiszen jelenlegi tudásunk szerint ez a a legkisebb sűrűségű anyag. Annyira nehéz kezelni, hogy szinte bármilyen kis résen, szinte még a szigetelésen is átjutnak a hidrogénatomok, arról nem is beszélve, hogy elképesztően alacsony hőmérsékleten kell tartani, hogy cseppfolyós állapotban maradjon. A négy fő hajtómű, az RS-25-ös hajtóművek, melyek szintén az űrsikló programban dolgoztak, cseppfolyós üzemanyaggal működnek, tehát a hidrogént is és az oxigént is cseppfolyós állapotban kell tartani. Ahogy az üzemanyagtartályban a hidrogén eléri a forráspontot, elkezd gázneművé szublimálni, és emiatt elkezd szivárogni is. Arról nem is beszélve, hogy a NASA úgy kezdte el az egész tankolási folyamatot, hogy túl nagy sebességgel, túl nagy nyomáson próbálták ezt az átfejtést végrehajtani, azért, hogy így próbálják behozni valamennyire azt az időt, amit egy korábbi kisebb szivárgás miatt vesztettek el. Ezért is mondtam az elején, hogy úgy akarták indítani első alkalommal, aztán még második alkalommal is a rakétát, hogy nem volt egy teljesen tökéletes tankolási teszt korábban.
– Ha jól okoskodom, a nagy sebesség és a nagyobb nyomás következtében felmelegedhetett a hidrogén. Ez volt a baj?
– Pontosan. Minél nagyobb nyomású egy anyag, annál nagyobb a hőmérséklete is.
– Na jó, ez szeptember másodika volt. Azonban utána sem történt semmi.
– Utána felmerült az a probléma, amitől már tartott is a NASA, hogy bizonyos anyagok, alkatrészek szavatossági ideje hamarosan lejár. Arról nem is beszélve, hogy az Ian nevű hurrikán is közeledett Florida felé, ezért vissza kellett vinni a teljes rakétát a szerelőhangárba, a Vehicle Assembling Buildingbe.
Az SLS rakéta a híres összeszerelő csarnok, a VAB előttEbbe az óriási ikonikus hangárba kellett visszaszállítani a rakétát, mert bizonyos szerelési műveleteket csak ott tudnak elvégezni, az indítóálláson nem.
Természetesen, amikor az űrsikló-programot hajtották végre, akkor az a szerelőgárda és az a műszaki gárda rutinosan végezte a dolgát, de a mostaniaknak újra kellett tanulni az egész technológiát.
– Végül miután visszakerült az indítóállásra az SLS, még lábon átvészelt egy újabb hurrikánt...
– Mondjuk úgy, hogy az időjárás sohasem volt kegyes a NASA-hoz. Ahhoz képest, hogy az Ian nevű hurrikán sokkal kisebb veszélyt jelentett a prognózisok alapján a rakétára, mégis visszavitték a szerelőhangárba, míg a legutóbbi Nicole nevű hurrikán, mint utólag kiderült, jóval nagyobb széllökésekkel érkezett. Mégis úgy ítélte meg a NASA, hogy nem kell tartani semmilyen komolyabb kártól, kint is hagyták az indítóálláson. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy
Ezért is döntött úgy a NASA, hogy ezúttal kint hagyják az indítóálláson. Csak közben a Nicole, ami egy kisebb trópusi vihar volt eleinte, hurrikánná erősödött. Szerencsére vihar utáni tesztek, illetve vizsgálatok alapján végül nem lett komolyabb baja a szerkezetnek. Alakulhatott volna másképp is, mert bár olyan rakétáról van szó, ami képes a hangsebesség többszörösével repülni, nem mindegy, hogy milyen irányú erőhatások érik. Nem oldalirányú széllökésekre tervezték.
– A legutóbbi start végül sikerült, és jelenleg már a Hold irányába tart az űrhajó. Az elkövetkező napokban mi várható?
– Olyan 1 óra 50 perccel az indítás után vált le az Orion űrhajó a második fokozatról, és az európai szervizmodul segítségével elindult a Hold felé. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy most nyílegyenesen a Hold irányába tart, hanem különböző keringési pályákon keresztül éri majd el a Hold körüli pályát. Ez egy 25 napos küldetés lesz, és ez idő alatt az Orion egy úgynevezett távoli retrográd pályára fog állni, ami azt jelenti, hogy a Hold tengely körüli forgásával ellentétes irányban kering majd, és mivel ez egy elnyújtott pálya lesz, ez azt eredményezi, hogy a Földtől valaha legtávolabbra kerülő űrhajó lesz, ami személyzet szállítására alkalmas. Ez nagyjából 450 ezer kilométert jelent.
– Ha ez a küldetés rendben lemegy, akkor gondolom a tanulságokat elemzik majd, és nyilván ennek alapján készítik fel az első személyzetet.
– Igen. Legkorábban két év múlva indulnak útnak, de amennyi csúszást ez a program már elszenvedett, a 2024-es dátumot érdemes fenntartásokkal kezelni. Az Artemis-1 egy személyzet nélküli tesztküldetés.
Viszont már arra a pályára állnak, amiről aztán majd az Artemis-3 küldetés során ténylegesen leszállhatnak a Hold felszínére.
– Addig még azért elég sok mindent meg kell oldani...
– Igen. Többek között maga a hardver is épül, tehát még a második SLS rakéta sincs kész, az Orion űrhajóról nem is beszélve. És egyelőre még az is kérdés, hogy a mostani küldetés milyen sikerrel zárul, milyen adatokat kapnak, hogyan vizsgázik az űrhajó rendszere, hogyan vizsgázik az európai szervizmodul. Tehát rengeteg kérdőjel van, ami még későbbi küldetésekre hatással lehet.
– Gondolom tényleg nincs hova sietni. Talán mégsem véletlen az, hogy ötven évet kellett várni, hogy megérjen a helyzet, hogy ismét eljussunk a Holdra. Azért a '60-as években nagyon vakmerő vállalkozás lehetett ezt megtenni az akkori technológiai szinttel...
– Persze, ma már nagyon mások a biztonsági rendszerek, és a kockázat is. A NASA most körülbelül 10 százalék esélyt ad egy végzetes eseményre, de szeretnének 1-2 százalék alá menni. De amúgy is nehéz az Apollo–programot az Artemisszel összehasonlítani, mert ott eleve más volt a cél. Most egy fenntartható holdbázist szeretnének majd kialakítani, és ehhez az első pár küldetéssel azt kell megtanulni ismét, hogy hogyan tudunk eljutni a Holdra. Ráadásul ezúttal nemcsak önerőből jut el a Holdra a NASA, például beszéltem már az európai szervizmodulról, ami az Oriont gyakorlatilag meghajtja, itt már egy komoly nemzetközi partnerség, együttműködés van, illetve a magántőke is komoly részt vállal a programban.
Tehát teljesen más kinézete lesz a mostani holdraszállásnak, mint az elsőnek 1969-ben.
