Túléltem édesapám elvesztését, elmondom, mi volt benne a legnehezebb
Egyikünknek sincs útmutatója rá, hogyan birkózzon meg egy szülő halálával. Miért is lenne, ha egyszer a szeretteink elvesztése az egyik legsúlyosabb tabu? Elhessegetjük magunktól a gondolatot, még akkor is, ha a fájdalmas esemény már ott lebeg a horizonton.
Eleinte idő sem volt az érzésekre
Amikor a tragédia bekövetkezett, olyan hullámvasútra ültem fel, amire soha nem váltottam jegyet. Nem tudhattam, mi vár a következő kanyar után, és egyáltalán leszállok-e róla még valaha. Készületlenül ért, nem csak a halála tragikus hirtelensége miatt: meggyőződésem, hogy ilyesmire soha, sehogy sem tudtam volna felkészülni. A hír hallatán mintha egy csengő pofont kaptam volna, amitől hónapokig pörgött a fejem.
Este elfogyott pár üveg chardonnay anyám teraszán. Sose láttam őt ilyen elesettnek, az iránta érzett aggodalom pedig kapóra jött, hogy még távolabb toljam magamtól a saját traumámat.
Apám társasági ember volt, akit sokan szerettek. Mielőtt megtettük volna a Facebook-falas bejelentést, már meg-megcsörrent a telefon: „Julcsika, azt mondják, hogy... de ugye nem? Ó, Istenem!” - ezek után zokogás következett, a sajátomhoz hasonló hitetlenkedés („a Feri ilyet nem csinál!”), valamint jókívánságok és falvédőbölcsességek életről, halálról és elmúlásról. Ezt követte egy osztálykirándulós történet ’66-ból, az urnát vagy koporsót, csokrot vagy koszorút firtató kérdés. Én pedig reggeltől estig üzemeltettem a lelkisegély-vonalat: velük sírtam, nevettem, bölcselkedtem, egyszerre érezve végtelen hálát és kimerültséget.
Bizarr testi és pszichés tünetek tucatja tört rám
Bár semmilyen szervi problémámról nem tudok, az első napokban nyilalló fájdalmak jöttek-mentek a testem különböző pontjain. Néha foltokban túlérzékennyé vált a bőröm, mintha leégett volna, máskor a kezem-lábam zsibbadt minden ok nélkül. Altató nélkül huszonkét órát töltöttem ébren, ételből pedig legfeljebb egy-két kanállal csúszott le naponta. Két hét alatt hat-nyolc kilót dobtam le, amit az arcom sínylett meg leginkább. A legmeredekebb talán mégis az volt, amikor egy reggel visszhangzani kezdtek a külvilág hangjai a fejemben - akkor hajítottam el az altatókat.
Küszködtem az amnéziával is: a velem történtek mindegy 10-20 százalékát azonnal sztornózta az agyam. Gyakran rácsodálkoztam, mit mondtam vagy tettem akár órákkal azelőtt. Ugyanez gyötörte édesanyámat is, így ketten raktuk össze valahogyan a valóságot a töredékekből.
Beütött a „temetési mánia”
Ez nem a temetés körüli szervezési feladatokra utal, amik persze külön terhet rónak az elhunyt családjára. A hipománia a depresszió ellentétpárja: túlmozgásos, aktív, kreatív állapot. Kevés evés, minimális alvás, emelkedett hangulat és folyton pörgő gondolatok jellemzik. Épp úgy, mint a megnövekedett önbizalom, ami szélsőséges tettekre sarkallhat. Féktelen derűvel és óriási magabiztossággal, már-már gátlástalanul röpködtem egyik embertől a másikig, és közben persze egy percre sem voltam önmagam.
Hipomániás állapotban sokan önkívületbe isszák magukat, felelőtlen üzleteket kötnek, netán minden vagyonukat eljátsszák a kaszinóban. Én persze arra törekedtem, hogy a legmeghatóbb, legméltóbb, leg-leg-legebb temetést szervezzük apámnak - ezen munkálkodtam éjjel-nappal. Közben egy hét alatt írtam kétszáz oldalt egy készülő könyvbe, még egy grafikát is berendeltem hozzá borsos áron. De mindenekelőtt képtelen voltam befogni a számat: folyamatosan cikáztak a fejemben az összefüggéstelen gondolatok.
Érezhetővé vált egy rejtélyes erő
Senkit sem szeretnék a vallásos vagy épp ateista meggyőződésében megingatni, ráadásul magam sem tudom, miben higgyek. Ami viszont tény: édesapám halálát követően bőven akadtak furcsaságok, amiket még a lelkiállapotomra sem foghatok, hiszen tőlem függetlenül következtek be. Egy nappal a temetés előtt például egy hasonló korú, helyes bácsival taxiztam be a belvárosba, akivel jót beszélgettünk, és aki a Gyöngyösi Ferenc névre hallgatott. Én pedig másnap utaztam apámat, Ferencet temetni Gyöngyösre. És akadtak egyéb példák is.
Úgy gondolom, az ilyesmit mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia - és néha beleborzong majd. Mintha ilyenkor bekapcsolna egy rejtélyes radar bennünk, bárhonnan is fogja be a jeleket. Mintha egy láthatatlan erő valahogyan mégis biztosítani szeretne arról, hogy nem maradtunk magunkra a világban.
Édesapámmal a diplomaosztómon 2014-ben
Ha lecseng a mánia, leteper a depresszió
Már bőven túl voltunk a temetésen, amikor először “földet értem”. Nem felejtem el a pillanatot: feküdtem, néztem plafont, és egyszerre minden sivár és értelmetlen lett. Kettesben maradtam a veszteséggel. A valódi, tartós fordulat viszont Borneón ért, ahová éppen a sziget szépségeivel vigasztalódni és feltöltődni utaztam el.
A depresszió ezerarcú: valakinek álmatlanság, étvágytalanság, netán épp falási rohamok képében jelentkezik, míg más a vécére sem képes kivonszolni magát ebben az időszakban. A letargia legyengít, mintha egyetlen csepp energiát kéne egész napra beosztani. Időnként a szokottnál nyűgösebb, frusztráltabb, ingerlékenyebb vagyok, és őszintén? Ilyenkor nem érdekel senki és semmi sem.
Vannak napok, amikor bezárkózom, mert mintha teljesen kiapadt volna az életerőm. Néha bezuhan az önértékelésem, és egész nap kritikus hangok ostoroznak: “Te még mindig csak itt tartasz az életedben? Az hogy lehet? Semmirekellő vagy, egy igazi lúzer...” - és így tovább. Ez persze szorosan összefügg azzal, hogy “elapátlanodva” érzem magamat a világban. Ezzel együtt még mindig nehéz akár napi néhány percre is felszínre hozni a valódi fájdalmat.
A meditáció és a jóga VALÓBAN a legnagyobb segítség (már a terápia mellett)
Bevallom: a jógát korábban nem tekintettem sokkal többnek az önkínzás egy formájánál, a meditációra pedig egyenesen alkalmatlannak tartottam magamat. Ha nem ér a világomat alapjaiban megrengető trauma, talán soha nem is kísérleteztem volna egyikkel sem. Ahelyett, hogy bemutatnám a rengeteg technika valamelyikét, csak annyit mondanék: a légzés lassítása, megfigyelése, tudatossá tétele sokszor elég ahhoz, hogy relaxált állapotba juttasson akár egy pánikroham széléről is.
A saját elménkben elmerülve mozgósíthatjuk a rejtett erőforrásainkat, működésbe lépnek az öngyógyító mechanizmusaink. Néha akad pár jelentőségteljes kép vagy mondat, amit magunkkal hozhatunk ebből az állapotból, míg máskor csupán olyan, mintha mély, pihentető alvásból ébrednénk utána. A jóga pedig - az én tapasztalatom szerint - segít túllátni a saját lényünk határain, amikor a figyelmünket trenírozzuk vele.
Végül minden marad a régiben - nélküle, de mégis vele
Könnyű fogadkozni - főleg hipomániás állapotban -, hogy innentől minden másképp lesz: megszerzed azt a másoddiplomát, megveszed azt az autót, gyereket szülsz, karriert váltasz, csak hogy valamilyen grandiózus tervvel hirtelenjében kitölthesd a szívedben keletkezett űrt. De az első napok, hónapok viharai után belátod: még ha nagy döntésekre is sarkall a megrázkódtatás, alapvetően minden marad úgy, ahogyan azelőtt volt. Eleinte olyan, mint amikor felkavarnak egy hógömböt, de végül a pelyhek lassan újra leszállingóznak az aljára. Zajlanak tovább a hétköznapok, még ha némelyiken borzasztóan nehéz is átverekedni magad.
Hogy ez önvigasztalás lenne? Nem hiszem. Emlékszem, apám milyen áhítattal és szeretettel mesélt a nagyapámról, akit nem ismerhettem. Emlékszem erre a gyerekkoromból, a tiniéveimből és felnőttkoromból is: az az ötvenes évekbeli kép számára soha nem fakult. Örökre megőrizte a színeit. Most már rajtam a sor, hogy megőrizzem őt és meséljek róla, amíg csak itt vagyok.
E hónap végén lett volna hetvenéves. Hiányzik. Mindig is fog.
