KULT
A Rovatból

Túl nagy fogai voltak a tévézéshez, 90 fölött került a csúcsra, és reméli, gyors halála lesz – David Attenborough 97 éves

Már kisfiúként beleszeretett a természetbe, mára pedig globális szupersztárrá vált dokumentumfilmjei révén.


David Attenborough 1926. május 8-án született, mindössze tizenhét nappal II. Erzsébet királynő után, és hozzá hasonlóan ő is a stabilitás szimbólumává vált egy viharos világban. A televíziót a születése utáni évben találták fel, de csak az 1950-es években kezdett bekerülni az emberek otthonaiba, épp, amikor az ő karrierje is elstartolt. Az első műsort, amelyet készített, alig tízezren követték figyelemmel, 2019-ben pedig Our Planet című sorozata lett a Netflix legnézettebb eredeti dokumentumfilmje, csak az első hónapban 33 millióan nézték meg. Vagyis Attenborough túl a kilencvenen érte el népszerűsége csúcsát, s ma már egy globális szupersztár, valamint az általánosan kedvelt közszereplők felettébb szűk táborának egyik tagja. 2018-ban a YouGov felmérése szerint ő volt a legnépszerűbb ember Nagy-Britanniában.

"Többet látott a természetből, mint bármelyik ember, aki valaha is élt a bolygón. Mindezért pedig felelősséget érez” – mondta róla Alastair Fothergill, a BBC egyik fejese.

Attenborough egyébként már kisfiúként beleszeretett a természetbe, amikor a leicesteri szomszédságában bogarak, rovarok és kétéltűek után kutatott. Három testvér közül a középsőként született, és tanárcsaládban nőtt fel. Apja, Frederick a Leicester-i Egyetem igazgatója volt, édesanyja, Mary pedig tehetséges zongorista. David gyerekként trópusi halakkal teli akváriumokat tartott, fiatal tinédzserként pedig egyedül, kerékpárral járta be Észak-Angliát különféle kövületek után kutatva. Amúgy a mai napig gyűjt, többek közt a törzsi művészet darabjait, könyveket és zenéket, s bár több mint egy tucatnyi állatfajt neveztek már el róla, köztük egy röpképtelen gyíkot, a Trigonopterus Attenboroughit, illeve egy dinoszaurusz-nemzetséget, az Attenborosaurust, ő maga korántsem számít természettudományi szaktekintélynek.

„Mindenki azt hiszi róla, hogy egy kiváló természettudós” - mondta Mary Colwell producer és író, aki a 2000-es években együtt dolgozott vele a Natural History Unitnál. „Egyáltalán nem az. Ő egy nagyszerű és kivételes mesélő. Mindenki úgy gondolja, hogy ő készíti ezeket a műsorokat, de ez sem igaz, bár nélküle nem lennének ennyire szikrázóak, az kétségtelen.”

Attenborough pedig egyetért a kollégájával: „A munka és a hírnév elválik egymástól” - mondta. 1979-ben háromszor körbeutazta a világot, hogy elkészítse az Élet a Földön című úttörő sorozatát. Ő írta a forgatókönyvet, és természetesen narrátorkodott is, illetve a helyszínen vezette be az éppen következő képsorokat, de nem volt ott minden felvételnél.

„Csak írom és kimondom a szavakat. Az emberek pedig azt kérdezik: »Milyen érzés volt, amikor az az állat berontott?«. Én meg ilyenkor azt mondom, hogy én nem is voltam ott. Harminc operatőr dolgozott ezen a projekten. Olyan dolgokért is elismerést kapok, amiket nem én csináltam. Hálás vagyok, de egyben zavarban is”

– magyarázta korábban a tévés, aki egyetlen dicséretet fogad el: ha a mesélői képességét méltatják. Robert Attenborough, David fia, a Cambridge-i Egyetem antropológusa előhívta egy tinédzserkori emlékét, amikor apja egy vacsoraest házigazdájaként szónokolt, Robert pedig csodálta azt, ahogyan elő tudott adni egy-egy vicces történetet.

A tévézés úttörője

Attenborough a történetmesélését hét évtized alatt csiszolta tökéletesre a televízióban - ő mindenekelőtt egy profi tévés. Miután Cambridge-ben természettudományokat tanult, feleségül vette egyetemi szerelmét, Jane Orielt, és a számára unalmas, kiadói állását otthagyta a televíziózás új, csillogó világáért. A kamera mögött kezdte, miután az egyik első főnöke úgy látta, hogy túl nagyok a fogai ahhoz, hogy műsorvezető legyen.

1954-ben Jack Lesterrel, a londoni állatkert hüllőkurátorával Sierra Leonéba utazott, hogy leforgasson egy új sorozatot, a Zoo Questet. A koncepció egyszerű volt: vadállatokat fognak be (a zsákmányaik között voltak pitonok, madárevő pókok és madarak), majd visszahozzák őket Londonba, hogy az állatkert gyűjteményét gyarapítsák.

Kezdetben Attenborough volt egyben a producer, a rendező, a hangmérnök és az állatgondozó. Végül pedig csak azért lett műsorvezető is, mert Lester az első epizód után megbetegedett.

A Zoo Quest aztán óriási sikert aratott, és megalapozta Attenborough későbbi karrierjét. Ami kezdetben nem kifejezetten a természetfilmekről szólt...

1965-ben ugyanis a BBC Two csatorna vezetője lett, amit az akkori tévés szakemberek szkeptikusan fogadtak, mivel eleinte fiatal szemfényvesztőnek tartották.

„Mindenki elfelejtette, hogy nemcsak természetfilmes voltam, hanem az elejétől fogva képzett tévés is” – nyilatkozta. David a csatorna irányítójaként, majd később mindkét BBC-csatorna programigazgatójaként nagy újító volt.

1967-ben a brit kormány úgy döntött, hogy a BBC Two lesz az első csatorna, amely színesre vált, Attenborough pedig nekilátott, hogy kihasználja ezt az előnyt. Többek közt a Monty Python Repülő Cirkusza is az ő irányítása alatt aratott nagy sikert. 1972-ben ő volt az, aki támogatta a "közösségi programokat", amelyek között szerepelt a transzneműek első bemutatása a brit televízióban, sőt, még a telefonos bejelentkezéseket is ő javasolta, hogy a nézőket így jobban bevonják a műsorokba, mindezt évekkel azelőtt, hogy ezek a gyakorlatok világszerte elterjedtek volna. Sőt, nem sokan tudják, de azt is Attenborough-nak „köszönhetjük”, hogy a teniszlabda ma sárga vagy élénkzöld színű. Addig ugyanis főként fehér vagy fekete labdákat használtak, amelyek viszont nem mutattak jól a színes tévés közvetítésekben, így Attenborough azt javasolta, hogy legyenek sárgák a labdák, hogy jól láthatóak legyenek a tévék képernyőin.

A BBC Two-nál elért eredményei alapján Attenborough elsőszámú jelölt volt a főigazgatói posztra, ám ő kezdte megunni a felsővezetői életet, az íróasztalokat, az állandó megbeszéléseket, így a ’70-es évek elején lemondott, és visszatért a filmezéshez.

David, a színész

Élete egyik fő műve, az Élet a Földön 1979-ben 13 egymást követő vasárnap estén 55 percig volt látható. A BBC öregjei számára a történelem az Élet a Földön előttre és utánra oszlik. „Nem is tudtuk, hogy mekkora változást fog hozni” – mondta Mike Salisbury, a sorozat egyik producere - „A végére már 14 millió ember nézte”.

Az Élet a Földön sikere után Attenborough a ’80-as évek nagy részét azzal töltötte, hogy befejezze természetfilmes trilógiáját: Az élő bolygóban az ökológiát vizsgálta, Az élet megpróbáltatásai pedig az állatok viselkedését tárta a nézők elé. Attenborough ekkor a figyelmét kevésbé divatos témákról szóló sorozatokra is fordította: növényekről, pókokról, botsáskákról és más gerinctelenekről szóló szériákra. A közönség kedvelte a lelkesedését, a gyors észjárását és az állatok iránti szeretetét, amely már akkor is nyilvánvaló volt, amikor a Zoo Quest című sorozatban egy apró afrikai bozótpatkányt etetett üvegből.

A ’80-as évek elejére Attenborough műsorait már az egész világon sugározták, és bárhová ment, mindenhol elismerték. Ebben pedig nagy szerepet játszott előadói tehetsége.

Ugyanazokat a géneket örökölte, mint a bátyja, Richard Attenborough, a 2014-ben (90 évesen) elhunyt színész-rendező, akit a legtöbben a Jurassic Park (1993) John Hammondjaként ismernek, ám olyan filmekben is szerepelt, mint A nagy szökés (1963), A Főnix útja (1965), a Homokkavicsok (1966), A csodatévő (1969), a Csoda New Yorkban (1994) vagy az Elizabeth (1998), rendezőként azonban még sikeresebb volt, hiszen Oscar-díjat nyert a 1982-es Gandhiért, és ő vezényelte le többek között A híd túl messze van (1977) című háborús filmet, vagy az 1992-es Chaplint. "Gyakran mondtam, hogy David épp ugyanolyan jó előadóművész, mint a bátyja" – mondta Mike Gunton, a BBC egyik producere.

De úgy tűnik, nemcsak a filmjeiben, hanem a való életben is színészkedett. Fiatal producerként ugyanis Attenborough-ba belevésődött, hogy a magánéleti meggyőződéseket nem szabad a nyilvánosság elé tárni. Mindig is liberális nézeteket vallott, ugyanakkor a BBC hagyományos pártpolitikai semlegességgel kapcsolatos álláspontját képviselte.

„Én nem vagyok politikus, a bogarakhoz értek” - mondta, amikor 2017-ben a Brexitről kérdezték. (Nagy nehezen végül elárulta, hogy a maradásra szavazott).

A nyilvánosság előtt épp ezért mindig is rendkívül visszafogott volt. Az újságírók gyakran megjegyezték, hogy az interjúk során nem hajlandó érzelmeket mutatni, kifejezni. Ez a kép azonban az emocionálisan elfojtott angol úriemberről a fia szerint egyáltalán nem felel meg annak, ahogy amúgy a hétköznapokban viselkedik. „Úgy tekintek rá, mint az angol férfiasság minden szabálya alóli kivételre. A magánéletben egyáltalán nem szégyenlős az érzelmeivel kapcsolatban. Ebben az értelemben nem tekinteném klasszikus angol férfinek – ennél ugyanis jóval melegebb, kifejezőbb ember” – magyarázta Robert Attenborough.

90 fölött a csúcson

David Attenborough most, 97 évesen keresettebb, mint valaha, továbbra is ontja magából a filmeket és a sorozatokat. 2019-ben az Our Planet című sorozattal aratott nagy sikert, 2020-ban pedig nagyjábóé mindenki a netflixes filmjéről, Az élet a bolygónkonról beszélt, többen is az év legjobb filmjének választották doksi létére. S azóta is kijött több produkciója, többek közt a Zöld bolygó (2022), a Prehisztorikus bolygó (2022) és a Vad szigetvilág (2023), jelenleg pedig az Our Planet II utómunkálatai zajlanak.

Attenborough 2011-ben azt nyilatkozta: „Ötven évvel ezelőtt, amikor a WWF-et (World Wide Fund for Nature, magyarul Természetvédelmi Világalap – a szerk.) megalapították, körülbelül hárommilliárd ember élt a Földön. Ma már majdnem hétmilliárdan vannak. Több mint kétszer ennyien - és mindegyiküknek szüksége van térre. Helyre az otthonaik számára, helyre, ahol megtermelhetik az élelmüket (vagy ahol mások termeszthetik meg nekik), helyre, ahol iskolákat, utakat és repülőtereket építhetnek.

Honnan lehetne ezt előteremteni? Egy keveset talán más emberek által elfoglalt földterületről, de a legtöbbet csak abból a földből lehet elvenni, amely évmilliók óta az állatok és a növények rendelkezésére állt - a természetből.”

E kijelentés óta eltelt 12 év, azóta pedig nyolcmilliárdan vagyunk, a helyzet tehát nem lett jobb, túl a 95-ön azonban Attenborough már úgy érzi, nem feltétlenül az ő dolga a vészharangok megkongatása. Épp ezért támogatja Greta Thunberget és az iskolás klímasztrájkolókat, s azt hirdeti, hogy a bolygó most már a fiatalabbak kezében van. Láthatóan továbbra is lenyűgözi a körülötte zajló élet és a társadalmi változások minden fajtája, de ösztönösen ragaszkodik életének legfőbb szerepéhez, az érdeklődő megfigyelőéhez, aki élteti a környezeti változásokért kiáltó új generációt.

„Elég időt töltöttem ezen a platformon. Itt az ideje, hogy félreálljak, és átadjam nekik a helyet. Én öreg vagyok, ők pedig fiatalok. Megvan a saját technikájuk és etikájuk. Ez már az ő világuk, nem az enyém.”

Természetesen ebben a korban Attenborough már gyakran gondol a halálra, egy interjúban pedig azt nyilatkozta, reméli, a távozása gyors lesz. Elmondása szerint ugyanis a legnagyobb félelme mindig az volt, hogy öregkorára elbutul és tehetetlen lesz. Ez szerencsére nem következett be, hiszen továbbra is rendkívül aktív, mindenesetre reméli, hogy az utolsó pillanatai nem lesznek fájdalmasak vagy "fárasztóak mások számára".

S természetesen David Attenborough kapcsán nem feledkezhetünk meg egykori állandó magyar hangjáról, a 2010-ben elhunyt Végvári Tamásról, aki sokat tett azért, hogy az elhivatott angol természetbarát Magyarországon is rendkívül népszerű legyen.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk