Tóth Melinda, a Házasság első látásra pszichológusa: A nap 24 órájában senki nem tud viselkedni, a szereplők hamar elkezdik önmagukat adni

Tóth Melindára, mint oly sokan, én is a TV2 társkereső realityjében, a Házasság első látásra című műsorban figyeltem fel. Vajon mennyire megrendezett, amit a műsorban látunk? A szórakoztatáson túl vannak-e olyan tanulságok, amik hasznosak lehetnek az adást nézőknek? Ezekről beszélgettünk.

– Sokszor éri az a vád az ilyen műsorokat, hogy az egész egy átverés, minden előre meg van írva. Most, amikor beszélgetünk, épp azon pörögnek netes fórumokon, hogy Karmen körmének a színe hogy váltakozott a felvételeken, és azt a következtetést vonták le belőle, hogy az egész előre meg volt beszélve.

– Nem szükséges semmit előre megírni a szereplőknek, mert ha önmagukat adják, az megírja a történetet. Éppen az biztosítja az intenzív jeleneteket, hullámhegyeket és -völgyeket, ha mindenki önmagát adja. Én pedig szakértőként ugyanúgy viselkedek, ugyanolyan visszajelzéseket adok, mintha a rendelőmben lennénk. Korlátozott, hogy milyen módszereket tudok használni forgatási körülmények között, de amit igen, azt pont úgy használom a való életben is.

– Mennyire van szabad kezük a párok kijelölésénél? Hiszen ez azért mégis csak egy tévéműsor, ami unalomba fulladna, ha mindenkinek tényleg megtalálnák azonnal a tökéletes párt.

– Nem tökéletes párokat jelölünk ki. Sokszor azért gyanítják a nézők, hogy előre meg van rendezve minden, mert látják, hogy nem tökéletesen összeillő párokról van szó, és feltételezik, hogy ennek célja a konfliktusok generálása. A tökéletlenség egyik oka az, hogy véges számú ember jelentkezik a műsorba, mi közülük válogatunk, és csak törekedni tudunk a lehető legnagyobb elérhető összeillésre, de nem tudjuk elérni a tökéleteset, ilyen talán a való életben sincs. A konfliktusok másik oka, hogy a kapcsolatok nem úgy működnek, hogy első pillanattól az utolsóig óriási harmónia van. Előkerülnek különbözőségek, amiket szerencsésebben vagy szerencsétlenebbül kezelünk, és ez befolyásolja, mennyire lesz tartós a kapcsolat.

– A műsornak az a része, amikor megbeszélik a szakértők a párosításokat, érthető okokból össze van vágva. Így viszont nekem gyakran volt az a benyomásom, hogy túl gyorsan megegyeznek. A valóságban mekkora munkával jár a párok kiválasztásával? Szoktak vitatkozni?

– Nem jellemzőek a nagy viták. Egyrészt azért, mert amit a műsorban látnak, az tényleg csak egy pici szeglete a folyamatnak, amíg odáig eljutunk, addigra mindenki órákat beszélget külön-külön és közösen is a szereplőkkel, és jó pár tesztet is felveszünk velük. Másrészt az egyetértés mutatja azt is, hogy a pszichológia tudomány: nincs nagy helye a vitának, mivel

– Mi az, amire figyelnek?

– Mi elsősorban arra figyelünk, hogy olyan párokat tegyünk egymás mellé, akikben van annyi különbözőség, hogy óhatatlanul is egymás tyúkszemére lépjenek. Tehát, ha mondjuk az egyik nem szeret beszélni az érzelmeiről, akkor a másik ne legyen ezzel kibékülve, piszkálja annyira a másikat, hogy az kénytelen legyen szembesülni ezzel az elakadásával. Emellett legyenek annyira összeillőek, hogy megtartó közeg tudjanak lenni egymásnak, biztosítsanak egymásnak lehetőséget és időt fejlődni. Ez az, amire elsősorban figyelünk, és mivel hasonló hasonlót vonz, próbálunk aszerint válogatni, hogy a pár tagjai közt legyen egyezés kulturálisan, életstílusban, tervekben, érdeklődésben, és lehetőleg hamar elő tudjon állni fizikai vonzalom.

– A kísérletet mennyire torzítja a kamerák jelenléte? Én például alaposan meggondolnám, mennyire nyílok meg egy pszichológusnak a kamerák előtt. És ez nyilván számos további szituációban igaz lehet.

– A realitynek ez a sajátossága, olyan sok órában van az ember kamerák előtt, hogy ha az elején nagyon el is határozza, hogy milyen szeretne lenni, és milyen nem, kevesen tudnak annyira tudatosak lenni, hogy végig is vigyék. A szereplők közül nem is igazán sikerült senkinek.

Arra sem lehet igazán felkészülni, hogy mivel jár a szereplés. Szinte biztos, hogy a kísérlet résztvevői kapnak majd hideget, meleget, és az arctalan kanapéhuszárok kommentjei sokszor nagyon bántók, megterhelők tudnak lenni. Ez kinek könnyebb, kinek nehezebb, de mindenkinek fel kell majd dolgoznia.

– Kicsit elgondolkodtam, a kísérlet szempontjából tényleg fontos-e az esküvő. Igaz, hogy a látatlanban kötött esküvő okoz feszültségeket, de a párok azt leszámítva, hogy végig kell csinálniuk egy lagzit ahol vagy váltanak csókot, vagy nem, abban a pillanatban, hogy kettesben maradnak, ugyanúgy működnek, mintha csak egy első randi lett volna.

– Épp ezért szoktuk a terápiákon hangsúlyozni, hogy mivel ez a kísérleti házasság idegenek közt köttetik, egyáltalán nem garantált a szikrázó szerelem az első pillanattól, és ugyanolyan ismerkedési folyamat vár rájuk, mint ami mindenkire, az első randitól kezdve.

A házasság azért lényeges eleme ennek a kísérletnek, mert az a fogyasztói társadalmi tendencia, hogy ha nem működik egy kapcsolat, akkor rögtön azt mondjuk, hogy vége, és jöhet a következő. A házasság ezzel a tendenciával szemben a társadalomban és ebben a műsorban is összetartó erő lehet, motivációt adhat. Ha az illető a férjem vagy a feleségem, akkor mégis csak nekifutok még párszor a problémának, hátha sikerül megoldanunk.

– Kicsit ilyenek lehettek a szervezett házasságok. Azzal a különbséggel, hogy ott nem lehetett elválni.

– Igen. Korábban nagyobb szabálykövetés volt az emberekben, és a társadalom megbélyegezte azt, aki felrúgott egy házasságot. Ennél szerencsére most már szabadabbak vagyunk, és az van a többség fejében, hogy ami nem működik, ami nem tesz boldoggá, abból ki lehet lépni.

– Számomra az idei évad az első, amit valamivel közelebbről követek. Ami meglepett, hogy úgy látom, az esetek 90%-ban az, hogy hogyan töltik a nászéjszakát, az teljes mértékben a hölgyön múlik. A férfiak többnyire úriemberként viselkednek, és nem élnek vissza a helyzettel, de mégis az a benyomásom, hogy ők a maguk részéről készek lennének az alig néhány órája megismert hölggyel elmenni bármeddig. Miért van ez? Tényleg ennyire disznók a férfiak?

– Elvileg egyenjogúság és szexuális szabadság van, de évadról évadra látszik a feleségek viselkedésén és a kommenteken is, hogy azért egy nő, ha mások szeme láttára úgymond könnyen adja magát – egy férfire nem is ezt mondanánk –, az sokszor megszégyenítést von maga után. Pedig szíve joga. Ezért sokszor az jár a nők fejében, hogy ha én itt ország világ előtt túl hamar intim közelségbe kerülök azzal, aki egyébként a férjem, de mégiscsak idegen, akkor annak meglesz a böjtje. Emellett belejátszhat a viselkedésünkbe, hogy evolúciósan másra motivált a férfi és a nő, minél nagyobb hatékonysággal továbbörökíteni a géneket vagy összetartásra, biztonságra törni. Összességében elmondhatjuk, hogy sok általános és egyéni tényező befolyásolja a szexuális viselkedésünket (is), egy ideális társadalomban ennyi információ alapján nem ítélnénk meg senkit, és mernénk szabadon, eszünkkel és szívünkkel összhangban cselekedni.

– Van valami, amire nagyon kíváncsi volnék a műsor kapcsán. Ez nem kifejezetten az ön szakterülete, de talán bennfentesként mégis tudja a választ. Hogy oldják meg ezeknél a házasságoknál a vagyonközösség problémáját? Mert lehet házasságiszerződést kötni, na de ahhoz találkozni kell a másik féllel egy jogász előtt.

– Kötnek házassági szerződést. Az anyakönyvvezetőhöz is legkésőbb 30 nappal a házasságkötés előtt be kell jelentkezni, de ott sem találkoznak a párok. Ugyanígy megszületik egy házassági szerződés is, amit ki-ki külön elolvas és aláír. Úgyhogy ha elválnak, tiszta sor, hogy ez a felek vagyonát nem érinti.

– Mit gondol, ennek a műsornak, a szórakoztatáson kívül, mi a hozzáadott értéke?

– A pszichoedukáció. A sok-sok időpontkérésből, az előadásokon csillogó szemekből, a visszajelzésekből kiderül, hogy sokan jutnak felismerésekre saját pszichés működésük kapcsán, és sokakban tudatosul, hogy van megoldás a problémáikra és ebben lehetséges szakszerű segítséget kérni.

– A formátumnak fontos eleme, hogy folyamatosan "kísérletről" beszélnek, ami roppant tudományosan hangzik. De a tudományos jelleget, legalábbis számomra, némileg rombolja, hogy a szakértők között ott ül egy asztrológus is. Lehet hinni vagy nem hinni az asztrológiában, de a tudomány ismérveivel, egyelőre, nem rendelkezik. Ön hogy fogadta ezt a helyzetet?

– Ez a műsorkészítők döntése volt, hogy legyen asztrológus, nem a pszichológusoké. Én egyébként nem hiszek az asztrológiában, de mindenképp szeretném ezt kiegészíteni azzal, hogy ez nem kritika Liszkay Judit felé, akit egy nagyon kedves, jóindulatú, szerethető embernek ismertem meg, aki tisztában van a szakmai határaival. Az ő személye kapcsán az nyugtatott meg, hogy az asztrológiát úgy használja, mintha egy diagnózist mondana. Elmondja, hogy az illető csillagzata mit tükröz, de nem gondolja azt, hogy az asztrológia jelentené a megoldást a terápia helyett.

Itt a vége a gondolatmenetnek. Ha valaki elkönyveli, hogy például azért olyan elviselhetetlen, mert meg van írva a csillagokban, és nem elemzi magát, hogy miért léptek a tyúkszemére, miért lett ideges, támadó, és nem kezd el változtatni a viselkedésén.

Tehát ilyen szempontból nem tartom szerencsésnek az asztrológiát, sokszor kontraproduktív az emberek kezében, de Judit igyekszik a helyén kezelni.

– A műsornak van egy kimenetele: a párok a próbaidő után vagy szétmennek, vagy nem. És aztán ott van még, hogy ha nem is válnak el rögtön, hosszútávon együtt maradnak-e. De talán nem is ez a legfontosabb, sokkal inkább az, hogy akik elhagyják ezt a műsort, ha nem is maradnak együtt a melléjük kijelölt párral, kapnak-e olyan pluszt, amitől könnyebb lesz megtalálniuk az igazit.

– Ezzel a műsorral ők nem csak egy házasságba pottyannak bele, hanem egy terápiás folyamatba is. A terápiás folyamatokra az a jellemző, hogy minél többet teszünk bele, minél inkább nyíltak vagyunk, minél inkább fel merjük vállalni az érzéseinket, gyengeségeinket, fájdalmainkat, annál inkább tudunk konstruktív visszajelzéseket kapni. Sok egyéni fejlődést láttunk. Persze hat hét arra sem elég, hogy valaki egyénileg révbe érjen, nem hogy párként.

– Többször is elmondta, hogy azt képviseli, mindenkinek szüksége lenne az élete során pszichológusra. Ami jól hangzik, de azért a pszichológus még mindig úri huncutságnak számít. A közellátásban elérhető szolgáltatásokról nagyon rosszakat hallani, nincs elég ember, idő, türelem, a magán pszichológus pedig sokak számára megfizethetetlen. Mit tud tanácsolni arra, aki úgy érzi, segítségre lenne szüksége, de nem tud erre súlyos tízezreket vagy akár még többet költeni? Mi a legjobb opciója?

– Szerencsére olyan szempontból egyre kevésbé úri huncutság a pszichológia, hogy a közvélekedés egyre kevésbé gondolja, hogy az unatkozó gazdagok sportja lenne pszichológushoz járni. Olyan szempontból viszont nagyon is az, hogy az állami egészségügy sokkal korlátozottabb pszichológiai ellátást tesz lehetővé, mint amekkorára szükség lenne, a magánszféra pedig a többségnek megfizethetetlen.

És ha az otthoni tökéletlenségek olyan mértékűek, a társadalom biztosítaná a gyermekek megfelelő körülmények közé juttatását. Emellett már a gyerekek pár éves korától elkezdődhetne valamiféle pszichoedukáció, lehetővé téve, hogy megküzdésre képes, kiegyensúlyozott emberek váljanak belőlük. Ettől sajnos nagyon távol vagyunk.

– Az interneten mindenki pszichológus. Hogy lehet kiszűrni a sarlatánokat?

– Ha szakemberhez szeretnénk fordulni, először is érdemes megnézni, hogy milyen végzettsége van, egyáltalán pszichológus-e. Ha már a pszichológus foteljében ülünk, érdemes figyelni, hogy aktívan, elkötelezetten figyel, ért minket és ad visszajelzéseket az illető vagy ellenkezőleg, nem érezzük eltaláltnak amit mond, vagy főleg csak bólogat míg mi ventillálunk.

Azt is tudni kell, hogy a pszichológushoz nem kell egy életen át járni. Ha jó szakembernél vagyunk, akkor – ha nem is folyamatos a felívelés, mert mindig vannak hullámhegyek-hullámvölgyek – egyre inkább értjük magunkat, egyre jobban érezzük magunkat a bőrünkben, egyre inkább önmagunk pszichológusává kezdünk válni és egyre több problémát egyedül is tudunk kezelni. Ennek a folyamatnak egyszer csak vége van, mert mindenre kiképzett a pszichológus, és alapvetően jól vagyunk. Ha nem érezzük azt, hogy fejlődünk, érdemes szakembert váltani.

– Egy pszichológus mennyire képes civil lenni egy magánéleti helyzetben?

– Vegyes. Olyan szempontból magánemberként nyilvánulok meg, hogy a kommunikációmnak nem az az elsődleges célja, hogy a másikkal felismertessek valamit a saját működésében, a civil önmagamat adom. Olyan szempontból mindig pszichológus vagyok, hogy akaratlanul is másfajta mélységét látom annak, akivel együtt vacsorázok, dolgozom, vagy barátkozok. Nem csak azt hallom, amit az illető mond, hanem többnyire azt is látom, hogy mi van mögötte.

– Ha megjelenik egy társaságban például, nem támadják le az emberek a problémáikkal?

– Ez nem annyira jellemző. Azt látom, hogy az emberek tartják a határt. Aki pszichológusként szeretne igénybe venni, az érzi, hogy annak alapvetően az időpontkérés a módja. Esetleg egy-két kérdést feltesznek, de ebben kimerül, ami a pszichológusi rendelőn kívül zajlik. Az előfordul, hogy megjegyzik, ha láttak a tévében, mondanak egy-két kedves szót, de tízből kilencszer ennyiben marad. A tizedik lehet, hogy tényleg elkezdi kifejteni, mi minden van vele, de ilyenkor sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre.

– Önnek már a műsor előtt sem volt idegen terep a tévé, hiszen sokszor hívják műsorokba szakértőként nyilatkozni. De azért egy valóságshow teljesen más. Mit mérlegelt, mielőtt elfogadta a felkérést?

– Számomra nagyon fontos a pszichoedukáció. A terápiákon korlátozott számú embert tudok elérni.

Ennek kiváló terepe a tévé, mert az a lehető legszélesebb rétegekhez juttatja el a pszichológiát. Olyanokhoz is, akiknek nincs lehetősége arra, hogy pszichológust vegyenek igénybe.