„Tömegre, szervezetlenségre, ideges orvosokra számítottunk, de minden simán ment” – beoltották kollégánkat
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy tavaly februárban Párom és én akkor jártuk meg a poklokat, amikor nálunk a koronavírus még csak külföldi hírként szerepelt a médiában. Feleségemnek napokig nem tudtuk levinni a 39 fokos lázát, és 10 napig szinte jártányi ereje sem volt, abban elfáradt, hogy egyik szobából átment a másikba. Nekem egy napig volt 38 körüli lázam, amit egy 24 órás lázcsillapító kúrával sikerült lenyomnom, a köhögésem ellen azonban szinte semmi nem használt. Ugyanakkor nem engedhettem meg magamnak, hogy kifeküdjem, mert 87 éves Édesapámon életmentő szívműtétet hajtottak végre, és én voltam több mint egy hónapig a nélkülözhetetlen kapocs közte és lakáshoz kötött Édesanyám között, miközben attól rettegtem, hogy mikor, honnan viszek valami fertőzést a két nagyon idős emberre. Végül mindenki meggyógyult, Édesapám is kijött a kórházból – egy héttel a karantén és a látogatási tilalom előtt – és onnantól kezdve már csak az általános óvintézkedéseket kellett betartanunk.
Párom viszonylag hamar, már február elejére megkapta mindkét adag Pfizerét, mivel egészségügyi intézményben dolgozik. Én viszont „határeset” vagyok: csak augusztusban töltöm be a 65-öt, ráadásul egy 15 éve jól karbantartott magas vérnyomást leszámítva kutya bajom, tehát a „krónikusok” közé sem számítok. Közben azonban a covid elérte családunk néhány fiatalabb tagját, ráadásul éppen előtte kerültünk velük érintkezésbe. Azonnal teszteltettük magunkat, szerencsére negatív lett mindkettőnknek, és úgy gondoltam, hogy meg kellene sürgetnem az oltásomat, egyfelől a szülők miatt, akiknek ráadásul ellenjavalt minden oltás, másfelől pedig három unokánk miatt, akik közül a legkisebb három hónapos szopós csecsemő.
A dolgot bonyolította, hogy az idén februárban meghalt dr. Pintér László, festőművész háziorvosom, akinek 30 évig voltam a páciense, és miután átjelentkeztem dr. Ambrus Anikóhoz, kiderült, hogy bár a „kartonom” átkerült hozzá, az oltás-regisztrációm nem. A doktornő azonban, miután megkapta tőlem a szükséges dokumentumokat, ígéretet tett, hogy a körülményekre való tekintettel felvesz a legközelebbi listára. Azt is közölte, hogy orosz vakcinát fogok kapni.
Kicsit előbb érkeztünk a Párommal, a hozzájárulási nyilatkozatot előre kitöltöttem. Az ORFI tavaszodó kertjében felállított asztalnál ellenőrizték a regisztrációt, egy ember állt előttem, minden rendben volt. A következő lépés már az épületben zajlott. Az újabb ellenőrzés mellett a csuklónkon megmérték a testhőnket, a 36-ot alig értük el, bemehettünk. Páromat beküldték egy szép tágas terembe, a „megfigyelőbe”, én pedig az oltó rendelő előtt ültem le. Négyen voltak előttem, de ketten oltottak egyszerre. 5 percen belül sorra kerültem. Mivel a nyilatkozatra beírtam a kezelt vérnyomást, és hogy mit szedek rá, biztos, ami biztos, megmérték. 170/90 volt, a dokival megállapodtunk abban, hogy ez csupán „fehér köpeny szindróma”.
A szurit szinte meg sem éreztem. 14.02-kor már a „megfigyelőben” voltam. Amikor az oltás után felálltam, volt egy kis bizonytalanság-érzésem, de nem olyan erős, hogy azonnal le kellett volna ülnöm. A teremben talán tízen lehettek rajtunk kívül, sem ott, sem előzőleg nyoma sem volt semmilyen idegességnek, sem a betegek, sem az orvosok, asszisztensek részéről, belőlük is higgadtság áradt.
Már éppen lejáróban volt a kötelező 20 perc, amikor megjelent egy törékeny asszisztensnő és kedves mosollyal kiosztotta az oltási kártyákat, így tudtam meg, hogy április 10-re kaptam meg a második időpontot.
Távoztunkban mindenkinek megköszöntük a munkáját, kedvességét, majd gyönyörködtünk egy kicsit a rügyező, bimbózó fákban. Odakint ezúttal már volt némi sor, de ugyanolyan flottul haladt, mint amikor megérkeztünk.
Másnap reggel, amikor ezt a beszámolót írom, csupán egy enyhe fejfájást érzek, egyébként pedig örülünk a tavasz első napjának és annak, hogy hamarosan biztonságosan találkozhatunk szeretteinkkel.
