prcikk: „Térdre! Aki megmozdul, arról gondoskodom: lelövöm!” – így indult a spanyol pancserpuccs, amit a király és a hadsereg fojtott el | szmo.hu
MÚLT
A Rovatból

„Térdre! Aki megmozdul, arról gondoskodom: lelövöm!” – így indult a spanyol pancserpuccs, amit a király és a hadsereg fojtott el

Ez volt Nyugat-Európában a második világháború óta a második katonai hatalomátvétel-kísérlet, de - ellentétben a görög „fekete ezredesek” 1967-es puccsával, - ez nem járt sikerrel.


Alig telt el fél évtized Francisco Franco tábornok fasisztoid diktatúrájának vége és a demokratikus folyamat kezdete óta, kis híján ismét a fegyveres erők vették át az uralmat Spanyolországban. A döntő válasz azonban éppen attól érkezett, akit a „caudillo” utódának nevezett ki, de aki letért nevelője útjáról.

„Térdre! Aki megmozdul, arról gondoskodom: lelövöm!” Mindez a spanyol parlament, a madridi képviselőház emelvényéről hangzott el, a csendőrség, a Guardia Civil alezredese, Antonio Tejero Molina ordított így. 1981. február 23-át írtunk. A kortársak agyába minden bizonnyal beivódott az a természetesen World Press Photo-győztes hírkép, amelyen a háromszögletű kalapot viselő Tejero fegyverrel hadonászik a képviselőkkel szemben. Ez volt Nyugat-Európában a második világháború óta a második katonai hatalomátvétel-kísérlet, de - ellentétben a görög „fekete ezredesek” 1967-es puccsával, - ez nem járt sikerrel.

Tejero és cinkosai jól választották meg a pillanatot, mert valamennyi képviselő jelen volt: ekkor került sor az új, Leopoldo Calvo-Sotelo kormányának bizalmi szavazására. Calvo-Sotelo azt az Adolfo Suárezt váltotta fel, akit egy évvel Franco halála után, 1976-ban nevezett ki I.János Károly király és aki, meggyőződéses francóista létére levezényelte Spanyolország demokratikus intézményi átalakulását.

Az ő miniszterelnöksége alatt legalizálták az összes pártot, és tartották meg 1977-ben az első általános választást, amelyen az általa vezetett Demokratikus Centrumunió győzött. Suárez azonban 1981-ben saját pártján belül elvesztette a bizalmat, lemondott és külön pártot alapított.

Február 23-án délután Tejero mintegy 150 csendőr és katona élén betört az ülésterembe. Felszólításukra a képviselők azonnal lebuktak a székük alá. Három kivétel volt csupán: maga Suárez, Manuel Guitérrez Melado tábornok, aki azonnal felszólította a betolakodókat, hogy tegyék le a fegyvert, és Santiago Carrillo, a Spanyol Kommunista Párt főtitkára, aki közölte: állva akar meghalni hazájáért. A puccsisták őket azonnal közrefogták, majd Felipe Gonzálezzel, a szocialista párt vezetőjével és helyettesével, Alfonso Guerrával együtt különválasztották őket. A jelenetet egy tv-kamera rögzítette, amit a támadók elfelejtettek kikapcsolni.

Tejerónak nem ez volt az első akciója a születő spanyol demokrácia ellen. 1977-ben, amikor kinevezték a baszk Guipúzcoa tartomány csendőrparancsnokának, közölte a belügyminiszterrel, hogy ellenzi a baszk autonomisták zászlajának a legalizálását. Büntetésből áthelyezték Malagába, ott azzal tűnt ki, hogy brutálisan fellépett egy engedélyezett kommunista tüntetéssel szemben.

Ennek ellenére Tejerót meghagyták a Guardia Civil kötelékében. Ezt arra használta ki, hogy 1978-ban összeesküvést tervezzen Galaxia fedőnéven a teljes kormány elrablására I.János Károly külföldi utazása idején. Egy rendőr azonban feljelentette, Tejero haditörvényszék elé került, de megúszta hat hónapi és egy napi börtönnel, mivel a terv a bírák szerint nem volt több „kávéházi fecsegésnél”. Így továbbra is a csendőrség tisztje maradt és a valenciai katonai körzetbe vezényelték alezredesi rangban.

Tejero itt dolgozta ki második államcsíny-tervét Jaime Milans del Bosch tábornok, a katonai körzet parancsnoka cinkosságával. A 65 éves francóista tábornok a 2. világháború idején a keleti fronton szolgált a náci haderőket támogató spanyol Kék Hadosztály tisztjeként, még Vaskereszttel is kitüntették. Mivel a Caudillo halála után is hű maradt annak eszméihez, leváltották a Brunete elit páncélos hadosztály éléről, amely Madrid mellett állomásozott. Valenciában azonban háborítatlanul tervezhették a puccsot Tejeróval.

Programjuk egyszerű volt: feloszlatni minden pártot, szakszervezetet, felfüggeszteni a sztrájkjogot, a különböző kormányzati és igazságszolgáltatási intézményeket. Milans del Bosch-nak szánták a teljhatalmú kormányzó tisztségét.

A Franco halála utáni légkör kedvezőnek tűnt a puccsisták számára. Az új, demokratikus politikai hatalom még ingatag volt, a gazdaság stagnált, a diktatúra megszűnésével erősödtek az egyes régiók, főleg Baszkföld és Katalónia autonómia-törekvései. A politikai indíttatású terrorizmusnak 1980-ban több mint 600 halálos áldozata volt. A rendőrök körében is nagy volt az elégedetlenség: egyrészt a baszk ETA merényleteinek gyakori célpontjai voltak, másrészt viszont vihart kavart egy börtönben kihallgatás közben meghalt ETA-tag, José Arregui ügye. Miután Suárez kormányfő letartóztatta a gyanúsított rendőröket, azonnal lemondott a rendőrség főparancsnoka, több közvetlen beosztottja, és közel 200 nyomozó is kilépett a testületből.

Nem volt jobb a helyzet a hadseregben sem. Már 1977-ben lemondott Pita da Veiga admirális, tengerészeti miniszter, tiltakozásul a kommunista párt legalizálása ellen, amelyet egyébként a vezérkar is ellenzett. Az elnéző magatartás, amelyet a katonai bírák Tejeróval szemben is tanúsítottak, bátorította azokat, akik szerették volna visszafordítani a demokratikus folyamatot. 1981 elején Fernando Mendivil tábornok az El Alcázar című jobboldali lapban egyenesen felkelésre szólított fel, hogy felszámolják a „széteső államot”. Ezek után nem meglepő, hogy még Alfonso Armada y Comin tábornok, akit pedig a király bizalmasának tartottak, szintén csatlakozott az összeesküvéshez, amelyet Duque de Ahumadáról, a csendőrség alapítójáról neveztek el.

A 61 éves tábornok a polgárháborúban a falangisták oldalán harcolt, és a Kék Hadosztállyal részt vett Leningrád ostromában. Később katonai iskolák instruktoraként tanítványai között tudhatta a fiatal János Károlyt, az 1931-ban trónfosztott XIII. Károly unokáját, akit Franco 1969-ben jelölt ki utódának az akkor uralkodó nélküli királyságban.

Amikor a herceg 1975 novemberében elfoglalta Spanyolország 45 éve üres trónját (bár nem koronázták meg), Armada a titkára lett. 1981 elején Lerida katonai kormányzója volt, és a hadsereg vezérkari főnökének helyettese.

Vajon miből gondolhatta, hogy a parlamenti demokrácia és a nemzeti megbékélés hívének mutatkozó királyt maguk mellé tudják állítani a puccsisták? Tejero letartóztatása után ugyan próbálta az uralkodó párt belerángatni az ügybe, azt vallotta például, hogy Zsófia királyné egyenesen így könyörgött Armadának: „Alfonso, te vagy az egyetlen, aki megmenthet minket a katasztrófától’.

Bár a tábornok a puccsisták mellé állt, más célok vezérelték, mint Tejerót és Milans del Boscht. Ez utóbbiak a francóista rendszert akarták visszahozni, Armada viszont egyfajta „spanyol De Gaulle” szerepében látta magát, akinek a személye biztosítja a nemzet egységét az újjáépítésben. E félreértésnek komoly következményei lettek az összeesküvőkre nézve.

Tejeróék, miután elfoglalták a Cortés alsóházát, az események folytatását várták. Ez nem is késett: Valenciában Milans de Bosch, miután értesítették „az akció végrehajtásáról”, az utcára vitte harckocsijait és 11 pontos kiáltványban nyilvánosságra hozta céljait.

Szerette volna újra eljátszani azt az 1936. júliusi jelenetet, amikor a Spanyol-Marokkóból elindított nacionalista felkelés polgárháborúba sodorta az országot.

Madrid azonban nem lázadt fel: a Brunete hadosztályból mindössze 13 harckocsi vonult a Cortés épületéhez, alig száz emberrel. Közben Armada megjelent a képviselőház üléstermében, és felsorolta a megdöbbent Tejero előtt a leendő kormánytagok nevét. Még két kommunista is szerepelt közöttük, az egyiket a tábornok munkaügyi, a másikat gazdasági miniszternek szánta.

A puccsisták dilettantizmusát jól jellemzi, hogy még a parlamenti telefonvonalakat sem vágták el, így a királyi palota első kézből értesült az események alakulásáról. I. János Károly gyorsan döntött: neki kell garantálnia a demokratikus intézményeket. Felöltötte hadsereg-főparancsnoki egyenruháját, és február 24 hajnali 1 órakor alig másfél perces, de egyértelmű tv-beszédet mondott.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Az anyja lehetnék” – Edith Piaf 20 évvel fiatalabb szerelmét mindenki aranyásónak tartotta, amíg ki nem nyitották a végrendeletet
A francia sanzon királynőjének utolsó férje, Théo Sarapo pénz helyett hatalmas tartozást örökölt. Megtehette volna, hogy lemond mindenről, és éli világát tovább. Ő más utat választott.


Párizs, 1962 ősze. A vakufények és a tolakodó újságírók gyűrűjében egy törékeny nő kapaszkodik egy nála majdnem húsz évvel fiatalabb, feltűnően jóképű férfi karjába. A legendás Edith Piaf, a sanzon királynője ekkor már súlyos beteg. Az orvosok többször megműtötték,

a teste lassan felmondta a szolgálatot, a hangja, amely egykor milliókat babonázott meg, már csak foszlányokban emlékeztet régi önmagára.

Ebben a kétségbeejtő állapotban mutatja be a világnak új férjét, a görög származású párizsi fodrászfiút, Théo Sarapót, polgári nevén Théophanis Lamboukast. A közvélemény és a sajtó azonnal ítéletet mond. A lapok hasábjain és a kávéházak teraszain mindenki biztosra veszi, hogy a fiatalember kizárólag a világsztár hatalmas vagyonára és a busás örökségre pályázik. A kegyetlen pletykák futótűzként terjednek, miközben a valóság, amely a zárt ajtók mögött és a későbbi végrendelet soraiban lapul, egy egészen más, sokkal megrendítőbb történetet rejt.

A provokációnak tűnő kapcsolat 1962 januárjában kezdődik, amikor a zenei karrierről álmodó Sarapo megismerkedik az énekesnővel.

A viszony gyorsan komolyra fordul, és a pár 1962. október 9-én, napra pontosan egy évvel és egy nappal Piaf halála előtt, hivatalosan is összeköti az életét.

A házasulók a párizsi tizenhatodik kerületben tartják a polgári szertartást, majd a görög ortodox Szent István-székesegyházban tesznek fogadalmat Isten színe előtt. A frigy nem hoz békét, sőt, valóságos sajtócunamit indít el. A korabeli újságírók „a görög gigoló” névvel illetik a férfit, és a gúnyolódás még Piaf közvetlen környezetét is megmérgezi. A házasság előtti hezitálás egyik legmélyebb pillanatában maga az énekesnő is szinte visszakozik.

„Mindent törölj, nevetséges leszek, az anyja is lehetnék!”

– mondta Edith Piaf Danielle Bonel titkárnőnek és bizalmasnak a házasságkötés előtti feszült pillanatokban.

Csakhogy a reflektorok vakító fénye és a gúnyolódó címlapok mögött egy egészen más dinamika működik a mindennapokban. A színpadon még egy utolsó, hatalmas fellángolást élnek át együtt. Duóként állnak a közönség elé, és 1962-ben közösen veszik fel Michel Emer szerzeményét, az À quoi ça sert l'amour? című dalt. Szeptember 27-én a párizsi Olympia színpadán is együtt énekelnek, majd 1963-ban a Bobino színházban adnak közös estet. A zenei kémia működik, de a színpadi fények kialvása után Sarapóra egy sokkal nehezebb szerep vár. Piaf állapota drasztikusan romlik. Házaspárként Dél-Franciaországba, először Cap-Ferrat, majd Plascassier térségébe költöznek, ahol bérelt villákban próbálják átvészelni a legnehezebb hónapokat. Sarapo ekkor már nem csupán férj és duettpartner, hanem teljes munkaidős ápoló.

Ő viszi a karjában a feleségét, amikor az már képtelen lábra állni, ő eteti kanállal, ő viszi ki a friss levegőre, és egyetlen percre sem hagyja magára,

miközben azok a barátok és haszonlesők, akik évtizedekig a tehetségéből éltek, sorra elmaradnak mellőlük.

A végjáték 1963 októberében érkezik el. Edith Piaf október 10-én, a Grasse közelében fekvő Plascassier-ben örökre lehunyja a szemét. A halál pillanata után Sarapo és a legszűkebb baráti kör egy utolsó, kétségbeesett és törvénytelen lépésre szánja el magát. Mivel Piaf mindig is azt hajtogatta, hogy Párizsban szeretne meghalni és onnan akar végső útjára indulni,

a férj és a kísérők aznap este egy mentőautóval, a legnagyobb titokban a francia fővárosba viszik a holttestet.

A hivatalos bejelentést csak másnap, október 11-én teszik meg Párizsban. Az egész országot mélyen megrendíti a hír. A lemezboltok polcairól a hétvége folyamán a vásárlók az összes Piaf-lemezt elkapkodják.

„Edith Piaf reggel hétkor halt meg Párizsban, és néhány órával később barátja, Jean Cocteau… egy órakor maga is meghalt” – írta Janet Flanner újságíró a gyász napjainak krónikásaként.

A temetés a Père-Lachaise temetőben tízezreket vonz, a tömeg szinte áttöri a kordonokat. Amikor azonban a nemzeti gyász első hullámai elülnek, a család szembesül a hagyatékkal. A pletykák és a rosszindulatú várakozások szerint a fiatal özvegy most teszi rá a kezét a mesés vagyonra. A végrendelet felolvasásakor azonban mindenki elnémul.

A mítoszokkal ellentétben Edith Piaf nem hagy maga után milliókat. Sőt, egyetlen fillért sem hagy hátra.

Helyette egy gigantikus, felfoghatatlan méretű adóssághegy szakad a férj nyakába. A francia jogszabályok értelmében a házastársi öröklés során a tartozások is automatikusan az életben maradt félre szállnak. Piaf az élete során ugyan rengeteg pénzt keresett, de a bőkezűsége, a hatalmas háztartás fenntartása, a barátok folyamatos pénzelése, valamint az utolsó évek brutális orvosi és klinikai költségei teljesen felemésztették a bevételeit. A közkeletű adatok hétmillió francia franknyi azonnali tartozást említenek.

„A világ azt hitte, mérhetetlenül meggazdagodtam. Szeretném ezt egyszer s mindenkorra tisztázni. Edith halálakor nagyon kevés pénze maradt.

Nyilván sokat keresett, de mindent felemésztettek a háztartás fenntartásának költségei, a klinikák, a betegség, az orvosok – én pedig egy évvel később mintegy negyvenmillió frank adófizetési kötelezettséggel találtam szembe magam.

A lemezek után semmit sem kapok, mert a jogdíjakat bérként kezelik; márpedig örökösnek bért nem fizetnek. Így tehát kizárólag a szerzői jogok maradnak” – nyilatkozta Théo Sarapo énekes, Piaf özvegye.

Bár Sarapo megörökli a jogokat és dönthet az életmű felhasználásáról, ez azonnali készpénzt nem jelent az adóhatóság és a hitelezők felé. Ahelyett, hogy lemondott volna az örökségről és új életet kezdett volna, vállalta a teljes adósságállományt, és visszatért a színpadra. Éveken keresztül megállás nélkül koncertezett, turnézott és új dalokat vett fel, hogy minden megkeresett frankot a hitelezőknek és az adóhivatalnak utaljon át.

„Théo úgy döntött, hogy maradéktalanul visszafizeti ezeket az adósságokat. És ez sikerült neki”

– mondta Catherine Glavas Lamboukas, Piaf egyik örököse.

A sors azonban nem ad hosszú és békés életet a tartozásaitól végre megszabaduló férfinak. 1970. augusztus 28-án Sarapo a Limoges melletti Panazolnál, a D941-es úton haladt a Citroën autójával, amikor egy ittas sofőr letérítette az útról. A jármű egy fának csapódott. A mentők még élve emelték ki a roncsok közül, de a harmincnégy éves férfi három órával később a limoges-i kórházban belehalt a sérüléseibe. A család a legfőbb kívánságának megfelelően intézte a temetést.

A párizsi Père-Lachaise temetőben, Edith Piaf családi sírjában helyezték örök nyugalomra. Neve ott áll a fekete márványon, pontosan a felesége lábainál.

A férjtől aztán a családja örökölte Edith Piaf szerzői jogait. A testvérei ma Amerikában élnek és tovább ápolják az énekesnő emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Először azt hitték, itt a világvége: a Niagara-vízesés vize többször is elapadt az évek során
Egyik alkalommal éppen 1848 tavaszán, amikor Európa szerte forradalmak robbantak ki.
Sz. E. Fotó: Fortepan - szmo.hu
2026. március 22.



Képzeld el, amint több száz ember égő fáklyákkal a kezében sétál a Niagara-vízesés peremén. Pontosabban a vízesés hűlt helyén, miközben lent a meder közelében, ahol percekkel korábban még tajtékzott a víz, lovas katonák ügetnek.

Ez nem egy filmjelenet, hanem maga a valóság.

Többször is megtörtént, hogy a világ egyik leghíresebb természeti csodája egyszerűen megszűnt létezni.

A Niagara valójában nem egy, hanem három vízesés összefoglaló neve. A legnagyobb, a Patkó-vízesés javarészt Kanadához tartozik, tőle a Kecske-sziget választja el az amerikai oldalon lévő két kisebb zuhatagot, a Menyasszonyfátyol-vízesést és az Amerikai-zuhatagot.

1848 tavaszán, egyébként akkor, amikor Európában pont fegyveres felkelések és forradalmak zajlottak, egy kivételesen hideg tél után a márciusi meleg és az erős keleti szél hatalmas jégtömeget tolt az Erie-tóból a Niagara folyó torkolatába.

A jég hatalmas gátat képzett, ami harminc-negyven órára teljesen elzárta a víz útját. A vízhiányt először a folyóparti malmok tulajdonosai vették észre, amikor a malomkerekek megálltak.

A hírre ezrek özönlöttek a helyszínre, és óvatosan bemerészkedtek a száraz mederbe. Az emberek olyan fegyvereket találtak a sárban, amiket feltehetően az amerikai csapatok hagytak ott egy 1814-es csata után. Március 29-én éjjel több százan fáklyákkal sétáltak a vízesések peremén, miközben az amerikai lovasság a mederben ügetett. A folyó másnap indult meg újra, amikor a szélirány megváltozott, és a jégdugó feloszlott.

1903. március 22-én az amerikai oldalon ismét elapadt a víz.

A látványosságnak pedig Kanadából és az Egyesült Államokból is a csodájára jártak. A szakértők szerint azonban az 1848-as volt az egyetlen teljes, természetes leállás, a későbbi esetek inkább rendkívül alacsony vízhozamot jelentettek.

1969-ben azonban már szándékosan szüntették meg a vízesést.

Egy 1965-ös helyi újságcikk ugyanis a zuhatag végét jósolta, mivel a korábbi, 1931-es és 1954-es sziklaomlások törmeléke már megfelezte a vízesés magasságát. A közösségi nyomásra egy amerikai-kanadai bizottság jött létre, hogy felmérjék a helyzetet.

1969. június 12-én egy 180 méter hosszú, 28 ezer tonna kőből és földből épített gáttal elzárták a vizet az amerikai oldalon. Mérnökök precízen felmérték a sziklafalat, 48 kőzetfuratot vettek, és érzékelőket telepítettek a kőzettömbök mozgásának figyelésére.

A munkálatok közel fél évig tartottak, majd november 25-én a gát elbontásával a víz újra a régi medrében zubogott. A vizsgálatok után úgy döntöttek, a leomlott törmeléket nem távolítják el.

A Niagara minimális vízhozamát egy 1950-es amerikai-kanadai egyezmény szabályozza, és egy 1954-ben épült gát segít a víz elosztásában a vízesések és az erőművek között.

Hogy az 1848-as esemény ne ismétlődhessen meg, 1964 óta minden télen úszó jégtörő gátat telepítenek a folyóra, ami megakadályozza a jégdugók kialakulását. A vízesés „kiszárításának” ötlete időnként felmerül egy-egy nagyobb felújítás, például hídcsere miatt, de ez ma már hatalmas turisztikai és környezetvédelmi kérdéseket vetne fel.

Via National Geographic, Pangea blog


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Nem a kinézete volt a titka: Casanova egyetlen trükkje mindent vitt a nőknél
A velencei kalandor sikere a tudatosan felépített imázsán és a briliáns történetmesélésen alapult, nem pusztán a vonzerején. Élete utolsó éveit a csehországi Dux kastélyában töltötte könyvtárosként.


Kalandor, könyvtáros, megszállott szerelmes és hidegfejű stratéga. Giacomo Casanova neve ma is a csábítás szinonimája, de a mítosz mögött egy 18. századi európai „hálózati ember” áll, aki élettörténetét mesteri módon írta meg, és ezzel önmagát is megalkotta.

A legenda helyett a saját szavaiból és a megbízható történeti forrásokból kirajzolódik a valódi Casanova portréja, a „titka”, halálának körülményei, magyarországi útja és megannyi meglepő érdekesség, amit ránk hagyott.

Giacomo Girolamo Casanova 1725-ben született Velencében, és élete során megannyi szerepben kipróbálta magát.

Volt papnövendék, katona, diplomata, szabadkőműves és író, mielőtt élete utolsó, lecsendesedett szakaszában a csehországi Dux kastélyában gróf Waldstein könyvtárosaként talált menedéket.

Itt, 1798-ban bekövetkezett haláláig, papírra vetette monumentális, francia nyelven írt önéletrajzát, az Életem történeté-t, amely posztumusz kiadását követően világhírűvé tette.

Tudatosan építette imázsát, az európai udvarokban és szalonokban a maga által kreált „Seingalt lovagja” néven forgolódott, ezzel is erősítve a személyét övező misztikumot.

Ha megértjük, mit tartott fontosnak önmagáról, azt is látjuk, mi volt a csábítási stratégiájának lényege. Ez nem egyetlen trükk, hanem egy következetes habitus volt, amelynek alapja az intellektuális és testi vonzerő párosítása.

Számára a játékosság és a szellemi társalgás legalább annyira fontos volt, mint a fizikai szépség. A briliáns társalgás, a költői levelek és a szüntelen történetmesélés volt a leghatékonyabb eszköze.

„Az ész nélküli szépség a szerelemnek nem kínál egyebet, mint a puszta testi bájak élvezetét” – írta a Memoárokban. Ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel ismerte fel a szabadság és a kötődés közti feszültséget is.

"A nőket még őrületig is szerettem, de a szabadságot mindig jobban.”

A kalandos életút 1798. június 4-én ért véget a csehországi Duxban. Korabeli feljegyzések és modern orvostörténeti összefoglalók szerint halálát egy makacs, krónikus húgyúti, illetve hólyageredetű megbetegedés okozta.

A helyi emlékezet szerint a duchcovi kastélyban ma is őrzik azt a karosszéket, amelyben a nagy kalandor kilehelte lelkét.

Mielőtt azonban élete lezárult volna, bejárta Európát, és útja a történeti Magyarország területére is elvezette.

Életútja tele volt szenzációs részletekkel. Ezek közül is kiemelkedik 1756-os szökése a velencei Dózse-palota hírhedt ólomkamráiból, a Piombiból, amelyet később külön könyvben is megírt.

Európai karrierje során lottórendszert szervezett Párizsban, szabadkőműves páholyok tagja lett, és a kontinens legbefolyásosabb szalonjaiban fordult meg, ahol olyan személyiségekkel találkozott, mint Voltaire, II. Frigyes porosz király vagy Nagy Katalin orosz cárnő.

Írói teljesítménye sem merült ki a Memoárokban: lefordította Homérosz Iliászát modern toszkán nyelvre, és több politikai pamfletet, valamint regényt is írt.

Hagyatékának legértékesebb darabja, az Életem történeté-nek eredeti, mintegy 3700 oldalas kézirata kalandos úton maradt fenn. Végül 2010 februárjában a Francia Nemzeti Könyvtár vásárolta 7 millió euróért.

Végül mi maradt Casanovából? Hőssé nem a hódítások listája, hanem az ezekről szóló, eleven és briliáns nyelven megírt elbeszélés tette. Legnagyobb alkotása maga a Casanova-mítosz volt, amelyet saját kezűleg teremtett meg.

Via Britannica


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
583 áldozat a kifutón: 49 éve történt a tragikus baleset, amely örökre megváltoztatta a repülést
Két Boeing 747, - a KLM 4805 és a Pan Am 1736 - a tenerifei Los Rodeos futópályáján ütközött 1977. március 27-én. A Las Palmas-i bombariadó, a köd és a kommunikációs hibák együtt vezettek a katasztrófához.


Ma van a repüléstörténet legsúlyosabb katasztrófájának évfordulója:

1977. március 27-én a Kanári-szigetekhez tartozó Tenerife Los Rodeos repülőterén két Boeing 747-es, a holland KLM és az amerikai Pan Am gépe ütközött össze a futópályán. A két gépen összesen 583 ember vesztette életét, és mindössze 61-en élték túl a tragédiát, amely egy sor emberi és technikai hiba végzetes láncolatának következménye volt.

A katasztrófa napján egy bombamerénylet miatt lezárták a Las Palmas-i repteret, ezért az érkező járatokat, köztük a KLM és a Pan Am gépét is a jóval kisebb, felkészületlenebb tenerifei Los Rodeos repülőtérre irányították. A hirtelen megnövekedett forgalom miatt az előtér és a gurulóutak is megteltek, így a hatalmas Jumbo Jeteknek a futópályán kellett manőverezniük. A helyzetet tovább rontotta, hogy az időjárás egyre rosszabbra fordult, és sűrű köd ereszkedett a reptérre, a látótávolság helyenként 700 méter alá csökkent.

Nem sokkal 17 óra előtt a KLM gépe engedélyt kapott, hogy végigguruljon a futópályán, a végén egy 180 fokos fordulattal pozícióba álljon, és ott várjon a felszállási engedélyre. A Pan Am gépét arra utasították, hogy kövesse a hollandokat, de a C3-as gurulóúton hagyja el a pályát. A Pan Am pilótái azonban a ködben nem voltak biztosak a dolgukban, és mivel a C3-as kijáratnál egy rendkívül éles, 135 fokos fordulót kellett volna végrehajtaniuk, inkább tovább gurultak. Eközben a KLM befejezte a fordulót, és Jacob Veldhuyzen van Zanten kapitány gázt adott a felszálláshoz.

A másodpilóta ekkor közbeszólt: „Pillanat, még nincs felszállási engedélyünk!” Erre a kapitány visszahúzta a gázkarokat, majd azt mondta: „Tudom, gyerünk, kérdezz rá!”

A KLM személyzete rádión közölte, hogy felszállásra készen állnak, és várják az irányítási engedélyt. A torony válaszul a felszállás utáni útvonalat adta meg nekik: „KLM4805 felszállás után emelkedjen FL90-re, majd jobb forduló 40º és álljon rá a Las Palmasi VOR adóra a 325º-os irányon.” Van Zanten kapitány ezt tévesen felszállási engedélynek értelmezte, újra gázt adott, és hollandul közölte: „Megyünk.”

Ezzel egy időben a Pan Am pilótái jelezték a toronynak, hogy még a pályán vannak: „Még mindig gurulunk lefelé a kifutón, 1736-os.” Ez a rádióüzenet azonban a KLM pilótafülkéjében egy zavaró sípolásként jelent meg, mert a másodpilóta éppen az útvonalengedélyt olvasta vissza. A torony nyugtázta a Pan Am helyzetjelentését: „Rendben 1736-os jelentse, ha elhagyták a pályát.” Ezt hallva a KLM fedélzeti mérnöke megkérdezte a kapitánytól: „Még nem ment le a Pan Am?” A kapitány válasza egy félreérthető „Igen” volt.

Ez volt az utolsó lehetőség a katasztrófa elkerülésére. Pár másodperccel később a két gép személyzete a sűrű ködben megpillantotta egymást.

A Pan Am kapitánya a gázt tövig nyomva próbált balra, a fűre letérni a pályáról, a KLM pilótája pedig olyan erővel húzta fel a gépet, hogy annak farokrésze száz méteren keresztül szántotta a betont. A holland gép elemelkedett, de már nem tudta átugrani a Pan Am törzsét.

A KLM futóművei és hajtóművei letarolták az amerikai gép tetejét és vezérsíkját, majd a felszállás előtt teletankolt holland repülőgép 150 méterrel odébb a pályára zuhant és felrobbant. A Pan Am gépe szintén kigyulladt. A KLM fedélzetén tartózkodó 248 ember mind életét vesztette. A Pan Am gépéről 61-en menekültek ki, de 335-en a lángok között rekedtek.

A kivizsgálás egyértelműen megállapította, hogy a katasztrófa legfőbb oka az volt, hogy a KLM személyzete felszállási engedély nélkül kezdte meg a nekifutást. A spanyol hatóságok hivatalos jelentése szerint azonban több tényező is hozzájárult a tragédiához: a rossz időjárási körülmények, a földi gurítóradar hiánya, a rádió-kommunikációs félreértések, a reptér felkészületlensége, valamint a KLM személyzetére nehezedő időnyomás. A baleset nyomán a nemzetközi légi közlekedésben szigorították a rádiós frazeológiát, és bevezették a pilóták közti hatékonyabb együttműködést célzó képzési programokat. Egy évvel később megnyitották Tenerife déli, korszerűbb repülőterét is, amely átvette a nemzetközi forgalom nagy részét.

Via Wikipédia


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk