MÚLT
A Rovatból

Stephen Hawking az univerzumot értette, de a nőket nem

A világhírű tudósnak két házassága volt, de mindkettő zátonyra futott.


Stephen Hawking egyszer azt nyilatkozta: a világ egyik legnagyobb rejtélyének a nőket tartja - az univerzumot érti, de a nőket nem. A világhírű fizikus kétszer volt házas. Első szerelmével diákként ismerkedett meg; ő volt az a nő, aki súlyos betegségének teljes tudatában mondott igent a közös életükre, nevelte három gyermeküket és gondoskodott róla évtizedeken keresztül. Hawking neki ajánlotta bestsellerét, Az idő rövid történetét. Második felesége saját egykori ápolója lett, vele azonban már nem találhatta meg a boldogságot, sőt, kapcsolatukat botrányos mozzanatok, máig nem tisztázott történések árnyékolták be. Összegyűjtöttünk a mai napon elhunyt tudósról néhány érdekességet, amelyekből kirajzolódik, milyen életet élt a tudomány berkein kívül.

Stephen Hawking 1942. január 8-án született Oxfordban Frank és Isobel Hawking első gyermekeként. Édesanyja az első nők között volt, akik az 1930-as években oxfordi diákok lehettek. Édesapja kutatóorvosként a trópusi betegségekkel foglalkozott.

Két értelmiségi szülő gyermekeként szinte predesztinálva volt arra, hogy ő is hasonló pályát válasszon, és bár apja orvosnak szánta, sokkal jobban érdekelte a csillagászat, a matematika és a fizika.

Igaz, ezekkel is főként az iskolán kívül kezdett el elmélyültebben foglalkozni.

Talán sokakat meglep, de kisgyerekként nem számított éltanulónak, sőt, meglehetősen rossz jegyei voltak azokból a tárgyakból, amelyek nem kötötték le a figyelmét.

Két testvére született: Mary (aki orvos lett, valóra váltva ezzel apjuk álmát) egy évvel, Philippa öttel volt fiatalabb nála, 1956-ban pedig a család örökbe fogadott egy Edward nevű kisfiút is. Hawkingék némileg csodabogárnak számítottak a környezetükben, egy közeli barátjuk például "különc bagázsként" jellemezte őket. Valóban voltak külső szemmel furcsának tűnő megmozdulásaik, a családfő például egy leszedált londoni taxit vett meg és azzal jártak, a "garázst" pedig hullámlemezekből építette a házuk mellé. És nem azért, mert anyagi problémáik lettek volna.

Stephen idővel egyre nagyobb affinitást kezdett el mutatni a természettudományok és a technológia iránt, tehetsége kezdett kibontakozni.

16 éves volt, amikor néhány barátjával kiselejtezett műszaki alkatrészekből egy számítógépet raktak össze, rá egy évre pedig már az oxfordi University College padjait koptatta.

Bár évfolyamának egyik legtehetségesebb fizikusaként tartották számon, nehezen illeszkedett be, mert fiatalabb volt iskolatársainál. Másodévben kezdett magára találni, ekkoriban már aktívabban bekapcsolódott a közösségi életbe: amellett, hogy szívesen táncolt, csatlakozott az egyetem evezős csapatához is.

A harmadik évben figyelt fel rá, hogy időnként ok nélkül megbotlik, elesik, de nem igazán törődött a betegségét jelző első figyelmeztető jelekkel. Miután summa cum laude graduált fizikából, 1962-től Cambridge-ben folytatta doktori tanulmányait. Ekkoriban már egyre erősödtek a kezdetben elbagatellizált tünetek, mozgáskoordinációja is jócskán romlott, végül anyja kérlelésére beleegyezett, hogy kivizsgáltatja magát. A kéthetes tesztsorozat eredménye pár nappal Stephen 21. születésnapja előtt érkezett meg, teljességgel sokkolva a családot:

kiderült, hogy Stephen amiotrófiás laterálszklerózisban, vagyis ALS-ben szenved. Az orvosok nem sok jóval biztatták őket, két és fél évet jósoltak az ifjú tudósnak, aki a hír hallatán teljesen magába zuhant.

Habár folytatta tanulmányait és kutatásait, képtelen volt úgy koncentrálni bármire is, mint azelőtt, nem látta értelmét sem a munkájának, sem az életének.

Abban, hogy végül mégis képes volt új fejezetet nyitni és tovább menni, a szerelem segített neki.

Még mielőtt kiderült volna a szörnyű diagnózis, megismerkedett Jane Wilde-dal, aki szintén egyetemista volt akkoriban, a Westfield College hallgatója.

Az első randevújuk Soho egyik olasz éttermében volt, utána még egy előadásra is beültek az Old Vic színházba. Mire azonban a vacsorán és a színházon is túl voltak, Hawkingnak még arra sem maradt pénze, hogy buszjegyet vegyen, ezért sűrűn szabadkozva megkérte Jane-t, hogy fizessen. A pénztáránál kiderült, hogy a lánynak nincs meg a pénztárcája, ezért úgy döntöttek, visszamennek a színházba, hátha ott felejtették. Mivel a főbejáratot zárva találták, egy oldalajtón surrantak be - arra valószínűleg egyikük sem számított, hogy a kivilágított színpad kellős közepén találják magukat. Az erszényt azért megtalálták, de közben rájuk kapcsolták a villanyt, így vaksötétben botorkálva kellett megtalálniuk a kijáratot.

1965 júliusában házasodtak össze, egészen 1990-es válásukig alkottak egy párt. Három gyermekük is született, először egy fiú, Robert 1967-ben, két évvel később Lucy, tíz évre rá pedig Timothy.

hawking2
Évtizedekig tartó küzdelem a betegséggel

Hawking betegségének, a motoros neuronbetegségnek vagy degeneratív idegrendszeri elváltozásnak (amiotrófiás laterálszklerózis, Lou Gehrig-kór) az a lényege, hogy a mozgatóidegek lassanként elsorvadnak. Az orvostudomány szerint ritka, hogy ezzel a betegséggel bárki tíz évnél tovább éljen, a tudós azonban több évtizeddel élte túl a neki jósolt időt.

Habár állapota ellenére magas kort ért meg, mozgás- és beszédképessége hamar gyengülni kezdett. Kezdetben bottal járt, de 1969 óta tolószékbe kényszerült. Folyamatos állapotromlása miatt 1974-ben már képtelen volt önállóan enni. 32 évesen, amikor a brit tudományos akadémia valaha volt legfiatalabb tagjának választották, már nem tudott egyedül felkelni az ágyból.

1985 fordulópontot jelentett életében és betegségtörténetében is. Egy genfi utazás alkalmával tüdőgyulladást kapott, a szövődmények miatt pedig életveszélyes állapotba került, szervezete összeomlott. Életmentő gégemetszést hajtottak rajta végre, de ez egyben azzal járt, hogy teljesen elveszítette beszédképességét. Ezután már csak gépek segítségével tudott kommunikálni, folyamatosan ápolók voltak mellette.

A 80-as évektől speciális kerekesszékbe került, ekkoriban már alig tudott mozdulni. Miután elveszítette maradék kézmozgását is, kívülről az arcához rögzítettek egy vezérlő szenzort, amit az arcizom mozgásával vezérelt.

Tanulmányaik miatt a házasság első néhány évében külön éltek: Hawking egy cambridge-i kollégiumban, Jane pedig Londonban lakott. A diákévek végével költözhettek össze, a procedúra azonban meglehetősen bonyolult volt. Több estét egy diákszállón töltöttek, mire végre találtak egy aprócska, kissé lelakott és teljesen üres zugot a Little St. Mary Lane-en.

Ezeket az anekdotákat Jane memoárjából ismerhetjük. Az asszony Utazás a végtelenbe - A mindenség elmélete címmel írta meg könyvét, amiből sikerfilm is készült, nem mellesleg pedig rengeteg részlet kiderül arról a különleges kapcsolatról, ami kettejüket összefűzte. Hawking exfelesége

annak idején egy fiatal, ambiciózus és kirobbanóan tehetséges fiú "széles mosolyába és gyönyörű kék szemébe" szeretett bele,

de a humora is egészen lebilincselte, amely még akkor sem hagyta el, amikor kiderült, hogy halálosa beteg és élete hátralévő részét gyakorlatilag vegetálva kell majd töltenie.

A lányt sokáig mindenki arról próbálta meggyőzni, hogy jobban jár, ha nem megy hozzá Hawkinghoz, óva intették, hogy ilyen hatalmas terhet vegyen a nyakába. Jane azonban hajthatatlan volt, noha ő is tisztában volt vele, mekkora lemondással jár majd, ha összeköti életét a tudóssal. Ennek ellenére képes volt feladni saját ambícióit, karrierjét azért, hogy a vállán vigye az időközben öttagúvá bővült családot és gondoskodjon férjéről.

"Stephennek két arca van: az energikus tudósé, aki jön-megy a kerekes székében, és a kétkedő, a betegsége által meggyötört emberé, akit a nap 24 órájában ki kell szolgálni"

- írta róla.

hawking1

Jane, bár teljesen alárendelte magát szeretteinek, a monoton és egyre több nehézséggel járó hétköznapokból a középkori spanyol költészethez menekült, még a PhD-fokozatot is megszerezte témájából - amiről férjének annyi volt a véleménye, hogy "a középkorral foglalkozni épp olyan, mint kavicsot szedni a tengerparton".

hawking3

Házasságukat végül éppen Hawking sikerei, a népszerűség és a vele járó egyre nagyobb reflektorfény mérgezte meg. A '80-as években Jane a zenész Jonathan Hellyer Jones szeretője lett, akit hobbija, a kóruséneklés révén ismert meg.

Rögtön a kapcsolatuk elmélyülése elején tisztázta vele, hogy sosem lenne hajlandó elhagyni a férjét, így állt elő az a bizarr helyzet, hogy a férfi idővel odaköltözött hozzájuk és besegített a tudós ápolásába is.

A kialakult szituációval azonban hosszabb távon egyikük sem nagyon tudott mit kezdeni: a vége az lett, hogy Hawking összejött az egyik ápolónőjével, Elaine Masonnel és elköltözött a családi házból, 1995-ben pedig elvált Jane-től. Ezután mindketten hozzámentek párjukhoz, és bár Jane-ék együtt maradtak, Hawking és Elaine kapcsolata már a kétezres években zátonyra futott, aminek újabb válás lett az eredménye.

A második, 1995-ös frigytől több barátja is óvta Hawkingot: úgy vélték, hogy Elaine-t sokkal inkább érdekli a pénze, mintsem hogy igaz szerelemből éljen vele. A tudós gyerekei sem kedvelték az asszonyt, állításuk szerint elmarta őket apjuk közeléből, ráadásul arra is gyanakodtak, hogy bántja őt és nem biztosít számára megfelelő ellátást.

Hawkingot házasságuk ideje alatt többször kórházban kellett ellátni zúzódásos és vágásos sebekkel.

2004-ben fel is jelentették Elaine-t, de mivel Hawking a legerőteljesebben tagadta a neje ellen felhozott vádakat, az ügyből végül semmi nem lett. 2006-ban azonban mégis búcsút vettek egymástól, eddig nem tisztázott okok miatt. A válásnak mindenképp pozitív hozadéka volt, hogy Hawking és gyermekei kapcsolata javult, Jane-nel is rendeződött a viszonyuk.

Források: Stephen Hawking weboldala, Könyves blog, Metro, Wikipedia, képek: Wikimedia, Youtube, Flickr


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Mindenkit megölünk!” – 27 éve történt a Columbine középiskolai mészárlás, az Egyesült Államok történelmének egyik legvéresebb iskolai ámokfutása
A hatóságok két és fél évtizeddel később emberölésnek minősítették Anne Marie Hochhalter halálát, aki 26 évvel élte túl a columbine-i lövöldözést. Az elkövetők a támadás során a könyvtárban azt kiabálták: „Minden sportoló álljon fel!”


1999. április 20-án a Columbine Gimnázium neve örökre egyet jelentett a modern kori iskolai erőszakkal – két és fél évtizeddel később pedig egy újabb áldozat halálával hivatalosan is átíródott a mérleg.

Aznap hunyt el Anne Marie Hochhalter, aki a 27 évvel ezelőtti lövöldözésben súlyosan megsebesült és deréktól lefelé lebénult. A halottkém a halál okát emberölésnek minősítette, mivel a támadáskor szerzett sérülései közvetlenül hozzájárultak a halálához. Ezzel a columbine-i áldozatok hivatalos száma 14-re emelkedett – írta az Associated Press.

A két elkövető, a 18 éves Eric Harris és a 17 éves Dylan Klebold eredetileg nem lövöldözést, hanem egy nagyszabású robbantást tervezett. Két, egyenként közel tíz kilós, PB-gázpalackból készült bombát helyeztek el az iskola menzáján, amelyeket helyi idő szerint 11:17-re időzítettek, amikor a legtöbb diák, nagyjából 500 fő tartózkodott ott.

A tervük az volt, hogy a robbanások után a menekülőket a parkolóból lövik le. A menzában elhelyezett bombák azonban a hibás vezetékezés miatt nem robbantak fel.

Miután a tervük kudarcot vallott, a két diák fegyverrel indult az iskola nyugati bejárata felé. Az első lövések 11:19-kor dördültek el, azonnal megölve egy diáklányt, Rachel Scottot. A helyszínen tartózkodó rendőr, Neil Gardner helyettes 11:22 körül kapott riasztást, és szinte azonnal tűzharcba keveredett az egyik támadóval.

Eközben a bent rekedt tanár, Dave Sanders diákok százait terelte biztonságba, amíg őt is halálos lövés nem érte.

A támadók 11:29-kor hatoltak be az iskola könyvtárába, ahol a legtöbb áldozatukkal végeztek. Szemtanúk szerint az egyik elkövető azt kiabálta:

„Minden sportoló álljon fel! Mindegyikőteket meg fogjuk ölni.”

A mészárlás a könyvtárban alig több mint hét percig tartott, ezalatt tíz diákot öltek meg. Az elkövetők 12:08-kor a könyvtárban öngyilkosságot követtek el.

A speciális egységek 12:06-kor hatoltak be az épületbe, kevesebb mint egy órával az első lövések után, a korabeli protokolloknak megfelelően azonban nem nyomultak be azonnal mélyebbre. A rendőrök nem voltak felkészülve egy ilyen szintű fegyveres támadásra.

A késlekedés miatt a súlyosan megsebesült Dave Sanders tanár délután három óra körül elvérzett, mielőtt a segítség elérhetett volna hozzá. Az eset alapjaiban változtatta meg az amerikai rendőrségi taktikát; ennek nyomán vezették be az azonnali behatolást előíró protokollt aktív lövöldöző esetén.

A tragédia után egy hónappal Bill Clinton akkori elnök és a first lady, Hillary Clinton a közösséghez szólt. „Amerika szívét átütötte” – mondta a first lady. Az elnök pedig a fegyvertartási és fegyvervásárlási rendszer hézagos szabályozására hívta fel a figyelmet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Európa hősként ünnepelte, a bécsi udvar elárulta: egy vadkan végzett a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérével
Ötszázoldalas eposzt írt, ellenséges hídját égette fel a tél közepén, és egész nemzetet tanított önvédelemre: 406 éve, a ma elfogadott magyar szakirodalmi adat szerint 1620. május 3-án született Zrínyi Miklós, a költő-hadvezér, akinek életműve ma is egyszerre irodalmi és stratégiai iránytű.


Zrínyi Miklós születésnapja nem csupán egy dátum a naptárban, hanem alkalom arra, hogy felmérjük, mit kezdünk ma egy olyan örökséggel, amely a kard és a toll egységére épült egy olyan korban, amikor a nemzet sorsa naponta forgott kockán.

Zrínyi Miklós főnemesi család sarjaként, többnyelvű műveltséggel felvértezve, itáliai és bécsi hatások között nevelkedett. Ez a kettős látásmód tette lehetővé számára, hogy egyszerre lásson rá a Habsburg-udvar finom politikai játszmáira és a magyar végvári világ kíméletlen realitására. Ez a háttér kovácsolta azzá a hadvezérré és gondolkodóvá, aki a tettekben és a szavakban egyaránt a legmagasabb szintet képviselte.

Pályája a végvárakban indult, ahol a mindennapos portyák és ostromok adták a gyakorlati leckét, de hamar túllépett a napi szintű hadviselésen. Reformtörekvései egy állandó, professzionális, „rendszeres hadsereg” felállítását célozták, felismerve, hogy a portyázó, alkalmi seregekkel nem lehet hosszú távú biztonságot garantálni.

Stratégiai gondolkodásának csúcspontja az 1664-es téli hadjárat volt, amely európai hírnevet szerzett neki.

A Dráva mentén, a tél kellős közepén, fagyos körülmények között mélyen benyomult az ellenséges területre, és felégette a török utánpótlás kulcsfontosságú láncszemét, a monumentális eszeki hidat. Ez a hadművelet nemcsak katonai bravúr volt, hanem politikai üzenet is Bécs és Európa felé: Magyarország képes és hajlandó a saját védelmében kezdeményezni. A merész vállalkozások mögött azonban nemcsak bátorság, hanem egy koherens politikai program is állt.

Zrínyi politikai írásaiban és levelezésében újra és újra visszatért a központi gondolathoz: az országnak a saját erejére kell támaszkodnia.

A „Ne bántsd a magyart!” röpiratától a hadtudományi munkákig mindenhol azt hangsúlyozta, hogy a külső segítség bizonytalan és feltételekhez kötött, a valódi biztonság záloga a belső erő és szervezettség. Folyamatosan egyensúlyozott a Habsburg-udvarral való együttműködés és a magyar érdekek képviselete között, ám tervei többször ütköztek a bécsi udvar döntéseivel.

Ezt a programot emelte elvont eszményből közösségi tapasztalattá tizenöt énekből álló eposza, a Szigeti veszedelem. A mű nem csupán a dédapa, Zrínyi Miklós szigetvári hős tetteinek megéneklése; valójában egy politikai-erkölcsi példázat. Az eposz a hősi önfeláldozáson keresztül mutatja be, hogy a közösségért hozott áldozat a legfőbb erény, és egy maroknyi, de elszánt sereg képes szembeszállni a túlerővel, ha a vezető és a katonák egységet alkotnak.

Zrínyi nyelvi erejével, barokk képeivel és feszültségteremtő dramaturgiájával a magyar irodalom egyik csúcsművét hozta létre, amely egyszerre volt imádság, haditerv és nemzeti program.

A hősi eszmény azonban nemcsak könyvlap, hanem cselekvés – és itt visszakanyarodunk a sorsfordító utolsó hónapokhoz. 1664 nyarán a szentgotthárdi csatában a keresztény seregek győzelmet arattak, de a császári győzelem után megkötött vasvári békét a magyar rendek rendkívül kedvezőtlennek tartották, ami óriási felháborodást keltett.

Ugyanezen év november 18.-án vadászni ment néhány főúrral a Csáktornya melletti erdőbe. Már hazafelé készülődtek, amikor Póka István fővadász horvátul odaszólt Zrínyinek, hogy megsebesített egy vadkant, követte a vérnyomát, és ha utánamennének, még elejthetnék.

Zrínyi nem sokat habozott. Magához vette rövid puskáját, lóra ült, és Póka, valamint egy savoyai fiatalember társaságában elindult a vadkan nyomába. Nem sokkal később Guzics kapitány öccse, Zrínyi olasz inasa és a lovásza is utánuk mentek.

Guzics tért vissza a hírrel, amely pillanatok alatt rémületté változtatta a vadászat végét: Zrínyit súlyos baj érte. A vadkan három sebet ejtett rajta, a lábán és a fején is megsérült, de a halálos seb a nyakán érte.

Bár a korabeli források balesetként írják le az esetet, a hirtelen és tragikus halál szinte azonnal táptalajt adott az összeesküvés-elméleteknek. A halál körüli bizonytalanság csak erősítette a kultuszt, amely a XIX–XXI. században is formálja közgondolkodásunkat.

Zrínyi Miklós egyszerre irodalmi mérték és stratégiai gondolkodó, aki arra tanít, hogy a nagy célokhoz szervezett erő, tiszta vízió és áldozatvállalás szükséges. A kérdés ma is ugyanaz, mint Zrínyi idejében: leszünk-e elég szervezettek és bölcsek ahhoz, hogy a közjót ne csak megénekeljük, hanem meg is védjük?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is” – így indult a legendás Gyermekvasút
A korabeli Néplap cikke a pártot és a vezetőt éltette az 1950-es átadáson. 2015-ben a vonal bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is.


Amikor 78 éve, 1948. április 11-én a Széchenyi-hegy oldalában megfeszített munkával nekiláttak az Úttörővasút építésének, kevesen sejthették, hogy egyszer Guinness-rekorderré, nemzedékek közös élményévé, s a budai hegyek ikonikus attrakciójává válik.

Ma ugyanazon a pályán, immár Gyermekvasútként, gyerekek irányítják a forgalmat – felelősen, profin, mégis játékos örömmel.

A mai évfordulón ünnepeljük a kisvasutat, amelynek története maga a magyar huszadik század kicsiben, a Rákosi-korszak propagandájától a ma is virágzó közösségépítésig.

Az építkezés 1948. április 11-i megkezdését követően rekordsebességgel haladt a munka: az első, nagyjából három kilométeres szakaszt Széchenyi-hegy és az akkori Előre (ma Virágvölgy) állomás között már július 31-én átadták.

A korabeli sajtó szerint az első szerelvény „pontosan fél tíz órakor indult el”.

A következő év júniusában a vonal elérte Szépjuhásznét (akkor Ságváriliget), majd 1950. augusztus 20-án megindult a forgalom a teljes, Hűvösvölgyig tartó pályán. Bár egy várostörténeti forrás szerint április 11-én a nyomvonalat jelölték ki és a munka másnap indult, a hivatalos narratíva ezt a napot tekinti a kezdőpontnak.

A dátumok mögött azonban egyedülálló működési modell áll, amely a vasút igazi szívét jelenti.

A forgalmi és kereskedelmi feladatokat 10 és 14 év közötti gyermekvasutasok látják el, természetesen felnőtt állomásfőnökök és vasúti szakemberek felügyelete mellett.

A fiatalok komoly tanfolyamon vesznek részt, ahol elsajátítják a szolgálati napló vezetését, a jelzési és biztosítóberendezések kezelését, a váltóállítás szabályait és az utastájékoztatás fortélyait.

Ez a rendszer ma is él és virágzik, tavaly júniusban például 155 újonc tett fogadalmat Hűvösvölgyben.

2015-ben a budapesti Gyermekvasút hivatalosan is bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint a világ leghosszabb olyan vasútvonala, ahol a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyermekek látják el.

A hitelesített hossz 11,7018 kilométer. A 760 milliméteres nyomtávú pálya a budai hegyekben kanyarog, 235 méteres szintkülönbséget küzd le, miközben a legnagyobb emelkedője eléri a 3,4 százalékot.

A vonal népszerűsége a hatvanas években érte el a csúcsát, 1961-ben például 800 ezer utast szállított. Ma a teljes menetidő a két végállomás között körülbelül 40-50 perc.

A vonalról csodálatos panorámák nyílnak a környező hegyekre, és számos turistaút csatlakozik az állomásokhoz.

A Gyermekvasút azonban több mint közlekedési eszköz; egyben korszakok lenyomata is. Az ötvenes években a szocialista nevelés és propaganda fontos eszköze volt.

Egy korabeli tudósítás érzékletesen tükrözi a korszak szellemét: „a Pártnak. Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is!” - írta a Néplap a teljes vonal átadásakor.

Mára ez a narratíva teljesen átalakult. A vasút a közösségépítés, a felelősségvállalás és a pályaválasztás támogatásának színterévé vált, ahol a gyerekek játékosan tanulhatnak bele egy komoly szakmába.

Története tele van apró, érdekes részletekkel is. Kevesen tudják, hogy 1956 és 1973 között a hűvösvölgyi végállomáson mozgólépcső működött, amelyet vasár- és ünnepnapokon, a metró előtti időkben valóságos látványosságként üzemeltettek.

A járműpark is legendás: a „Kis Piri” néven ismert gőzmozdony ma is feltűnik a nosztalgiajáratokon, az egyik jellegzetes Mk45-ös dízelmozdonyt pedig „Bendegúz”-nak keresztelték.

A Gyermekvasút egyszerre időutazás és jövőiskola; a budai hegyek sínpárján 78 éve fut a történelem – ma is, a gyerekek biztos kezű irányításával.

Via MÁV-csoport


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
A Titanic egyetlen magyar áldozata nem is arra a hajóra váltott jegyet: sztrájk pecsételte meg a sorsát
Weisz Lipót és felesége eredetileg az RMS Lusitania első osztályán utazott volna Kanadába, ám a Titanic másodosztályára irányították át őket.


Egy bányászsztrájk miatt fordult tragédiába a Titanic egyetlen magyar utasának élete.

Eredetileg nem is a végzetes útra tartó óceánjáróra, hanem a Lusitaniára váltott jegyet.

Weisz Lipót, a tehetséges szobrász és felesége, a belga Mathilde Françoise Pëde Kanadában szeretett volna új életet kezdeni.

Szénhiány miatt végül a Titanic másodosztályán találták magukat.

Weisz Lipót magyar származását neve is sejteti, és bár a sírfelirata Pestet jelöli meg születési helyeként, a kutatások szerint Veszprémben látta meg a napvilágot.

 

A fiatalember 19 évesen Angliába emigrált, ahol a bromsgrove-i Iparművészeti Egyesületnél tanult. Itt ismerkedett meg a varrónőként és énekesnőként dolgozó Mathilde-dal, akit feleségül is vett – írta a Promotions.hu.

A tehetséges fafaragó 1911-ben már áthajózott az Atlanti-óceánon, és Montrealban kapott megbízást a helyi Szépművészeti Múzeumtól.

Később Edward Wren bízta meg azzal, hogy a Dominion Express Building homlokzatára kifaragja a korabeli Kanada kilenc tartományát jelképező kőpajzsokat.

Mivel úgy látta, Quebecben meg tud élni a művészetéből, visszautazott Angliába a feleségéért, hogy együtt kezdjék meg közös életüket a tengerentúlon.

Ám a sors közbeszólt.

A Lusitania első osztályára vettek jegyet, de a brit bányászok sztrájkja miatt a Lusitania nem tudott elindulni. Ezért a Weisz házaspárt átirányították a Southamptonból induló Titanicra, a másodosztályra.

A történet szerint Weisz Lipót felszállás előtt a kabátja bélésébe varrta a család teljes vagyonát: mintegy 15 ezer dollár értékű, 21 kilogramm súlyú aranyat.

1912. április 14-én éjjel, egy kései séta után a házaspár épp visszatért a kabinjába, amikor a hajó jéghegynek ütközött. Mathilde a 10-es számú mentőcsónakban kapott helyet, így megmenekült, ám férje a hajóval együtt a fagyos óceánba merült.

Az özvegy április 18-án, a Carpathia fedélzetén érkezett meg New Yorkba, ahol az a veszély fenyegette, hogy nincstelen bevándorlóként visszaküldik Angliába.

A holttestek után kutató Mackay-Bennett hajó azonban megtalálta a 293-as számmal jelölt, mentőmellényes testet, amit a felsőjébe hímzett „W.L.” monogram alapján azonosítottak Weisz Lipótként.

Előkerült az öltönybe rejtett arany is, amit visszaszolgáltattak az özvegyének. Mathilde végül Kanadában maradt, és később újra férjhez ment.

Weisz Lipótot a montréali Baron de Hirsch temetőben helyezték végső nyugalomra.

Sírja sokáig jelöletlen volt, a fejfát csak a katasztrófa századik évfordulóján, 2012 körül állították fel. A sírkövön ez a felirat olvasható: „Leopold Weisz, született 1880 körül Magyarországon, Pesten. 1912. április 15-én halt meg a Titanic katasztrófájában. Nemrég házasodott, és kezdett új életet Montréalban. Tehetséges és ígéretes szobrász, a bromsgrove-i ipartestület tagja, munkáira Montréalban és külföldön egyaránt csodálattal tekintenek.”


Link másolása
KÖVESS MINKET: