„Sok tanár zokogva köszönte meg” – beszélgetés a diáktüntetés egyik szervezőjével
Középiskolás diákok Magyarországon ilyet még nem nagyon vittek véghez. Szeptember 2-án végig magas hőfokon tartották a hangulatot, feszes, jól kézben tartott rendezvényt láthatott az ország. És ha mindez nem elég: amiért létrejött a Diákok a Tanárokért csoport, és amiért tüntettek, az nem az ő közvetlen ügyük, hanem a tanáraik, a hazai pedagógustársadalom ügye volt, az alulfizetett, apadó létszámú tanáraik melletti szolidaritásról szólt minden azon a napon.
Kíváncsi lettem, kik azok a diákok, akik ezt véghezvitték? Csibrán Barna 16 éves, jelenleg tizedikes diák, tehát még bőven van ideje a közoktatásban. Vele beszélgettem.
– Az egész január 31-én kezdődött, amikor az első polgári engedetlenség volt a tanárok részéről. Egyik elnöktársam (öt elnöke van a csoportnak) kitalálta, hogy nekünk is ki kellene mutatnunk a szolidaritásunkat a tanáraink iránt. Így jött létre az első demonstrációnk, március 15-én. Ott már 3-4000 embert értünk el, ami nekünk hatalmas szám volt.
Ezért úgy döntöttünk, hogy tovább folytatjuk a küzdelmet. Most, szeptember elején már közel tízezer embert tudtunk megmozdítani, és mind abból a célból jöttek, hogy a tanáraik jobb fizetést kapjanak. Szerintem ez csodálatos.
– Ami nekem feltűnt, az a tervezettség volt. Készültetek jelszavakkal, tudtátok, hogyan kell fenntartani a hangulatot, hogyan lehet olyan pillanatokat teremteni, amelyek emlékezetesek maradhatnak. Például a Szabadság-hídhoz való érkezéskor olyan zenék szóltak, melyeket spontán énekelni kezdtek a diákok. Van valaki közületek, akinek vannak ilyen tapasztalatai, esetleg valami mozgalmi háttere?
– Senki ilyen nincs köztünk. Kemény munka van benne, amit nyáron végeztünk el, amikor elkezdtük a szervezést. Mindenre volt alternatívánk. Mit csinálunk, ha csak százan jönnek el, és mit, ha több ezren. Szerencsére jól be tudtuk osztani a feladatainkat, így semmi probléma nem volt a tüntetésen.
– Van-e a mozgalomnak a szolidaritás kifejezésén kívül egyéb célja, terve? Vagy tekintsük úgy ezt, mint egy akciókra épülő szervezetet?
– A mi célunk nem az ország megváltoztatása. Mi a tanáraink helyzetére akarjuk felhívni a társadalom figyelmét. De ugyanúgy a tanáraink figyelmét is szeretnénk felkelteni, hogy álljanak ők is ki magukért, mert amit most tanárként el kell viselni, az élhetetlen.
Ezt sikerült elérnünk. Most pedig már megfogalmaztunk néhány pontot diák és tanár szempontból, hogy mi kell ahhoz, hogy egy élhetőbb oktatási rendszer legyen Magyarországon.
– Mennyire bővültetek az utóbbi időben?
– Szerintem március tizenötödike után kezdtünk kibontakozni. Akkortól kezdtük érezni a dolog súlyát. Most ott tartunk, hogy a tagjainkon kívül egy óriási támogatói körünk van, és már nemcsak Budapesten, de a nagyvárosokban is el tudtunk érni néhány embert, például Miskolcon vagy Szegeden, és velük együtt tudunk dolgozni, és egymás munkáját segíteni.
– Mennyi tagotok van?
– Nagyon nehéz ezt megmondani. A nagyon aktív tagok, akik az üléseken részt vesznek, talán negyven ember. És van az öt elnökségi tag, akiket nem úgy kell elképzelni, hogy mi dirigálunk. Ha valamire gyorsan kell reagálni, elintézni, például akár interjút adni, akkor vagyunk mi.
– Ezek szerint ez inkább ügyvivői munka...
– Igen, inkább az. Egy demokratikus szavazással választottak ki minket. Bár most már halljuk, hogy Magyarország már nem teljesen demokratikus...
Csibrán Barna
– Akikért csináljátok, a tanárok hogyan reagáltak a munkátokra?
– Általánosságban, ha valaki tanár, és nem támogatja a munkánkat, én azt nem értem. Hiszen a közoktatásban minden tanár hasonló fizetést kap és hasonló terheket kell cipelnie. A személyes tapasztalatom pedig az, hogy rengeteg tanár állt ki mellettünk, sok üzenetet, köszönőlevelet kapunk, amiben támogatnak minket. Az én iskolámban, a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola és Gimnáziumban szerencsére nekem nagyon jó viszonyom van a tanáraimmal.
Nagyon megmelengette a szívemet, mert személyesen is átérezhettem, mennyire fontos ez a dolog.
– A többi iskolában is hasonló az atmoszféra?
– A diákok és tanárok között nagyjából hasonló a viszony máshol is. Hogy a tankerületek és a tanárok között, vagy tanárok és tanárok között mi történik, azt én nem tudhatom.
– Mi az, amire azt tudnád mondani, hogy „na ez sikerült, ezért küzdöttünk”?
– Ez nem olyan dolog, ami egyik napról a másikra meg tud változni. De azért azt szeretném, hogy mikor megkapom az érettségi bizonyítványomat két és fél év múlva, azt érezhessem, hogy ha nem is az én munkám miatt, de az oktatási rendszer javult.
A maradék tanárok meg ilyen körülmények között dolgozhatnak? Azok után, hogy sok éven át képezték magukat az egyetemeken, hogy munkába állhassanak?
– Konkrét lépések közül mire gondolsz?
– Talán kezdetnek a fizetésemelés. És az iskolák állaga. Jó nevű budapesti iskolából hallottam, hogy leszakadt a plafon.
Vagy elképesztő körülmények vannak a vécékben. Azon már túljutottunk, hogy nincs papír. De az, hogy élhetetlen körülmények legyenek, olyanok, amelyek akadályozzák mind a tanítást, mind a tanulást, az nincs rendben. Azt szeretném látni, hogy több figyelmet kap a közoktatás. Hogy fontos legyen az, hogy jól képzett, intelligens emberek hagyják el tanulmányaik befejeztével a közoktatást.
– Miközben a társadalom egy része ellenséges a tanárokkal, a diákokkal szemben is. Gyakran elhangzik, hogy mit akarnak a tanárok, amikor ott a három hónap nyári szünet, például. Találkoztál-e ilyenekkel?
– Személyes rossz tapasztalataim nem voltak, de a közösségi médiában azért olvastam ilyet. Például olyat, hogy ez nem téma, minek a tanároknak még megbecsülés, így is nagyon kellemes helyzetben vannak.
Erre én annyit tudok mondani, hogy őket is tanította valaki. Talán emlékeznek, mi mindent dolgozott. Hiszen egy tanár munkája nem abból áll, hogy leadja a 45 perces óráit, aztán hazamegy és pihen egész nap, egész nyáron.
– Neked személyesen milyen terveid vannak érettségi után?
– Még tizedik osztályos vagyok, pontos terveim nincsenek. Mindenképpen továbbtanulok. Nincs más jövő. És a nyelvekbe nagy energiákat kell fektetni. Ha bármit hoz az élet, akkor el lehessen helyezkedni. Szerintem Magyarország egyelőre még megfelelő körülményeket tud adni, de csak akkor, ha változás történik. Viszont, ha így megyünk lefelé, a mostani diákok számára élhetetlen lesz Magyarország, és akkor a külföld az út.
