„Soha nem gondoltam volna, hogy boldoggá tesz valaha az orosz holttestek látványa” – háborús napló Ukrajnából

A következő sorok naplóbejegyzések. Szubjektív mondattöredékek, melyek zaklatott töredékessége talán jobban visszaadják mindazt, amit valójában a háború. Nem tudósítás, nem híradás, hanem személyes történések, de inkább érzések közvetítése. Galina tizenkét éve él oroszként Ukrajnában. Eredeti bejegyzéseit angolra fordítva küldte át, melyekből igyekeztem olyan fordítást, magyar szöveget létrehozni, ami minél érzékletesebben visszaadja azt, amit elképzelni sem tudunk.

Galina Zhabina 36 éves, Moszkvában (Oroszország) született, tizenkét éve Ukrajnában él.

Galina Zhabina az óvóhelyen

Szövegíró-szabadúszóként és illusztrátorként dolgozik, hobbija a róka figurák gyűjtése, rajzfilmfigurák rajzolása, készítése. Családja Oroszországban él, apja, anyja, nővére is.

Itt, Ukrajnában Olenával és fiával, Kostyantinnal élek. Tehát a következőkben a „mi” Olenát és engem jelenti. Ezelőtt tizenkét évvel Olena elvitt magához, akkor nagyon beteg voltam, és sok gondoskodásra volt szükségem. Akkor ő mentett meg.

Nyolc éve kezdődött a háború Ukrajnában. Luhanszkot, Donyecket és más közeli városokat elfoglalták. Luhanszk közelében laktam (húsz percre a várostól), fejlesztőként dolgoztam az egyik hírportálon. Saját szememmel láttam, mi történt.

Belgorod a határ túloldalán, Oroszországban van, negyven kilométernyire onnan. Nem sokkal később ezek az oroszul beszélő idegenek fegyvert fogtak, és a városban kitört a káosz.

A menekülés mellett döntöttünk. Akkor még azt hittem, nem sokáig kell maradnunk, csak pár hétre való cuccot vittem. Egy jó ember Jaremcséből (Nyugat-Ukrajna) adott nekünk szállást, majdnem egy éven át. Ezek után egy kis időt Obuhivban (Kijev közelében) töltöttünk, majd Harkivba mentünk, mivel Kostyantin ott tanult. A kollégiumának kifizetése megemelte volna a költségeinket, egyszerűbbnek láttuk, hogy mindannyian odaköltözünk, olcsóbb és kényelmesebb lesz.

Sok minden miatt nagyon nehéz volt. Ha az otthon elvesztése, a szerény jövedelem nem lett volna elég, egészségügyi problémák is jelentkeztek.

A hosszú ideig tartó stressz fog-, szem- és vesekárosodást is okozott neki, ezen kívül krónikus fülgyulladása is van.

Úgy terveztük, körülbelül négy év alatt annyi pénzt keresünk, hogy vehetünk egy kis házat valahol Nyugat-Ukrajnában. Moszkvában örököltem egy lakást, azt kiadtam, hogy ki tudjuk fizetni a műtéti adósságokat, és pénzt gyűjtsünk a jövőbeni céljainkra. Nos, most minden terv tönkrement.

Azon a napon, február 24-én, az első napon... Nem is emlékszem, mi volt azelőtt. A korábbi életem valahogy kitörlődött az emlékezetemből. Rémlik, hogy manikűröshöz akartunk menni, sétálni egy kicsit, hogy lássunk gyönyörű kék ​​eget.

De hajnali 5:10-kor (éjjel dolgozunk és nem aludtunk) hallottuk az első robbanásokat. Ahogy nyolc éve is hallottuk.

A Facebookom segít időrendben felidézni a történéseket. Íme néhány bejegyzés:

Február 23-án (egy nappal korábban):

Nem gondoltam volna, hogy ismét félni fogok a tetőkről hulló hó hangjától és a műanyag palackoktól, ahogy durran, csattan, amikor fagyból melegbe viszik. Minden megdermedt a bizonytalanságban. Mi lesz most? Várakozás.

Óriási kartondobozt kidobva előkészülök a kézműveskedéshez. Ha jön a háború, a lehető legkevesebb dolgot kell magammal vinnem... De szomorú, olyan szomorú, még meg akartam csinálni néhány maszkot, Minecraft figurát, rókákat és karakterfigurákat...

Csak azt akarom, hogy vége legyen. Hogy legyen egy házam egy olyan helyen, amely távol van minden lehetséges támadástól. Emlékszem, hogyan kezdődött. Még mindig fáj az otthon elvesztése, és néhány fontos dolog onnan. Volt szerencsénk hozzá már. „Menekülj a biztonságba.”

Péntek óta minden nap könnyek szöknek a szemembe. Próbálok erős és boldog maradni. És a mulandóság, igen. Az segít. Tudod, egy napon mindannyian elmegyünk. Csak meg akarom állítani ezeket az ostoba könnyeket, olyan haszontalanok. Mindenesetre mélyről jönnek.

Tudod, most új munkám van. És már majdnem elkészült egy szép, részletes kartonfigura. És most rajzolhatok végre. Az élet még mindig megy tovább. De ugyanakkor felhők a fejünk felett sötétebbé válnak.

Február 24.–március 2.

Kharkiv, 5:11, robbanások

Felhívtam a szüleimet (az Orosz Föderációban vannak). Apám egy csuda pofa. Azt mondta, ne aggódjak. Csak katonai raktárakat bombáznak. Egy hete még azt mondta, hogy nem lesz háború. Én meg, miközben ezt írom, újabb robbanások hallok.

És igen, nem kérdezték, mi van a Krímben, Donyeckben, Luhanszkban – Ukrajnában. Ellene vagyok az inváziónak, az ágyúzásnak, az Orosz Föderáció bármely intézkedésének.

Az orosz katonaság átvette a csernobili atomerőművet, ahol 1986-ban a világ legnagyobb nukleáris katasztrófája volt. A személyzetet túszként tartják fogva. Ez veszélyt jelent egész Európára.

A süket robbanások puffanása mellett sorozatlövések.

Majdnem éjfél. Az óvóhelyen vagyunk. Megpróbáltam hasznossá tenni magamat. Köszönet az ukrán ház falainak, amelyek megvédtek az orosz bombázástól.

Orosz vagyok, és kijelentem: Putyin háborús bűnös. Én Ukrajna mellett vagyok. Ukrajnában élek, és ha szükséges, mindent megadok a függetlenségéért. Több mint 10 éve ott van az otthonom. Sok barátom és ismerősöm van itt, akiknek békét kívánok. Orosz hadsereg, menj haza! Senki sem hívott ide! Orosz hadihajó, HÚZZ A F@SZBA!

Ők nem értik. Nem akarják kihúzni a fejüket Putyin seggéből. Felnőtt férfiak, megosztom az információkat, videókat velük... Szánalmasan hallgatnak.

Harkiv, 2022, hatodik nap

Presszió alatt. Avia bombák, „Grad", vákuumbombák. Menjen a pokolba Putler, Oroszország és mindenki, aki csak vár. És nem zárják le a légterünket, nem. A város lángokban áll.

Biden és a NATO nem zárja le az eget. Mire várnak? Több halottra? EZ MOST MÁR TÖBB, MINT ELÉG.

Összefoglaló

Amikor az óvóhelyre mentünk, biztonságosnak és hűvösnek tűnt. De napról-napra egyre nagyobb lett a feszültség. Soha nincs csend, sokan vagyunk, nincs puha ágy – nem tudunk sokáig aludni a szirénák és a bordafájdalom miatt. Emellett lelkileg is nehéz.

Ágy az óvóhelyen

Minden nap rá kell jönnöm, hogy az előző napi gondolataim mennyire gyerekesek voltak.

Persze ezen kívül elvesztettem minden pénzemet (na jó, az nem volt sok), a munkahelyemet, a lakbér fizetésének, a bankkártya használatának lehetőségét.

Bűnözővé váltam Oroszországban, mert szembeszálltam a háborúval és információkat osztottam meg róla.

Annyi rakéta- és bombatámadást, halálesetet és szenvedést láttam. És az oroszországi rokonaim közül senki sem hitt nekem.

Viszont nagyon sok segítséget kaptam más barátoktól, és olyanoktól is, akiket soha nem ismertem. Nagyon sok embert láttam, akik segítik egymást, minden tőlük telhetővel. És szinte az egész világ támogat minket. Egy fantasztikus Ukrajnát láttam, a dicsőség, a bátorság, a kedvesség és az akarat fényében, amelyet semmi sem törhet meg!

Küldhetnék egy kis pénzt az ukrán hadseregnek, és dolgozhatnék egy kicsit az ukrán kibererők tagjaként is.

Március 3-án reggel 6-kor a barátainkkal tovább menekültünk, Dnyipro városába (körülbelül 6-7 óra út). Ezután majdnem egy teljes napot átaludtam. Március 4-én pedig ezt a két bejegyzést tettem a Facebookon:

Új élethelyzetem: Oroszországban most bűnöző vagyok, és hazatérve lecsuknak Putyin törvényei szerint 15 évre.

Természetesen mindent újra ott kellett hagyni. És megint azt gondoljuk, hogy egy csak rövid időre megyünk. Reméljük, ezúttal tényleg így lesz. Most Dnyiproban maradunk, biztonságban. Itt is szólnak a légvédelmi szirénák, sok üzlet nem működik, az emberek készpénzért állnak sorba az automaták előtt, és idegesek. De nincsenek bombák, hála Istennek.

Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Kostyantin ott marad, és védi Harkiv városát.

Mi van velem?

Pedig örülök, amikor halott orosz katonákat látok, és azt, hogy hétköznapi orosz emberek fájdalmat éreznek a szankciók miatt. Örvendezek, mert ezerszer több fájdalmat és szenvedést kellene érezniük.

Minden szankciót támogatok, még akkor is, ha elveszítem mindenemet, amim van Oroszországban. Mert megbocsáthatatlan. Az ukrán nép soha nem fog megbocsátani, soha nem felejt. Rombadőlt városok, meggyilkolt gyerekek és öregek, férfiak és nők, szenvedés, borzalom. Soha nem gondoltam volna, hogy boldoggá tesz valaha a holttestek látványa.

Miért nem zárja be a NATO az légteret? Meghalunk, meghalunk minden órában, minden percben! A csend megöl minket.

Miért nem tiltakoznak az oroszországi emberek, és miért nem hisznek nekünk? Tele a fejük propagandával, úgy néz ki, mintha minden agyukat elvesztették volna. Olyanok, mint a zombik. Mikor lesz már vége? Békében akarunk élni!

Most négyféle oroszt látok:

1. Aki tiltakozik. Nincsenek sokan – sokkal többen mennek az IKEA-ba, hogy mindent megvehessenek, amíg lehet (az IKEA ott bezár).

2. Aki elbújik az igazság elől. Megosztottam információkat a munkahelyi chaten, ahol sokan hónapok óta ismernek. És csak annyit mondtak, hogy „ó, ez szomorú” vagy „ne hozz ide politikát”.

3. Aki a propaganda hatása alatt áll. Hiába nem mutathatod meg nekik az igazat – azt hiszik, hogy mindez hamis.

4. „Köztesek, ingadozók”. Nem tudják, mit higgyenek.

Félelem. Szinte minden hangtól összerándul a gyomrom. Néha moccanni sem tudok a félelemtől. Nincs kedvem se enni, se inni, se zuhanyozni. Nem is hallgattam zenét attól a naptól fogva.

Harag. Saját kezemmel akarok megölni minden orosz megszállót a legfájdalmasabb módon.

Kegyetlenség. Azt akarom, hogy a süket, néma oroszok szenvedjenek. A legfájdalmasabb módon.

Amikor egy vadászrepülőgép átrepül az óvóhely felett, az ijesztő. Ez a „shhhhh” a halál hangja. Olyan hangos, hogy tisztán hallom a föld alól, füldugóval.

A remegő falak és üvegek ijesztőek. Egy „grad” beesett 10 méterre a óvóhelyünktől, és óriási lyukat ütött a földbe.

Grad bomba becsapódása az óvóhely közelében

Nem tudunk aludni, nem lehet. Fáradtak vagyunk, olyan fáradtak, hogy minden nap zokogok. Némán, hogy ne zavarjak másokat.

Amikor kijössz az óvóhelyről, az már olyan, mint egy másik világ.