Simkó Edit: „Üss, vagy fuss, de ne tűrd tétlenül!”
A polgári engedetlenségi mozgalom egyik legismertebb arca Simkó Edit magyar szakos tanár, aki februárban egyedüliként kezdett polgári engedetlenségbe az általános iskolában, ahol tanít. Azóta számos tüntetésen felszólalt, két hete pedig felmondott, tiltakozva a Pintér Sándor féle új teljesítményértékelési rendszer ellen, ami számára az utolsó csepp volt a pohárban. Elvekről, morálról, értékrendről beszélgettünk, és arról, mivégre is a harc.
– Sokan megírták, hogy beadta a felmondását.
– Úgy adtam be, hogy ha teljesülnek azok a feltételek, amiket kértünk, akkor hajlandó vagyok visszavonni. Persze, ha a hatalom ki akar rúgni, bátran tegye meg. De addig is van egy felmondási idő, így a nyolcadik osztályomat elvihetem a felvételiig. Most lesz az írásbeli, és utána szóbelik következnek. Sem a nyolcadikosaimat nem hagyom cserben, sem a kollégáimra nem akarok plusz terhet róni, mert nem győzik már így se. Mostantól, amíg ki nem telik az időm, rendesen dolgozom. Az országos sztrájkot természetesen szervezem és csinálom, mert a tömeges demonstrációkba be kell állni, hogy minél többen legyünk.
– Úgy gondolja, hogy rájönnek?
– Bízom benne. De megmondom mi az én félelmem. Az, hogy Magyarországból egy uradalmat akarnak csinálni. Ha a világra nézünk, nem is több Magyarország egy uradalomnál, a méreteit tekintve. Az emberek jobbágyságban tartásához az kell, hogy buták legyenek, és tanulatlanok. Efelé igyekeznek. Tudjuk is egyébként a statisztikákból, hogy a Fideszre szavazók és a tanultság viszonya fordítottan arányos. Minél tanulatlanabb valaki, annál nagyobb eséllyel fog Fidesz-szavazóként szerepelni a listájukon. Annál inkább az ő hívük. Tehát lesz egy ilyen provincia, amit szerintem ki akarnak vezetni az EU-ból. Ettől is nagyon tartok egyébként, hogy a kompországunk keleti irányba megy el. Tehát lesz itt egy provincia, ahol lesz jobbágyság is, és ők urizálhatnak tovább, mert annyit ez a jobbágyság mindig ki fog tudni termelni, hogy ők azért úri módon eléldegéljenek. Most derült ki, hogy egyedül a minisztereink keresnek európai színvonalon.
– A beadott felmondása egy gesztus. Ér valamit?
– Igen. Ez a békés ellenállás. Elmondom, mire gondolok.
Mi aranyosan elcsacsogunk, meg letessékelnek, remekül elszórakozunk. Szelídek vagyunk. Ha azonban megérkeznek az éhségtüntetők, akkor nagyobb baj lesz. De én nem örülnék neki, ha megérkeznének.
– Miért?
– Mert az éhségtüntetők már reménytelenek. Fejvesztetten dúlnak, harcolnak. Ők általában egyszerűbb emberek. Olyankor már nehezen lehet irányítani a tömeget. És a radikális változásból könnyen lehet egy újabb diktátor. Viszont a békés ellenállás az tartós. Tehát az, hogy nem csinálom, nem dolgozom, otthagyom. Ha így dől meg a hatalom, sokkal nagyobb eséllyel mozdul el demokratikus irányba egy ország, ellentétben az erőszakos változásokkal.
– Akkor ezek szerint nálunk kellene a legstabilabb demokráciának lenni, hiszen a magyar átmenet 1989-ben példásan békés volt.
– Igen, igen, de ott elbénázták. A Kádár-rendszer legmélyére estünk vissza. Rettentő jól szórakozom, de tényleg röhögök, mikor komcsiznak. Tehát annyira vicces, hogy azok komcsiznak, akik pontosan ezt a kádári komcsi érát akarják vissza, annak is a legelejét, tehát a legrosszabb részét. Nem azt, amikor már aránylag szabadon lehetett létezni.
– Tehát a békés ellenállásba vetett hite miatt csinálta végig ezt az egészet?
– Két oka van, hogy miért csinálom. Az egyik, hogy nagyon remélem, jönnek velem a kollégák. A másik az, hogy már szakmailag kényszerítenének szakmaiatlan helyzetekbe. Nem vagyok rá hajlandó. Nem vagyok az a buszvezető, akinek azt mondják, hogy na, vidd ezt a csoportot A-ból B-be, a kerekek kopottak, csöpög az olaj, bármikor belobbanhat és felgyulladhat, és én azt mondom, hogy jó, viszem. Nem, nem viszem. Nem vállalom azt, hogy egy csomó ember az áldozata lesz ennek.
Nagyon fontos, hogy nem fogok ebbe beleroppanni. Én egy több diplomás, értelmiségi ember vagyok, ráadásul alkotó ember. Az identitásomnak nagyon fontos része az, hogy tanár vagyok. Ezt szerettem a legjobban a diplomáim közül. Nem is véletlen, hogy ide tértem vissza. Középiskolában kezdtem, aztán voltam pszichológus, mindenfélét csináltam, de ide tértem vissza, és ezt csinálom, mert ezt szeretem. De el tudom engedni, ha azt akarják, hogy olyan körülmények között csináljam, amikor már nem öröm többé.
– Jancsó Miklós egyszer azt mondta, hogy a filmrendezés az a gazdag gyerekek hobbija. Félreértés ne essék, de ezek szerint az ön személyes bátorsága azért innen is leledzik, hogy van B, meg C-terve is egzisztenciálisan.
– Körülnéztem, és most komolyan azon gondolkodom, hogy olyan munkát fogok végezni, amihez nem kell a diplomám. Nem gazdagítom vele az államot. Azt sem tartom kizártnak, hogy nem szellemi munkát fogok végezni, hanem olyat, amit letudok nyolc órában. Azért, hogy ne az agyam fáradjon el, hogy közben gondolkozni tudjak azon, amit majd munka után alkotni akarok. Tehát nem úgy van B tervem, hogy biztos az egzisztenciám. Valószínűleg meg kell húzni majd jócskán magam, de meg fogom tenni, mert tudom, hogy miért teszem. Van, amikor az ember ezeket bevállalja.
– De hogyan kövesse az ön példáját egy tanár, ha mondjuk visszafizetendő lakáshitele van, amit minden hónapban fizetnie kell?
– Ez a legegyszerűbb! Bárhol dolgozik, egy pedagógus, sokkal többet fog keresni.
Tehát, ha valakinek az a baja, hogy a részleteket fizetni kell, akkor azonnal váltson, és menjen dolgozni valahova, fizesse vissza a részleteit. Ha sokan elmegyünk, akkor hamarosan kénytelenek lesznek változtatni, és akkor mehetünk vissza tanítani. Ezt kell látni, hogy ez egy oda-vissza ható folyamat, ha bele mernek állni.
– Eszembe jutott Sándor Mária, a fekete ruhás nővér. Ő nagyon egyedül maradt, amikor előre rohant. Más a helyzet most?
– Az ő személyes története valóban nagyon tragikus volt, de én nem olyan vagyok, amilyen ő. Lehet, hogy abban hasonlítunk, hogy ő is ki mert állni, de én nem vagyok egyedül. Nagyon sok pedagógus van ebben a mozgolódásban. Amikor azokat az azóta klasszikussá vált fenyegető leveleket hozták a tankerből, külső programon voltam diákokkal. A Hunyadi téren volt egy rendezvény fiataloknak, és utánam jött három vezető beosztású ember, hogy átadhassák a fenyegető levelet. Válaszoltam rá. Ketten elmentünk a tankerbe, és elvittük a választ, hogy iktassák.
Tehát egyre többen vagyunk.
– És elegen látják, hogy mi történik?
– Brunhilde Pomselnek van egy emlékirata, a Goebbels titkárnője voltam. Ott őszintén leírja, hogyan tudta a valóságot nem észrevéve kiszolgálni azt az egész undorító, ordas hazugságokkal és aljas gyilkosságokkal teli náci rendszert. Tehát, hogy hogyan tud egy amúgy jó lelkű, jó szándékú ember kollaboránssá válni. Megdöbbentő, hogy mennyire vak tud lenni az ember a saját élethelyzeteire.
Nem néz ki, nem lép hátrébb, hanem csak benne van taposómalomban. Nem áll meg néha elgondolkodni és összegezni, hogy honnan indultam, hol tartok, mert ugye ez a rendszer apránként darabol.
– Mikor kell elmenni?
– Ez egy nagyon komplex kérdés. Október 23-án, a tüntetés után a lányomékkal beültünk egy sörözőbe beszélgetni egy jót. És ott mondták, hogy a 30-as fiatalok körében nagyon erősen ott van a gondolat, hogy el kell menni, mert Orbán vakószínűleg ki akarja vezetni az EU-ból az országot. Azt mondtam nekik, ha népszavazásra bocsátanak egy ilyen kérdést, akkor azonnal menjenek ki és kintről szavazzanak. Mert az már azt jelenti, hogy megmérték a közvélemény-kutatóikkal, és tudják, hogy nekik kedvező eredmény várható. Ha pedig kiléptetnek minket az EU-ból, másnap lehull a vasfüggöny. Tehát, hogy akkor menjenek.
Ez volt Hitlernek is a titka, a közönyösök. Mert egyébként vannak jó dolgai a diktatúrának. Infantilizál, tehát a felelősséget leveszi rólunk, azt lehet majd mondani adott esetben, és mondták is, sokszor, hogy parancsra tettem, hát ez volt a feladat.
Tehát lehet menekülni, na de legyen már a morál is mögöttünk, és a felnőtt felelősségünk, hogy mi az, ami az én morális értékrendem szerint nem megengedhető. És az én morális értékrendem szerint nem megengedhető, hogy az ország így leépíti az oktatását, az egészségügyét, hogy így becsüli meg a szakembereit. Az ápolóktól kezdve a tanárokon át a pedagógiát segítő dolgozókon keresztül, a tűzoltóig, a rendőrig. Merthogy ők sem élnek ám sokkal jobban. Néha, hogyha nagyon sok időm van, elolvasom, amit írnak rám, mocskolódó messenger üzeneteket. És ha valamelyikben nemcsak alpári stílusban hőbörög az illető, hanem van benne gondolat, mondjuk a keserűsége, hogy ő ennyiből él és eltartja a gyerekét, akkor válaszolok neki. Hogy ne rám haragudjon, mert nem egymás ellen vagyunk mi, megnyomorított csoportok. Arra haragudjunk már, aki ezt teszi velünk. És érdekes módon mindig megtalálom velük a közös pontot, és akkor elkezdenek gondolkodni. Nekem már ennyi elég. Mert nem tudok valakit teljesen megfordítani, de elgondolkodtatni talán igen, hiszen pedagógus vagyok. Úgyhogy ezt tudom erre mondani. Nem tudom, hogy menni kell-e, de el tudom fogadni, ha valaki menni akar. Üss vagy fuss, csak ne tűrd tétlenül.
