KULT
A Rovatból

Az átutazó tengeri szivacs – találkozás Sam Havadtoy-val

Belsőépítészként kezdte, folyamatosan kísérletező, világpolgár képzőművész vált belőle. És néhány napon belül három kiállítása is nyílt Magyarországon.

Link másolása

A Ludwig Múzeumban New York-i éveit mutatja be Huszárlépésben címmel, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban legújabb festményei és szobrai láthatóak, míg a Falk Miksa utcai Kálmán Makláry Fine Arts galériában legújabb szitanyomatait tekintheti meg a közönség.

Havadtoy, Yoko Ono egykori élettársa, a Ludwig Múzeumban tárlatvezetést is tartott újságíróknak még a megnyitó előtt. Ennek másnapján ültünk le beszélgetni budapesti otthonában.

-Az Ön élete igen sokfelé zajlott. London, Budapest, NewYork, Genova, Genf, Los Angeles… Hogyan hat Önre ez a soklakiság?

-Összeadódnak bennem ezek a helyszínek. Kicsit úgy érzem magam, mint a tengeri szivacs, ami kiválogatja a beszívott dolgokból a tápanyagokat, és a többit visszaengedi a tengerbe. Amikor valahová megyek, ott látok, tanulok, tapasztalok, és aztán ezek végül képekké, műtárgyakká válnak. Vagy énné.

-Huszárlépésben a címe a Ludwig Múzeumbeli kiállításának. Látjuk egyfelől a híres fehér sakktáblát, amit Yoko Ono alkotott és néhányat abból a sorozatból, amelyet Bobby Fischer Borisz Szpasszkij elleni első győztes világbajnoki játszmája ihletett.

-Gyerekkorunkban itt Magyarországon mindannyian megtanultunk sakkozni, mert nem volt sok játék. Választhattunk a malom, a Gazdálkodj okosan! és a sakk között. Amikor Yokóval elkezdtünk együttélni, Bobby Fischer írt neki egy kondoleáló levelet John Lennon halála miatt és ebben azt tanácsolta, hogy tanuljon meg sakkozni, mert az segít az élet problémáinak megoldásában. Ekkor kezdtünk el játszani, naponta három játszmát. Az évek során Yoko annyira megtanult sakkozni, hogy már kihívássá vált. Így aztán bárhová utaztunk, mindig vittük magunkkal a sakktáblát, repülőn, szállodában is játszottunk. Amikor szétváltak az útjaink, ez a mindennapos sakkozás vált a mi érzelmi kapcsolatunknak a jelképévé. Azért gondoltam, hogy megfestem Bobby Fischer első győztes játszmájának a 41 lépését, és mivel Yoko sakktáblája fehér volt, a fehér árnyalatait használtam minden lépésnél. Az ő fehér táblája arról szólt, hogy nincsenek ellenfelek, mind a két oldal egyforma.

-És melyikük győzött életük „sakkjátszmájában”?

-Kezdetben úgy éreztem, hogy a ő győzött, aztán úgy, hogy én – ma már nincsen jelentősége.

-Egy ilyen hosszú, szoros kapcsolatban nyilván már egymás gondolatát is ismerték.

-Az ember csak szeretné megismerni a másik gondolatait, de szerintem az emberek túl komplikáltak ahhoz, hogy minden gondolatukat kitaláljuk. Egy hosszú párkapcsolat lényege, hogy megismerje egymást, hogy ki mit és hogyan szeret, és megpróbáljanak az olyan törvények szerint élni, amelyek ezeket a dolgokat valóra válthatják.

-Különös egybeesés, hogy Ön 1971-ben disszidált Magyarországról, és a kiállításon látható egy régi magyar képeslap, amiből 1971-ben lett Yoko Ono ajándéka John Lennonnak. És ez az Imagine album éve is. Ön milyen embernek látta Lennont?

-Mindenekelőtt zseni volt, és mint zsenivel, nehéz volt vele boldogulni. Rapszodikus volt, bár az évek során aztán sokat higgadt. Az egyik furcsa példa, hogy 1972 karácsonyán John és Yoko rajtam keresztül vettek egymásnak ajándékot. Yoko azt a régi wurlitzert vette meg, amit én mutattam neki. Karácsony napján Yoko felhívott, hogy menjek át azonnal a Dakota-házba, és mutatott egy levelet, amit John írt neki: „Dobd ki a magyar gulyást, csaló”. Neki volt ugyanis egy gramofon-lemez gyűjteménye a 30-as évekből, amelyek kisebbek voltak, mint a wurlitzerbe valók, és a tű nem a lemezre, hanem mellé esett. És ennek alapján rögtön ítélkezett, én gazember lettem. Aztán amikor rájött, hogy mi a probléma rögtön kedves lett, kompenzálni akart. Tehát a végletek embere volt. Amikor berendeztem a tengerpari házukat, és nem volt benne elég víz, sétáltunk az utcán, és azt mondtam nekik: két megoldás van, egy óriás üvegtartály, vagy pedig fúrni kell egy kutat. Erre John azt mondta: „Csináld meg mind a kettőt, akkor biztosan lesz vízünk.” Volt Lennon életének egy időszaka, fia, Sean születése után, amikor azt mondta, hogy nem ír több dalt, hanem kenyeret akar sütni. Aztán egyszer megkérdeztem tőle: „Mikor sütsz kenyeret?”. Mire azt felelte: „Hagyjál már, két-három óráig tart egy kenyér megsütése. Tíz perc alatt megeszik és elfelejtik. Ennyi idő alatt írok egy dalt, amit örökké fognak hallgatni.” Ilyen a média: elkapnak egy mondatot, és szállóigévé válik.

-New York a 70-es években rendkívüli szellemi pezsgésben élt, a képzőművészetben, a zenében, a filmben, a költészetben. Andy Warhollal később közeli barátságba és munkakapcsolatba is került. Milyen emlékezetes találkozásai voltak még?

-Szinte mindenkivel összefutottam, akik akkoriban ott dolgoztak, a zenészek közül Bob Dylannel, David Bowie-val, Iggy Poppal, de ott találkoztam Robert Rauschenberggel, Keith Haringgel, André Kertésszel és Victor Vasarely-vel is. A házunk valóságos átjáróház volt. Egyszer volt egy vacsora, és Haring kérdezte, hogy elhozhatja-e egy barátnőjét, akinek most jött ki a lemeze. A vacsorára mindenki egyedül jött, kivéve ezt a hölgyet, akit nyolcan kísértek. Ez a hölgy volt Madonna. Mondtuk neki, hogy „sokra fogod venni, ha már most sokra tartod magad”. És sokra is vitte.

-Engem a kiállításon legjobban az Ajtók fogtak meg.

-Ezeket először Milánóban állítottam ki, a 14 ajtó Jézus 14 stációját szimbolizálja. Az ajtók úgy vannak beállítva, hogy egy irányba nyíljanak. Én mindig úgy magyarázom az életet, hogy annak termei vannak. Az emberek átmennek egy bizonyos számú termen. A legtöbben csak néhány ajtót nyitnak ki, aztán bemennek valahová, ott letelepednek, megnyugszanak, és így élik le az egész további életüket. Ez vonatkozik párkapcsolatra, otthonra, országra, városra. Én vannak emberek, akik állandóan mennek. Én az a típus vagyok, aki csak nyitogatja az ajtókat, és megy, megy, megy. Néha irigylem azokat, akiknek elég kinyitni két ajtót és megnyugszanak, de ez nem az én természetem. Az ajtókat egyébként mind itt találtam Budapesten, és azzal, hogy most itt állítottam ki őket, Nemes Attila kurátor egy másik kontextusban akarta feltárni, hogy a magyar emberek megpróbáltatásait, a háborúkat, a kommunizmust és egyéb „stációkat” jelentsék.

-Tökéletesen illeszkednek bele az Ön tárlatába a társművészek, Warhol, Haring, Kertész. Egészen különleges hatású a nagy fotográfus által készített női torzók párhuzamba állítása az Ön férfi torzóival.

-Ez a kurátor víziója volt, nem az enyém. Igazából nem az a fontos, hogy én együtt dolgoztam ezekkel a művészekkel, hanem az, hogy valamilyen módon az ő munkáikon keresztül léptem tovább, fedeztem fel új dolgokat, amelyeket aztán magamévá tettem és beépült az én stílusomba. Először nagyon féltem attól, hogy ez a koncepció kihasználja a másik művészt az én javamra, de amikor láttam a kész kiállítást, megnyugodtam.

-Jó néhány Disney-figurát is látunk, Pinocchiót, Mikiegeret az Ön „olvasatában”. A tárlatvezetésen azt mondta, hogy Disney „az amerikai identitás” jelképe. Tudjuk, hogy eme „amerikai identitás” mögött egy ultrakonzervatív ember állt, miközben az ő „édeskés” meséi az egész világot meghódították. Ön hogyan viszonyul Walt Disney-hez?

-Ha aszerint kellene ítélkezni alkotó emberek munkái felett, hogy milyen emberek voltak, nagy bajban lenne a művészvilág, mert nagyon sok olyan művész volt és van, aki magánemberként elfogadhatatlannak tűnik a társadalomban, mégis elfogadjuk azért, amit alkot. Walt Disney-t én azért hibáztatom, mert a Pinocchióból, ami egy nagyon fontos felnőtt történet, egy leegyszerűsített mesefigurát kreált. De zseniális üzletember volt, és halála után több mint 50 évvel is látható, hogy maradandó birodalmat épített fel. Én történeteket írok, ráfestem őket a vászonra, lefedem csipkével, és arra festek rá. A Disney-figurákra Arthur Schwarz beszélt rá a Tel-Aviv-i kiállításom alkalmából. Schwarz annak a Marcel Duchamp-nak szakértője, aki a „ready-made”-et, a kész tárgyak feldolgozását hozta be a kortárs művészetbe. A Disney-figurákhoz nekem már nem kell történetet kitalálnom, mert amikor befedem őket csipkével, a nézőnek rögtön előjönnek emlékek, események, gyerekkorból, felnőttkorból, amiket hozzá tud kötni ezekhez a tárgyakhoz. Ez egy leegyszerűsített párbeszéd a közönséggel.

-„Csak azért jöttem, hogy megérkezzem” – olvasható az egyik falon egy Andy Warhol-idézet. Önnek mit jelent megérkezni?

-E mondás mögött egy nagyon egyszerű történet húzódik: Andy megjelent egy fogadáson, hogy a paparazzók lefotózhassák, de magán az eseményen nem maradt ott. Ez jellemző volt rá. Én viszont átutazó vagyok, teremről teremre megyek. Még nem tudom, hogy mit jelent majd nekem, amikor megtalálom azt a helyet, ami az én bázisommá fog válni az életem hátralévő részére. Szerencsés vagyok, mert még 66 is évesen is tanulhatok valamit.

-Többször szóba került már a maradandóság kérdése. Hogyan lehet ma kiválni, nyomot hagyni azok közül, akiknek, megint Warhollal szólva, „15 perc hírnév” jutott?

-Amikor ezt Andy kijelentette, fiatal ember volt, valószínűleg ő sem gondolta végig. Vannak olyan mondások, amelyeket felkap a média és aztán ikonikussá válnak. A mai internetes világban valóban szinte mindenkinek lehetősége nyílik híressé válni. De hát ezt ő sem láthatta előre. Manapság rendkívül gyorsan lehet sikert elérni a különböző közösségi portálokon, de nem hiszem, hogy ezek közül bármi is maradandó lenne. De a maradandó művészeket sem biztos, hogy észreveszik. A világ nagy múzeumai, a Szépművészetitől a Louvre-ig, tele vannak a régi korok remekműveivel, és 90%-uk mellett az emberek elmennek. Erre a legjobb példa a Louvre, ahol mindenhol van egy kis Mona Lisa-jel, és a látogatók azt követik. Mire odaérnek, már azon morognak, hogy miért kellett ezért ennyire messzire jönni, a második reakció pedig: Ez? Ezért jöttem? Közben a múzeumban van 200 ezer műtárgy, amit érdemes megnézni. Hogy lehet olyant alkotni, amit 500 év után is megnéznek? Erre nincs válasz.

-A három magyarországi tárlat mellett mi foglalkoztatja a közeljövőben?

-Október közepén nyílik egy kiállításom Nápolyban, aztán tavasszal Rómában, közben egy bronz emlékművön dolgozom, amelynek elnyertem a pályázatát. Ez a pápa milánói szabadtéri miséjének tiszteletére készül, amelyen egymillió-kétszázezren vettek részt. Most „csak” ennyi.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Horváth László
A Soproni Petőfi Színház színésze Radványi Géza klasszikusában, a Valahol Európában című filmben is szerepelt.
Fotó: Pixabay - szmo.hu
2024. május 14.


Link másolása

Május nyolcadikán elhunyt Horváth László, tudatta az MTI-vel fia, Horváth Tamás.

„Búcsúzunk Kuksitól, a Valahol Európában című film egyik kedvenc karakterétől”

– írják a közleményben.

Horváth László 1940-ben született Budapesten, majd Radványi Géza rendező fedezte fel, ezután pedig számos magyar filmben szerepelt.

1956 után Münchenbe emigrált, reklámfilmeket készített és rendezőasszisztensként dolgozott. 1980-ban hazajött Magyarországra, és élete utolsó éveiben a Soproni Petőfi Színházban dolgozott.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Botrány az Eurovízión: Rögtön eltörte a trófeáját, majd az egyik ujját is a győztes
A svájci győztes, Nemo olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.

Link másolása

Korábban mi is megírtuk, hogy az idei évben egy svájci előadó vehette át az Eurovíziós Dalfesztivál trófeáját. Nem sokkal később azonban nemhogy a trófeát törte el az énekes, de elmondása szerint még az ujját is.

Május 11-én, szombaton tartották a 2024-es Eurovíziós Dalfesztivál nagydöntőjét a svédországi Malmőben, ahol összesen 25 ország képviseltethette magát, ugyanis Hollandiát korábban kizárták a versenyből, erről itt írtunk.

Az idei Eurovíziós Dalfesztivált az összpontszám (591 pont) alapján végül a svájci Nemo nyerte meg. Miután a magát nembinárisnak valló – s ezzel a dalfesztivál történelmének első nembináris győzteseként – 24 éves svájci énekes-dalszerző átvette a trófeát, katasztrófa történt a színpadon.

Nemo teljesen meghatódott, azonban olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Sikerült megfejtenie a Mona Lisa rejtélyét – állítja egy olasz geológus-művészettörténész
Megtalálta a tájat, ami előtt Leonardo megfestette a művészettörténet leghíresebb portréját.

Link másolása

Meglepő magyarázattal állt elő egy geológus a Mona Lisa eredetéről. Leonardo Da Vinci festménye régóta foglalkoztatja az embereket, sokan szerették volna már megfejteni, hogy hol készült a sejtelmesen mosolygó nő portréja. Vitáztak már arról, hogy valódi-a háttér, vagy csak egy képzeletbeli táj?

Az olasz geológus, aki egyben művészettörténész is, azt állítja, hogy megoldotta az évszázados rejtélyt - írja a The Guardian.

Ann Pizzorusso hosszú kutatás után arra jutott, hogy a festő a Comói-tó partján lévő, lombardiai Lecco városának számos felismerhető vonását felhasználta. Szerinte beazonosította:

- a hidat (a 14. századi Azzone Visconti-híd),

- a tavat (a Comói-tó mellett található Lago di Garlate)

- a hegyvonulatot (az Alpok dél-nyugati része, amely a Garlate-tó fölé magasodik).

Azt dokumentumok is igazolják, hogy Leonardo járt ezen a vidéken.

Voltak már hasonló elméletek arról, hogy a képen látható táj az észak-olaszországi kisváros, Bobbio környékét ábrázolja. Egy másik szerint a toszkán település, Arezzo hídja látható rajta.

A geológus szerint azonban nem elég a hidat figyelembe venni, mert sok hasonló épült abban az időszakban Európában.

"Mindenki a hídról beszél, de senki nem hozza szóba a földrajzot. A geológusok nem nézegetnek képeket, a művészettörténészek pedig nem foglalkoznak a geológiával. A művészettörténészek mindig azt mondják, hogy Leonardo a képzelőerejét használta, de ha odaadod ezt a képet a világ bármelyik geológusának, ugyanazt fogja mondani, amit én is mondtam Leccóról. Már azok is látják a hasonlóságot, akik nem földrajtudósok"

– mondta a szakértő.

Szerinte most már minden kétséget kizáróan sikerült bizonyítania, hogy megtalálta a helyszínt, ami Mona Lisa mögött látható.

Az ArtWatch UK szervezet igazgatója, Michael Daley szerint sok spekuláció hallható, de Pizzorusso állításai meggyőzőek. A Louvre egyik tanácsadója szerint is Pizzorusso tökéletesen birtokában van a táj beazonosításához szükséges tudományos ismereteknek.

A geológus a napokban mutatja be a bizonyítékokat egy konferencián.

Forrás: 24.hu

A festmény már többször próbálták megrongálni, legutóbb levest öntöttek az üvegére.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Egy tanára brutálisan bánt vele, idősek otthonában volt ápoló, és jó ideig nincstelenként tengődött – Cate Blanchett 55 éves
Csak a főiskola alatt döbbent rá, hogy jól tud színészkedni, és érdekli is ez a világ, azóta pedig nagyjából mindent elért, amit egy színésznő elérhet. Cate Blanchett karrier- és életútja sok feltörekvő szakmabeli számára adhat reményt és motivációt.

Link másolása

Cate Blanchett karrierjében a hollywoodi A-listás színésznőként szerzett hírnév és a sokkal csendesebb színpadi munka ötvöződik. Hatalmas szakmai sikerei és sok-sok éve töretlen népszerűsége azonban nem törölték el annak az emlékét, hogy egykor nincstelen színésznő volt, aki a megélhetésért küzdött. Blanchett mindig is ügyelt arra, hogy megfizesse a tartozását azoknak a színházi közösségeknek, amelyek elindították a karrierjét, és végül világsztárrá tették.

„Szeretem az idős embereket”

Catherine Elise Blanchett 1969. május 14-én született az ausztráliai Melbourne-ben. Édesanyja, June ausztrál volt, tanárként és ingatlanfejlesztőként dolgozott, s akkor találkozott Cate apjával, Roberttel, az amerikai haditengerészet tisztjével, amikor a férfi hajója Melbourne-ben lerobbant. Két hetet töltöttek együtt, majd három éven át szerelmesleveleket váltottak, mielőtt Robert végre visszatérhetett Ausztráliába, ahol ő és June összeházasodtak. Három gyermekük született: Bob, Catherine és Genevieve, ebben a sorrendben.

Cate korai gyermekkora eseménytelenül telt, egészen 10 éves koráig, amikor az apja szívrohamban meghalt, így June-nak egyedül kellett felnevelnie a gyerekeket.

Cate már többször is nyilatkozta, hogy nincs sok emléke a gyerekkoráról, de alkalmanként leírta a család körülményeit Robert halála után: „Apám meghalt, amikor még kicsi voltam, és utána anyámnak elég nehéz dolga volt. Fontos volt számára, hogy minden gyermeke jó oktatásban részesüljön, ezért rengeteget dolgozott, sőt, adósságba is verte magát, hogy ezt ki tudja fizetni.”

A színésznő is igyekezett segíteni a család anyagi terheinek enyhítésében. 14 évesen szélsőséges lépéseket tett annak érdekében, hogy megszerezze első állását: ápolóként dolgozott egy idősek otthonában: „Hazudtam a korommal kapcsolatban, mert jogilag túl fiatal voltam még hozzá. Az általános iskola után mentem oda. A szakács már korábban elkészítette az ételt, én pedig felmelegítettem, felszolgáltam, majd leültem beszélgetni a bentlakókkal, aztán feltakarítottam, elmosogattam, és hazamentem. Igazából élveztem ezt a munkát, és az idős embereket is szeretem. Miután apám meghalt, a nagymamám beköltözött hozzánk, és mindig is hihetetlen kiváltságnak tartottam, hogy egy olyan házban élhettem, ahol három generáció lakott együtt.

Sok embert megrémít az öregség, az, hogy olyan emberek között van, akik alapvetően a végüket járják. Engem viszont ez lenyűgöz.

Csodálatos dolog olyasvalaki körül lenni, aki jól éli az életét.” Cate-nek pedig annyira tetszett ez a munka, hogy még a húszas éveiben is az idősek otthonában dolgozott.

„Nem kerestem pénzt”

Noha a fentiek tükrében a tinédzser Blanchett eléggé komolynak, kiegyensúlyozottnak és józannak tűnik, a személyiségének azért volt egy lázadóbb oldala is. Például megvolt a maga goth és punk korszaka: 15 évesen leborotválta a fejét, ami miatt majdnem kirúgták az idősek otthonából. Cate már sokszor félig extrovertáltként, félig nyárfalevéként jellemezte magát, de a színészet iránti szenvedélye csak főiskolásként jött elő. A Melbourne-i Egyetemre iratkozott be művészettörténet-szakra, ahol aztán elkezdett diákdarabokban szerepelni. Az egyik előadáson a húga a nézőtéren ült, és később azt mondta neki: „Már nem látlak téged a színpadon, csak a karaktert látom." Ez pedig arra késztette Cate-et, hogy fontolóra vegye a színészi karriert.

Végül otthagyta az egyetemet, hogy utazgasson, és éppen Egyiptomban volt egy fitying nélkül, amikor megkapta első mozgóképes szerepét statisztaként a Kaboria című, bokszolókról szóló, 1990-ben bemutatott egyiptomi musical egyik táncjelenetében (elmondása szerint falafelt ígértek neki a szereplésért, szóval elmondhatja magáról, hogy falafelért dolgozott). Ausztráliába visszatérve Sydney-be költözött, és beiratkozott a tekintélyes National Institute of Dramatic Art iskolába. Mint később elmondta, az anyagi helyzete továbbra is bizonytalan maradt: „Sydney nagyon drága város, és amikor kijöttem a színművészeti suliból, egy albérletben laktam, ahol a szobám... nos, volt ugyan ablak, de az egy téglafalra nézett. Nem dolgoztam, nem kerestem pénzt, így amim volt, azt úgy kellett beosztanom, hogy minden második nap meg tudjak inni egy kávét egy kávézóban."

„Brutálisan bánt velem egy rendező”

Ez az állapot azonban hamarosan megváltozott. Miután 1992-ben lediplomázott, Cate végre elkezdett szerepeket kapni, kezdve egy rangos produkcióban Ausztrália egyik legelismertebb színésze, Geoffrey Rush partnereként: David Mamet Oleanna című színdarabjának sydney-i előadásában. Ezzel egy ötéves színházi időszak vette kezdetét sok népszerű darabbal, valamint alkalmi televíziós munkákhoz is hívták őt. Ez a pár év elmondása szerint időnként kifejezetten kemény volt a számára: „Amikor azt látjuk, hogy a fiatal élsportolók a végsőkig feszítik a testük kapacitását, hogy erősebbek és gyorsabbak legyenek, azt valahogy megértjük, sőt, tiszteljük ezt a folyamatot. És sokan nem fogadták még el, hogy ennek a kreatív művészetekben is meg kell történnie, ha át akarjuk lépni a korlátokat.

És igen, ez egy nagyon is kemény, véraláfutásos élmény lehet. Én magam is átéltem ezt. A karrierem elején volt, hogy brutálisan bánt velem egy rendező a próbateremben.

Mégis hatalmas áttörést értem el emiatt. Hogy őszinte legyek, nem lennék most itt, ha nem történt volna velem ilyesmi.”

A megterhelő tanulási időszak azonban meghozta gyümölcsét: Cate 1997-ben játszotta első nagyobb filmszerepét Bruce Beresford (Az Úr kegyelméből, Miss Daisy sofőrje, Afrika koktél, Az utolsó tánc) Láger az édenkertben című filmjében, egy évre rá pedig már az Oscar-gálán is feltűnhetett, hiszen az 1998-as Elizabeth című történelmi drámában nyújtott alakításáért a legjobb színésznőnek járó díjra jelölték (ebben szintén feltűnt régi színházi partnere, Geoffrey Rush). Az Elizabeth után pedig nem volt megállás.

Bár Blanchett talán leginkább A Gyűrűk Ura-trilógia Galadrieljeként nyújtott éteri alakításáról ismert, eddigi két Oscar-díja (a 2004-es Aviátorért és a 2013-as Blue Jasmine-ért), valamint további hat jelölése (Elizabeth, Egy botrány részletei, I’m Not There: Bob Dylan életei, Elizabeth: Az aranykor, Carol, Tár) az ausztrál Oscar-történelem legsikeresebb színésznőjévé teszi.

Ami azonban ennél is figyelemre méltóbb, az a színház iránti töretlen elkötelezettsége. Cate és férje, a drámaíró Andrew Upton 2008-ban a Sydney Theatre Company művészeti vezetői lettek, és egy időre Hollywoodtól is eltávolodtak, hogy csakis a színpadra koncentrálhassanak.

Ez közvetlenül azután történt, hogy Blanchett elérte azt a szakmai bravúrt, hogy ugyanabban az évben két színészi Oscar-díjra is jelölték két különböző filmért (a legjobb női mellékszereplőként az I’m Not There: Bob Dylan életeiért, valamint a legjobb női főszereplőként az Elizabeth: Az aranykorért) ez pedig a díjátadó 96 éves története során mindössze 10 másik színésznek sikerült. A 2008-as Oscar-gála idején már leforgatta az Indiana Jones negyedik részét és a Benjamin Button különös életét, majd közel három évig nem lehetett őt látni mozgóképben, mivel a színi társulatával turnézott a Ványa bácsi és A vágy villamosa című előadásokkal.

„Eltávolítottuk az íróasztalt”

A színházi évek kapcsán pedig Blanchett elárulta, a férjével próbáltak nem szokványos módon hozzáállni a munkához: „Amikor megosztottam a Sydney Theatre Company vezetését Andrew-val, az első dolog, amit tettünk, hogy eltávolítottuk az íróasztalt az irodánkból. Andrew azt mondta: »Ez nem lehet olyan cég, ahol a főnök egy íróasztal mögött ül.« Azért tettük, mert fontosnak tartottuk a szimbólumok erejét. Rájöttünk, hogy ha a fiatal vagy feltörekvő színészek belépnek a terembe, és azt látják, hogy a művészeti vezetők egy íróasztal mögött ülnek, akkor megfélemlítve érezhetik magukat, és ez akadályozza a mély és őszinte beszélgetéseket.”

Csak 2010-ben láthattuk legközelebb Blanchettet a mozikban, méghozzá Ridley Scott Robin Hoodjában, majd jött a Hannah: Gyilkos természet (2011), A hobbit-trilógia első része (2012), majd Woody Allen Blue Jasmine-je, amelyért 2014-ben megkapta a második Oscar-díját, ezúttal már a legjobb női főszerepért, (Az első díját az Aviátor női mellékszerepéért érdemelte ki). A streaming előretörésével a 2020-as években pedig kipróbálta magát tévésorozatokban is a Bevándorlók Ausztráliábannal és a Mrs. Americával, utóbbiért többek között Emmy- és Golden Globe-jelölés is járt neki.

Cate azonban mindemellett méltán híres emberbarátként, humanitáriusként és aktivistaként is. Leginkább az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagyköveteként tevékenykedik, de számos társadalmi kérdésben is nyilvánosan szót kért, sőt, Hollywood eredendő szexizmusát is kikezdte már: a nemek közötti egyenlőtlenséget, illetve a színésznők családi és szakmai élete összeegyeztetésének nehézségeit hangosan bíráló kritikáival.

Családi idill

A színésznő és a férje, Andrew Upton egyébként Ausztráliában ismerkedtek meg az 1990-es évek közepén, és 1997. december 29-én álltak az oltár elé, vagyis idén ünneplik majd a 27. házassági évfordulójukat. Három vér szerinti fiuk (2001: Dashiell, 2004: Roman, 2008: Ignatius) és egy 2015-ben adoptált lányuk (Edith) van. Blanchett elmondta, hogy a férjével már első fiuk születése óta örökbe akartak fogadni, és végül sikerült ezt a vágyukat is valóra váltani.

Miután közel 10 évig az angliai Brighton volt a család fő otthona, 2006-ban visszatértek a szülőföldjükre, Ausztráliába. Blanchett azzal magyarázta a költözést, hogy állandó otthont szerettek volna a gyerekeiknek, és közelebb akartak lenni a családjukhoz.

Sydney Hunters Hill nevű külvárosában éltek, 2007-ben pedig alaposan felújították az otthonukat, hogy környezetbarátabb legyen. 2015-ben adták el a házukat, majd a következő év elején vásároltak egy 9000 négyzetméteres patinás ingatlant az angliai Crowborough-ban, Kelet-Sussexben, ahol azóta is élnek.

A csapból is ő folyik majd

S hogy miben láthatjuk a közeljövőben az 55. életévébe lépett színésznőt? Szerencsére továbbra is sok mindenben. Idén például a régóta várt, Borderlands című sci-fi-akciófilmben, ami egy népszerű videójáték adaptációja lesz Eli Roth rendezésében, ez augusztus 8-án érkezik majd a hazai mozikba. Még ezelőtt, most májusban, Cannes-ban debütál a Rumours című komédiája, amelyben Blanchett többek között Alicia Vikanderrel és Charles Dance-szel játszik együtt, és ami arról szól, hogy hét gazdag demokrácia vezetője eltéved az erdőben, miközben egy globális válságról szóló nyilatkozatot fogalmaznak meg, majd veszélybe kerülnek, miközben megpróbálják megtalálni a kiutat.

Szintén 2024-ben érkezik az Apple TV+ felületére Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Gravitáció) Disclaimer című sorozata, amiben Blanchett játssza Catherine Ravenscroftot, a televíziós dokumentumfilmes újságírót, akinek a munkája arra épül, hogy feltárja régóta elismert intézmények . A szereplőtársai között lesz egy Oscar-díjas és három Oscar-jelölt színész: Kevin Kline (A hal neve: Wanda), Sacha Baron Cohen (A chicagói 7-ek tárgyalása), Kodi-Smit McPhee (A kutya karmai közt) és Lesley Manville (Fantomszál) is. Illetve szintén túl van már Jim Jarmusch új filmje, a Father, Mother, Sister, Brother felvételein is, amelynek története még nem ismert, de azt már tudni, hogy Blanchetten kívül feltűnik még benne Charlotte Rampling és Vicky Krieps is.

Link másolása
KÖVESS MINKET: