Polyák Gábor: Az egyetemi-akadémiai világban is ki kellene fejezni, hogy nem megyünk el minden bűn mellett
Április végén parázs hangulatú értekezleten kritizálták Mráz Ágostont ELTÉ-s kollégái, a 24.hu értesülései szerint a jogi kar Politikatudományi Intézetének adjunktusát lényegében tudatos manipulációval vádolták meg a Nézőpontnál végzett munkája miatt. Végül a lap értesülései szerint abban maradtak az intézet vezetőjével, hogy kötelező előadást ne tartson idén, csak választható szemináriumot.
Nem sokkal később Polyák Gábor jogász, kommunikációs szakember, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet professzora a hvg-ben szenvedélyes publicisztikában hívta fel a figyelmet a tudományos szférában dolgozók felelősségére és aó szembenézés szükségességére. Szerinte a korábban kormányzati pozíciókat betöltő értelmiségiek most szépen visszaszivárognának a tudományos életbe, mintha az elmúlt 16 évért semmilyen felelősség nem terhelné őket. Polyák Gábor boszorkányüldözést nem, de világos etikai elhatárolódást, a felelősök és felelősségek egyértelmű kimondását várja el.
— Miért tartja ennyire fontosnak ezt a kérdést?
— Mindenekelőtt le kell szögezni, és ezt nem győzöm hangsúlyozni: nem az a bajom, hogy egy fideszes részt vesz a tudományos életben, vagy oktat. Egyáltalán nem érdekel, kinek mi a pártpreferenciája. Ahogy az sem baj, ha egy oktató vagy kutató néhány évre a közigazgatásban folytatja a tevékenységét, ez teljesen helyénvaló. De ki kell mondani: ez a 16 év nem pártok közötti csatákról, hanem egy autoriter rendszer kiépítéséről szólt. Ebben pedig nagyon aktívan vettek részt olyanok, akik előtte is, és utána is a tudományos életben képzelik el a jövőjüket, miközben éppen az ellenkezőjét tanítják és írják annak, amit napi szinten képviseltek a döntéseikkel.
A cikkben felvázolt elgondolásom nem is radikális: az Akadémia, mint kellő súllyal és tekintéllyel rendelkező szervezet, elfogadhatna egy olyan etikai kódexet, amely alapján az egyetemek vagy más etikai bizottságok meghallgatnák az egyetemekre, kutatóhelyekre visszatérő kollégákat. Nyugodtan mondjuk ki: elszámoltatnák az elmúlt 16 éves tevékenységükről azokat, akik ennek a rendszernek a vezető kiszolgálói voltak. Nyilván nem az az érdekes, aki egy hivatalban vagy minisztériumban egyszerű munkát végzett, hanem azok, akik a saját döntéseikkel és a saját arcukkal a rendszer építőkövei voltak.
— Mráz Ágoston esetében épp most zajlik valami hasonló, anélkül, hogy hivatalos bizottságok állnának fel. Kell ennél több?
— Én nem tudom, mi lesz a Mráz Ágoston-ügy sorsa, de annyi történik, hogy néhány kolléga a jogi karon úgy gondolja: nem helyes, hogy egy ember, aki tudatosan végighazudta a választási kampányt és becsapta a saját választóit, utána előadásokat tartson pártrendszerről, demokráciáról vagy kutatásmódszertanról. Nyilvánvalóan hiteltelen. Én inkább olyan álláspontokat hallok, hogy ezt majd a diákok megoldják, nem veszik fel az óráit, ami szerintem egyértelmű felelősséghárítás.
És ne legyenek illúzióink: Mráz Ágoston neve ma még, meg jövő héten is érdekes lesz, de a két-három év múlva egyetemre kerülő diákok már nem fogják tudni, ki ő. És ez így van rendjén. De ha most nem születnek ilyen döntések, akkor ezek az emberek megússzák némi közfelháborodással, és minden további nélkül ugyanúgy folytatják az életüket az akadémiai világban, mintha mi sem történt volna. Ezeket a döntéseket magának a tudományos, akadémiai világnak kell meghoznia, méghozzá most, nem hét év múlva.
— Amellett érvel, hogy az Akadémia egy etikai kódexben határozza meg azokat a szempontokat, amelyek alapján vizsgálni lehetne a korábban kormányzati tisztséget viselő tudományos munkatársak felelősségét. Mi lehetne a retorzió? Hogy bizonyos pozíciókat ne tölthessenek be?
— Önmagában az is egy fontos elégtétel lenne, ha egy ilyen etikai bizottság kimondaná, hogy azok az emberek, akikről beszélünk, aktívan hozzájárultak a demokrácia és a jogállamiság lebontásához, és szembefordultak a saját szakmájuk normáival, etikai elvárásaival. Innentől kezdve az egyetemek vagy a kutatóintézetek felelőssége eldönteni, hogy egy ilyen értékeléssel rendelkező kollégát szeretnének-e a soraik között látni.
Azt viszont gondolom, hogy a közpénzből működő intézményekben nem feltétlenül látnám szívesen azokat, akik maguk is jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy ezek az intézmények most úgy néznek ki, ahogy. Ilyen rossz állapotban a magyar tudományos és akadémiai szféra még nem volt.
— A színházi, filmes, művészeti világban, de a közigazgatásban vagy az iskolákban is történt egy és más. A javaslatát ezekre a területekre is ki kellene terjeszteni?
— Én nyilván a saját világomban, az egyetemi-akadémiai világban élek és dolgozom, amelynek egyébként nagyon nagy szerepe van minden rendszer működtetésében, legyen az demokratikus vagy autoriter. Ebből a világból kerültek, és kerülnek most is kollégák kormányzati pozícióba. Az előző rezsim alatt viszont ők nem építették, hanem rombolták a demokráciát, akár jogászként, akár társadalomtudósként vagy más területről érkezve. Hankó Balázs vegyész, de nem lesz ember, aki a kultúra és a felsőoktatás területén kifejtett tevékenysége kapcsán pozitívan fog rá emlékezni, ha egyáltalán bárki emlékezni fog rá. Minden szakmának fontos lenne megfogalmaznia a saját etikai normáit, és kialakítania egyfajta immunrendszert. Valamilyen módon (és itt nem az egyéni megtorlás a legfontosabb)
De ez a színházaknak, a közigazgatásnak és más szakterületeknek is a saját feladata. Én nem akarok beleszólni, hogy a színházak ezt hogy oldják meg, de biztos, hogy folynak ilyen beszélgetések, még ha nem is mindig kapnak nagy nyilvánosságot. Nagyon helyes lenne, ha minden szakma ki tudná alakítani azokat az etikai kereteket, amelyekben kifejeződik a demokráciához és a társadalmi felelősségvállaláshoz való viszonyuk is.
— Úgy látja, hogy a tudományos-akadémiai világ van olyan mentális állapotban, hogy képes legyen egy ilyen megtisztulásra?
— Volt 16 éve, hogy felkészüljön. Természetesen nem gondolom, hogy ezek a folyamatok képesek maguktól beindulni, különben nem írnék dühös publicisztikákat. Teljesen világos: ebben a 16 évben többnyire azok kaptak a fejükre magától a tudományos élettől, akik felemelték a szavukat az őket, akár a tudományos életet, akár az Akadémiát érő sérelmekkel szemben.
Megpróbálták „okosban” megoldani, elfogadni, hogy a rendszernek vannak haszonélvezői, és igyekeztek elhallgattatni azokat, akik kritikát fogalmaztak meg, nehogy baj legyen. Nem azért, mert nem szeretjük egymást, hanem mert „ne csináljunk zűrt”. Ebből pedig az következik, hogy most is ez az attitűd kerekedhet felül: ne csináljunk zűrt, majd elmúlnak a sérelmek, mindenki megtalálja a helyét, úgyis a teljes akadémiai-felsőoktatási szféra most majd a felső polcra kerül, és akkor ezek az ezer okból meglévő sérelmek elmúlnak. De itt nem erről van szó, hanem egy etikai, tudományetikai, társadalmi felelősségről szóló vitáról, amelyet egyelőre úgy érzékelek, hogy az akadémiai világ lefolytatni sem akar. Néhányan pozitívan jeleztek vissza a cikkemre, viszonylag sokan meg is osztották, de a baj az, hogy ezeket az embereket személyesen ismerem, és többnyire ők azok, akikkel együtt aztán mi kerülünk a kispadra, és minket tüntetnek fel fölösleges akadékoskodóként.
Önmagában pozitív fejlemény, hogy ön emiatt felhívott, és más újságíró is rákérdezett, hogyan tovább. De miközben van néhány kolléga, aki ezt pozitívan fogadta, az egész közeg láthatóan abban bízik, hogy ez majd lecseng. Nem kapják fel ezt a sztorit, és nem látok olyan lépéseket, amelyek abba az irányba mutatnának, hogy itt valóban elindulhatna valamiféle megtisztulás vagy önmagunkkal való szembenézés.
— Ilyenkor az ember példákat keres. A legkézenfekvőbb talán Spanyolország lehetne, ahol egy hosszú és brutális autoriter rendszer után zajlott le az átmenet. Ott hogyan tudták megtisztítani a tudományos életet?
— A választást követő napon megkértem a mesterséges intelligenciát, hogy ajánljon nekem olvasnivalót a portugál és a spanyol rendszerváltásokról. Van ebben egy csavar: sem önnek, sem nekem nem a '90-es magyar rendszerváltás jutott eszünkbe. Szerintem ez azt is jelenti, hogy mindketten érezzük: az is egy ilyen típusú értelmiségi, elit-szembenézés nélkül zajlott le. Ha egyáltalán bízunk benne, hogy ilyen példákat találunk, akkor azokat nem a mi országunkban vagy régiónkban kell keresnünk. Még nem tudtam elolvasni az ajánlott könyveket, de az biztos, hogy minden rendszer, legyen demokratikus vagy autoriter, rá van utalva erre az értelmiségi, akadémiai elitre, és egy részét szükségszerűen bevonja a kormányzásba. Ezért ezek a kérdések újra és újra felmerülnek, mégis meglepően kis hangsúlyt kapnak a rendszerváltások során. Miközben nem tudunk olyan rendszert mondani, legyen az kommunizmus, orbánizmus vagy a Franco-éra, ahol ne lett volna rengeteg okos, magát művelt értelmiséginek tekintő, és joggal annak tartott ember, aki kiszolgálta a rendszert. És még sokkal több olyan, aki csendben tűrte, ami az országával és az ott lakókkal történik.
