Öregszagú csúcshakni és teljes agymenés a Sziget első napjának nagy megmentője
A Sziget első napján is továbbra is él a bizonyítás: bizony, van élet a Nagyszínpadon túl. Hatnapos minirovatunkban összeszedjük a legérdekesebb kisebb produkciókat, akik vagy letarolták, vagy meghökkentették a fesztivált.
A szerdai nap mindig egy érdekes, tapogatózó napnak is nevezhető a Sziget életében, viszont idén kérdéses volt, hogy kik, és miért lesznek igazán hatással a szigetlakókra. 4 előadó, 4 ambivalens élmény, akikről mindenképpen beszélni kell.
1. Az őrület minden pontja csúcslúzerben
Megkockáztatom, hogy a hét egyik legjobb koncertjét láthattuk a Buzz Stage-en a Thumpasaurus buliján. Egy késő délutáni idősávban teljesen káoszos arcok csoszognak fel a színpadra. Kicsit olyan, mintha a Weezernek lennének még életképtelenebbek tűnő gyermekei. Majd ennél sokkal nonszenszebb vizuállal, még nonszenszebb dalszöveggel elkezdődik a “zúzás”. Már amilyen értelmében lehet a Thumpasaurus zenéjét zúzásnak nevezni. Az biztos, hogy óriási megfejtések történnek, és egy nagyon tisztes elpoénkodott progrock őrület keletkezik, ami az arra járókat teljesen magával ragadja. Az biztos, hogy először érzem azt a Szigeten, mintha nem is Magyarországon lennék, ezt pedig nem tudom, hogy bánom-e.
2. Csúcshakni és a legszebb öregedés a Revolut Stage-en
Bizony, ki kell mondani, hogy a Papa Roach már nem biztos, hogy egy headliner zenekar, viszont az agyig rakott kettes színpad valahol azt is mutatja, hogy ehhez meg még akaratlanul is túl nagyok. Jacoby Shaddix és bandája már végtelenszer járt Magyarországon, viszont nagyon régóta nem érződött ilyen lendületesnek, ilyen frissnek a zenekar. Durrogtak az óriási slágerek, a megbőgető bejátszók, és azt nézem, hogy hátul az FOH mögött is még emberek sírnak 20 éves dalokon. Ergó ez több mint működik, a Papa Roach pedig elmondhatja, hogy semmi keresnivalója kisebb színpadon a kor ellenére sem. Hirtelen arra gondolok, hogy valójában a 2000-es évek elejéről nincsen kevesebb slágere a mai napon egyébként nagyszínpados Nelly Furtadónál a bandának. A Sziget részéről valahol tök menő lehet egyébként elmondani, hogy “ja igen, nálunk ők csak a kettes színpadra férnek fel.
3. És akkor hirtelen Berlinbe kerültünk
Soho negyedet akart létrehozni a Sziget, rendes Hip Hop és underground artistokkal, efelől pedig sok kétségem volt, korábban a Dropyard Stage csomószor “sületett fel” a hazájában nagy, de egyébként külföldi reppereket. Este 7-8 tájékán botlunk bele Nura szettjébe pontosan így, ahol komolyabb trap-alapokra megy valami agresszív női rap, ezt pedig nem tudjuk nem észrevenni, és magával is ragad az egész. Nura, aki egyébként kuvaiti születésű lokál nagyágyú az első szám után megszólal németül, majd az általa nem várt reakció azt mutatja, hogy bizony itt a saját közönségével találja szemben magát, úgyhogy az első szám konfját követően németre is vált. Ez nekem nem hátrány, főleg amiatt, mert mind beszédében, mind a raptechnikában pontosan olyan tisztán és érthetően hallani minden szót, hogy azt egy gimnázium óta egy percet németül nem beszélő újságíró is végig érti. Nura pedig szenzációs karakter volt, és miatta majdnem lekéstünk két koncertet is, annyira magával tudta ragadni a szkeptikus figyelmet.
4. Van, amikor inkább ott kell hagyni.
Ez a cikk azzal a szándékkal íródott, hogy az Empire Of The Sunt a mennyekig felmagasztalom, hiszen ki kell jelenteni: kevés érdekesebb, összerakottabb produkció van, ami teljes outsiderként mozog már sok éve a zenei palettán. Ez egyébként a koncert részével kapcsolatban valóban kifogástalan is volt, bár néha azt éreztem, hogy egy nagyon fura, más bolygóról érkezett szeánszt nézek, a zenétől teljesen függetlenül vonagló, valahol mégis értelmet nyerő háttértáncosokkal, és a talpig kiöltözött banda valóban hozza a kötelezőnél is többet. Viszont a Revolut Stage egy akkora bandának, ami egyébként óriási headlinernek minősül világszerte, elképesztően kicsi. A tömegnyomor, amit egyébként a sátor végében is (és kommentek alapján máshol is) megél az ember, viszont 4-5 dal után azt mondatja velünk, hogy ez ennyit mégsem ér. Iszonyatos tolongás, egymást fellökő emberek próbálnak eljutni különböző pontokra konstans. Mielőtt úri-finnyázásnak tűnne, nekem nincsen ellenemre egy hardcore-punk buli sem, ugyanakkor az Empire Of The Sunra nem kell pogózni, és a másik tarkójából követve az eseményeket pedig csak rá kell jönni, hogy ez egyszerűen sehogyan sem lesz élvezhetőbb.
Így zárul hát a “kisebb” előadós első napunk, és nagy reményekkel vágunk neki annak a Szigetnek, amely régóta nem érződött ennyire eklektikusnak.
A szerdai nap mindig egy érdekes, tapogatózó napnak is nevezhető a Sziget életében, viszont idén kérdéses volt, hogy kik, és miért lesznek igazán hatással a szigetlakókra. 4 előadó, 4 ambivalens élmény, akikről mindenképpen beszélni kell.
1. Az őrület minden pontja csúcslúzerben
Megkockáztatom, hogy a hét egyik legjobb koncertjét láthattuk a Buzz Stage-en a Thumpasaurus buliján. Egy késő délutáni idősávban teljesen káoszos arcok csoszognak fel a színpadra. Kicsit olyan, mintha a Weezernek lennének még életképtelenebbek tűnő gyermekei. Majd ennél sokkal nonszenszebb vizuállal, még nonszenszebb dalszöveggel elkezdődik a “zúzás”. Már amilyen értelmében lehet a Thumpasaurus zenéjét zúzásnak nevezni. Az biztos, hogy óriási megfejtések történnek, és egy nagyon tisztes elpoénkodott progrock őrület keletkezik, ami az arra járókat teljesen magával ragadja. Az biztos, hogy először érzem azt a Szigeten, mintha nem is Magyarországon lennék, ezt pedig nem tudom, hogy bánom-e.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Véresre kaparta a falat a 27 éves Soós Imre, mégis öngyilkosságnak zárták le a halálát
A Jászai Mari-díjas színészt 1957-ben feleségével együtt találták holtan egy budai lakásban, gázmérgezés végzett velük. A helyszíni nyomok és egy későbbi ügynöki jelentés azonban idegenkezűségre utalnak.
Egy 27 éves filmsztár, akit egy ország imádott, és akinek a nevét a cannes-i filmfesztivál után a nemzetközi sajtó is megjegyezte, holtan fekszik egy budai lakás teakonyhájában. A levegő sűrű a gáztól. A hivatalos közlemény szerint Soós Imre és felesége, dr. Perjési Hedvig 1957. június 20-án önkezével vetett véget életének. A kortársak és a későbbi nyomok azonban egy egészen más, sötétebb történetet mesélnek: a színész körmei véresek voltak, az ajtót, a küszöböt és a falat kaparta, mintha utolsó erejével is menekülni próbált volna. Ma, születésének 96. évfordulóján, február 12-én az ő pályája és máig lezáratlan tragédiája elevenedik fel.
Ki volt ez a fiatalember, aki ilyen rövid idő alatt a magyar filmtörténet kultikus alakjává vált?
Soós Imre 1930. február 12-én született Balmazújvároson. A legenda szerint a Szabad Nép hirdetésére jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol mezítláb, elementáris erővel szavalta Petőfit. Ezzel az ösztönös, mégis fegyelmezett játékkal, jellegzetes, fátyolos hangjával robbant be a köztudatba. Pályája üstökösként ívelt felfelé: 1952 és 1955 között a Debreceni Csokonai Színház, majd haláláig a budapesti Madách Színház tagja volt.
1954-ben, mindössze 24 évesen Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Olyan klasszikus szerepekben bizonyított, mint Shakespeare Rómeója vagy Benedek a Sok hűhó semmiért-ből.
A filmvászon tette országosan ismertté. Olyan alkotásokban játszott, mint a Talpalatnyi föld, a Lúdas Matyi és a Liliomfi. A csúcsot és a nemzetközi áttörés lehetőségét Fábri Zoltán 1955-ös remekműve, a Körhinta hozta el. A filmben Törőcsik Marival alkotott párosa a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb kettőse. A film ikonikus táncjelenete a felszabadulás és a szerelem szimbólumává vált.
A Körhintát 1956-ban a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába is beválogatták, ahol a fiatal francia kritikus, François Truffaut is lelkendezve írt róla. Törőcsik Mari évtizedekkel később egy rövid mondattal utalt a forgatáson szövődött különleges kapcsolatra: „…kicsit egymásba is szerettek.”
A sikerek mögött azonban egyre mélyülő belső vívódás húzódott. A Rákosi-korszak kultúrpolitikája ráerőltette a „paraszti hős” skatulyáját, amiből kétségbeesetten próbált kitörni. Az 1956-os forradalom utáni légkör, szerelme, Ferrari Violetta disszidálása és a szakmai mellőzöttség érzése idegösszeomláshoz vezettek.
A János Kórházban kezelték, itt ismerkedett meg a nála tíz évvel idősebb orvossal, dr. Perjési Hedviggel, akit hamarosan feleségül vett. Ez a kapcsolat pecsételte meg a sorsát.
A hivatalos verzió, amit a Népszabadság 1957. június 22-i száma is közölt, egyértelmű volt: „…holtan találták Soós Imre 27 éves színművészt és feleségét… a rendőri bizottság megállapította, hogy … világítógázzal öngyilkos lett.” A lakás belülről volt bezárva. Az Index által feltárt későbbi visszaemlékezések és dokumentumok azonban rémisztő részleteket tártak fel.
A helyszínen egy cédulát találtak, amelyen állítólag ez állt: „Anyu, ne bántsatok senkit, én vagyok a gyilkos.” A mondatot Perjési Hedvig testvére idézte fel. Egy, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött ügynöki jelentés még sötétebb képet fest a nőről, aki a jelentés szerint korábban már megpróbálta megölni előző vőlegényét.
„Már régen az öngyilkosság volt a mániája… Altatót fecskendezett vőlegényébe, de annak volt annyi ereje, hogy a kinyitott gázcsapot elzárja” – áll a dokumentumban.
A jelek arra utalnak, hogy a felesége beadott neki valamilyen szert, majd megnyitotta a gázcsapot. Soós Imre felébredhetett a kábultságból, és utolsó erejével próbált menekülni, de a bezárt ajtón már nem jutott ki. A gondos, teljes körű vizsgálat elmaradt, a halálesetet gyorsan lezárták kettős öngyilkosságként. Soós Imre sírja a Farkasréti temetőben található, a Nemzeti Sírkert részeként védelem alatt áll. Rövid, de annál fényesebb pályája, a Körhinta nemzetközi sikere és halálának máig tisztázatlan körülményei legendává tették.
Egy 27 éves filmsztár, akit egy ország imádott, és akinek a nevét a cannes-i filmfesztivál után a nemzetközi sajtó is megjegyezte, holtan fekszik egy budai lakás teakonyhájában. A levegő sűrű a gáztól. A hivatalos közlemény szerint Soós Imre és felesége, dr. Perjési Hedvig 1957. június 20-án önkezével vetett véget életének. A kortársak és a későbbi nyomok azonban egy egészen más, sötétebb történetet mesélnek: a színész körmei véresek voltak, az ajtót, a küszöböt és a falat kaparta, mintha utolsó erejével is menekülni próbált volna. Ma, születésének 96. évfordulóján, február 12-én az ő pályája és máig lezáratlan tragédiája elevenedik fel.
Ki volt ez a fiatalember, aki ilyen rövid idő alatt a magyar filmtörténet kultikus alakjává vált?
Soós Imre 1930. február 12-én született Balmazújvároson. A legenda szerint a Szabad Nép hirdetésére jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol mezítláb, elementáris erővel szavalta Petőfit. Ezzel az ösztönös, mégis fegyelmezett játékkal, jellegzetes, fátyolos hangjával robbant be a köztudatba. Pályája üstökösként ívelt felfelé: 1952 és 1955 között a Debreceni Csokonai Színház, majd haláláig a budapesti Madách Színház tagja volt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Leslie William Nielsen éppen 100 évvel ezelőtt, 1926. február 11-én született Kanadában, Saskatchewan tartomány Regina nevű városában. Édesanyja, Mabel Elizabeth Davies Walesből emigrált Kanadába, édesapja, Ingvard Eversen Nielsen pedig dán származású rendőr volt a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnél. Volt egy bátjya is, Erik Nielsen, aki hosszú ideig kanadai parlamenti képviselő, kabinetminiszter, 1984-től 1986-ig pedig Kanada miniszterelnök-helyettese volt. Nielsen a gyermekkorát az Északi-sarkvidéken töltötte, mivel az apja ott szolgált. Egyszer elmesélte, hogy ott is tanult meg járni. A családfő, Ingvard állítólag erőszakos ember volt, gyakran verte a feleségét és a fiait is.
Leslie, hogy elmeneküljön a bántalmazásokkal teli gyerekkorából, 17 évesen belépett a Kanadai Királyi Légierőbe, annak ellenére, hogy jogilag siket volt, már gyerekkora óta hallókészüléket kellett viselnie.
„Nagyon nehéz színésznek lenni, mivel minden attól függ, hogy a megfelelő szöveget mondd a megfelelő időben, te viszont nem hallod a jelzéseket. El sem tudom mondani, hányszor kellett volna azt kérdeznem, hogy »Mi?«, ha nem lett volna hallókészülékem. Tehát ez a szerkentyű életmentő, és lehetővé teszi, hogy gyakoroljam a mesterségemet” – nyilatkozta erről egyszer Nielsen.
A második világháború alatt egyébként légi lövészként szolgált repülős bevetéseken. A háború után aztán a torontói Lorne Greene Academy of Radio Arts színművészeti akadémiára iratkozott be. A tanulmányai alatt ösztöndíjat kapott a New York-i Neighborhood Playhouse színházba, ahol színpadi és zenei tanulmányokat folytatott, mielőtt 1950-ben megkapta első komolyabb televíziós szerepét a Studio One című antológiasorozat egyik epizódjában.
Nem hajthatott fogatot
Az ötvenes évek elején számos kisebb szerepet kapott jóképű statisztaként, mellékszereplőként. Mivel már akkor is kiváló orgánuma volt, dokumentumfilmekben és reklámokban működött még közre narrátorként, hogy megkeresse a megélhetéshez szükséges pénzt. Ő azonban ennél többre vágyott, arról álmodozott, hogy Hollywood nagy nevű sztárja lesz. 1956-ban aztán kapott egy kis szerepet első játékfilmjében, a The Vagabond King című romantikus musicalben. A film bukás volt, de a producer, Nicholas Nayfack megkedvelte a fiatal és jóképű Nielsent, és felajánlotta neki, hogy beválogatja egy éppen készülő sci-fibe, a Tiltott bolygóba (1956). Nielsen természetesen kapva kapott az alkalmon, s ő lett az egyik főszereplő. A film (ShakespeareA vihara az űrben, ami valójában forradalmi volt, a Star Trek előfutárának tekintik) pedig nagy sikert aratott. Annyira, hogy Nielsen is népszerű lett, így szerződést kapott az MGM-nél.
Több évnyi kisebb szerepek és színészi küzdelmek után végre nevet szerzett magának. Pár évvel később nagyon szeretett volna szerepelni a Ben-Hurban (1959), így jelentkezett a meghallgatásra is, Messala szerepére, de nem járt sikerrel, Stephen Boyd lett a befutó. Ekkorra az MGM-mel kötött szerződése lejárt, így már szabadon dolgozhatott máshol, és így is tett.
Az 1960-as évektől kezdve a filmek iránti lelkesedése alábbhagyott, már sokkal szórakoztatóbbnak találta a tévés munkákat, ezért feladta az álmát, hogy hollywoodi sztár legyen, és inkább a képernyőkre költözött.
Akkoriban számos tévésorozatban szerepelt, például az Alfred Hitchcock bemutatjában, A szökevényben, a Peyton Place-ben vagy a The Wild Wild Westben. Ám ezekben is mindig mellékszerepekben tűnt fel, soha nem lehetett ő a főhős. Visszatért oda, ahol az ötvenes évek elején kezdte, a kisebb és másodlagos szerepekhez, csak most már a vászon helyett a tévében.
Hülyeség komolyan
Nielsent addig komoly drámai színészként tartották számon, ráadásul jóképű is volt, csupán nem kapott olyan szerepeket, amelyekkel bizonyíthatta volna a tehetségét és rátermettségét. 1969-ben aztán elcsípett egy főszerepet a The Bold Ones: The Protectors című kemény és nyers zsarusorozatban, ami azonban nem tartott sokáig, mindössze hét rész után levették a műsorról. A hetvenes években így visszatért a kisebb szerepekhez olyan sorozatokban, mint a San Francisco utcáin, a M.A.S.H., a Hawaii Five-O, a Kojak, a Kung Fu, a S.W.A.T., sőt, 1971-ben és 1975-ben a Columbóban is feltűnt. S persze azért akadtak mozifilmek is, például az évtized egyik népszerű katasztrófafilmje, a Poszeidon katasztrófa (1972), az 1977-es Az állatok napja (amiben többek között villámlások közepette félmeztelenül harcol egy medvével) vagy a Lángoló város (1979).
Majd 1980-ban jött a nagy áttörés! Egy testvérpár, David és Jerry Zucker, valamint írótársuk, Jim Abrahams (azaz a ZAZ trió) 1977-ben nagy sikert arattak a The Kentucky Fried Movie című vígjátékukkal, ezért egy újabb szokatlan komédiával akartak előállni. Akkoriban népszerűek voltak az Airport-filmek, ők pedig át szerették volna dolgozni a kevéssé ismert, 1957-es katasztrófadarabot, a Zero Hour!-t, méghozzá a sajátos abszurd humorukkal nyakon öntve.
Ebből született meg az 1980-as Airplane!, amelyben talán a film legemlékezetesebb karakterét éppen Leslie Nielsen játszotta az orvos Dr. Rumackként.
Zuckerék azért választották őt erre a tőle eddig felettébb szokatlan vígjátéki szerepre, mert olyan nagyszerű drámai színész volt, s úgy gondolták, széles körben nem ismert, de azért felismerhető arcokkal elhitethetik a nézőkkel, hogy az Airplane! komoly katasztrófafilmnek tűnik, és a hangulata is az, a poénok pedig sokkal nagyobbat ütnek, ha drámai színészek komoly, rezzenéstelen arccal mondják el azokat. A tervük bejött, az Airplane! új műfajt teremtett a komédián belül.
A paródiák fapofa királya
Nielsen pedig rákapott a vígjáték ízére, és sikerült később ebből karriert csinálnia. Ennek köszönhető az is, hogy manapság az egyik legnagyobb nevettetőként emlékezünk rá. A ZAZ trió 1982-ben előállt a Nagyon különleges ügyosztály című sorozattal, amelyben Leslie Nielsen játszotta Frank Drebin (a magyar szinkronban Drebil) detektívfelügyelőt, egy kifejezetten Nielsen számára megalkotott szerepet. Az Airplane!-től eltérően azonban a Nagyon különleges ügyosztály nem volt nagy siker a tévében. Csupán hat epizódot forgattak belőle, és ezek közül csak négy került adásba, mielőtt az ABC csatorna kaszálta a szériát. Aztán később levetítették az utolsó két részt is.
„Ez az a fajta humor, ami nem való a televízióba, mert oda kellett figyelni rá” – magyarázta később Nielsen a sikertelenség okát, utalva arra, hogy a televíziózás már akkoriban is csupán háttértevékenység volt, az emberek általában más dolgot csináltak közben.
Szerencsére a Nagyon különleges ügyosztály mégis kifizetődő lett, hiszen valami sokkal nagyobb született belőle később. A Paramount ugyanis megszerezte a sorozat VHS-forgalmazási jogait, és 1985-ben kiadta mind a hat epizódot. A kazetták nagy sikert arattak, a stúdió ezért felkereste Zuckeréket, hogy kérnek még ebből. Így végül 1988-ban megjelent a Csupasz pisztoly, az elkaszált tévésorozat egész estés filmváltozata.
Nielsen természetesen visszatért Frank Drebinként, s ez lett az első főszerepe egy mozifilmben több mint 30 év után. A közönség zabálta a Csupasz pisztolyt, ez a fajta humor a moziban sokkal nagyobb sikert aratott, nagyobbat az Airplane!-nél is. Nielsen pedig évtizedeken át tartó küzdelem után, 62 évesen végre világsztár lett.
Ezt követően a stúdiók kifejezetten Nielsen főszereplésével készülő paródiafilmeket rendeltek, így született meg a kilencvenes évek paródiafilmes őrülete. Jött a Bújj, bújj, ördög! (1990), a Csupasz pisztoly 2 ½ (1991), a Csupasz pisztoly 33 1/3 (1994), a Drakula halott és élvezi (1995), a Drágám, add az életed! (1996), a Sziki-szökevény (1998) vagy a Horrorra akadva harmadik (2003) és negyedik (2006) része.
Nielsent ugyanakkor a való életben sem lehetett komolyan venni. Például mindig felbukkant a világ különböző talk show-iban kedvenc poénjával, egy egyszerű fingógéppel, amelyet az interjú közepén sütött el általában.
Sosem állt le, világszerte milliókat nevettetett meg egészen a 2010-es, 84 éves korában bekövetkezett haláláig.
Szellentéssel a sírba
Nielsen összesen négyszer házasodott: Monica Boyer éjszakai klubénekesnővel 1950 és 1956 között voltak házasok, Alisande Ullmannal 1958 és 1973 között, Bobbye Brooks Oliverrel 1981-től 1983-ig, végül Barbaree Earllel 2001-től Leslie haláláig. Két lánya született a második, egyben leghosszabb házasságából: Thea és Maura. A kései éveiben Barbaree-vel az arizonai Paradise Valley-ben és a floridai Fort Lauderdale-ben éltek.
2010 novemberében Nielsen rosszul lett, így a Fort Lauderdale-ben található Holy Cross Kórházba szállították. November 28-án a színész unokaöccse, Doug a Winnipeg-i CJOB rádióállomásnak elmondta, hogy a nagybátyja 84 éves korában, a családja és a barátai körében örökre elaludt, a halálát tüdőgyulladás okozta, keleti parti idő szerint délután 5:30 körül. Nielsen holttestét a Fort Lauderdale-i Evergreen temetőben helyezték végső nyugalomra 2010. december 7-én, amelynek során elsüthette utolsó poénját: a síremlékére ugyanis még korábban a „Let 'er rip”, azaz „Ereszd ki!” feliratot választotta (az eredeti angol szöveg több szinten is megállja a helyét, hiszen a fingós poén mellett arra is utalhat, hogy hagyják őt nyugodni). A temetésen természetesen a Csupasz pisztoly zenéje szólt.
Leslie William Nielsen éppen 100 évvel ezelőtt, 1926. február 11-én született Kanadában, Saskatchewan tartomány Regina nevű városában. Édesanyja, Mabel Elizabeth Davies Walesből emigrált Kanadába, édesapja, Ingvard Eversen Nielsen pedig dán származású rendőr volt a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnél. Volt egy bátjya is, Erik Nielsen, aki hosszú ideig kanadai parlamenti képviselő, kabinetminiszter, 1984-től 1986-ig pedig Kanada miniszterelnök-helyettese volt. Nielsen a gyermekkorát az Északi-sarkvidéken töltötte, mivel az apja ott szolgált. Egyszer elmesélte, hogy ott is tanult meg járni. A családfő, Ingvard állítólag erőszakos ember volt, gyakran verte a feleségét és a fiait is.
Leslie, hogy elmeneküljön a bántalmazásokkal teli gyerekkorából, 17 évesen belépett a Kanadai Királyi Légierőbe, annak ellenére, hogy jogilag siket volt, már gyerekkora óta hallókészüléket kellett viselnie.
„Nagyon nehéz színésznek lenni, mivel minden attól függ, hogy a megfelelő szöveget mondd a megfelelő időben, te viszont nem hallod a jelzéseket. El sem tudom mondani, hányszor kellett volna azt kérdeznem, hogy »Mi?«, ha nem lett volna hallókészülékem. Tehát ez a szerkentyű életmentő, és lehetővé teszi, hogy gyakoroljam a mesterségemet” – nyilatkozta erről egyszer Nielsen.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Az első négy epizód után nyugodtan kijelenthető: az HBO Max talán az eddigi legjobb döntését hozta, amikor George R. R. Martin kevésbé grandiózus, ám annál emberibb történeteihez nyúlt vissza. A Sárkányok harca vontatott, túlbonyolított fáradt története után igazi üdítő szomjoltó a fantasy kalandok világában.
A sorozat már az első két résszel meglepően erős nyitást produkált, de a harmadik és a negyedik felvonás az, ahol igazán megmutatja, mire képes.
Ezekben az epizódokban nemcsak felgyorsulnak az események, hanem olyan narratív fordulatok is érkeznek, amelyek új megvilágításba helyezik a korábban látottakat. Különösen a harmadik rész lezárása. Spoilerek nélkül annyi elárulható, hogy több addig homályos motiváció és apró történés is érthetővé válik a könyvet nem olvasók számára. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ember hirtelen kedvet kap újranézni a korábbi részeket, immáron a friss információk tükrében.
A negyedik epizód pedig végre teljes erővel beemeli a fő történetszálat: a Hetek próbáját, azt a lovagi küzdelmet, amely nemcsak Duncan sorsát dönti el, hanem tulajdonképpen útjára indítja a későbbi kalandjait.
Ez a pont az, ahol világossá válik, hogy a sorozat nem pusztán egy hangulatos előjáték, hanem komolyan gondolja a konfliktusokat, a téteket, a morális dilemmákat és a karakterek fejlődését.
Mindezt úgy, hogy közben meglepően letisztult marad: nincs túlírva, nem akar mindenáron sokkolni, mégis folyamatosan fenntartja a feszültséget.
A tempó is figyelemre méltó, bár kellett is ez neki, mert nem egy hosszú sorozat. Némelyik epizód csupán félórás, tartalomban sokkal többet ad, egy pillanatig sem válik vontatottá a cselekmény.
A dialógusok pontosan kimértek, a jelenetek gördülékenyen követik egymást, a dramaturgia pedig olyan magabiztos, hogy az ember észre sem veszi, mennyire gyorsan lepereg egy rész.
Külön öröm, hogy a széria nem próbál modern frázisokat és kikacsintásokat erőltetni a középkorias miliőbe: a szereplők beszéde és viselkedése illeszkedik a világhoz, ami manapság, furcsa módon, már önmagában is üdítő. Lehet, hogy ez csak az új Star Trek sorozat után tűnik fel…
A két főszereplő közti dinamika továbbra is a produkció egyik legnagyobb aduásza. Peter Claffey és Dexter Sol Ansell remekül működik együtt: Duncan naiv, tiszta szándékú kóbor lovag és Egg meglepően érett, talpraesett fiatal inasa olyan párost alkotnak, akiknek minden közös jelenete kincs.
Ritka az olyan fantasy-kaland-sorozat, ahol ennyire könnyű szívből drukkolni a hősöknek, nem azért, mert muszáj, hanem mert valóban szerethetőek.
Dunk különösen érdekes figura a Trónok harca univerzumában: ő az a ritka kivétel, aki nem próbál ügyeskedni, nem akar a nagyhatalmúak sakktábláján előnyhöz jutni, egyszerűen csak tisztességes lovag szeretne lenni. Egg pedig kiváló ellenpont, fiatal kora ellenére józan ésszel és kíváncsisággal folyamatosan árnyalja a helyzeteket és voltaképp életben tartja az óriás lovagot.
A mellékszereplők sem maradnak csak a „bajuszpörgető” antagonisták szerepében. Imádtam utálni a gonoszokat. A családi viszályokkal terhelt nemesi családok épp annyira voltak érdekesek, mint főszereplőink.
A tétek ugyan kicsiknek látszanak egy Trónok harcához képest, de szeretett szereplőinknek az élete múlhat egy-egy döntésen.
Egy igazán élvezetes lovagi tornába csomagolt, belső konfliktusoktól feszülő családi csetepatét követhetünk végig az HBO Maxon.
Az egész sorozat legnagyobb erénye talán az őszinteség. Nem akar mindenáron trendeket kiszolgálni, nem próbál rálicitálni saját univerzumának legsötétebb pillanataira, hanem egy földhözragadt, emberközelibb fantasy-kalandot mesél el.
Ennek ellenére, vagy épp pont ezért, sokkal több érzelmet közvetít, mint első pillantásra gondolnánk.
Jó a forgatókönyv, működnek a karakterek, a fordulatok nem érződnek öncélúnak, és az intrikák is pont annyira összetettek, hogy lekössék a figyelmet anélkül, hogy elveszítenénk a fonalat. Persze azért itt is folyik a vér… mégis csak George R.R. Martin írta.
Négy rész után nehéz nem lelkesedni. Régen találkoztam olyan modern sorozattal, amelyről ennyire könnyedén írtam pozitív hangnemben, és amely ilyen magabiztosan találta el a saját tónusát.
Minden adott ahhoz, hogy a hatepizódos első etap valódi kincsként maradjon meg a nézők emlékezetében.
Nagyon remélem, hogy Ser Duncan the Tall története nem ér véget itt. Az HBO a további kötetekhez is bátran hozzányúlhat majd, csak addig jöjjön ki a pletykált negyedik kötet. Mert ha elfogy az alapanyag a Warner streaming szolgáltatója nem arról híres, hogy jó döntéseket hoz. Ha a folytatásban az utolsó két rész is tartja ezt a színvonalat, a Hét Királyság lovagja könnyen az év egyik legjobb új sorozata lesz. Az biztos, hogy a Trónok harca világának már most a legkedveltebb mellékága. Bocsi Sárkányok háza, de nem bocsi.
Az első négy epizód után nyugodtan kijelenthető: az HBO Max talán az eddigi legjobb döntését hozta, amikor George R. R. Martin kevésbé grandiózus, ám annál emberibb történeteihez nyúlt vissza. A Sárkányok harca vontatott, túlbonyolított fáradt története után igazi üdítő szomjoltó a fantasy kalandok világában.
A sorozat már az első két résszel meglepően erős nyitást produkált, de a harmadik és a negyedik felvonás az, ahol igazán megmutatja, mire képes.
Ezekben az epizódokban nemcsak felgyorsulnak az események, hanem olyan narratív fordulatok is érkeznek, amelyek új megvilágításba helyezik a korábban látottakat. Különösen a harmadik rész lezárása. Spoilerek nélkül annyi elárulható, hogy több addig homályos motiváció és apró történés is érthetővé válik a könyvet nem olvasók számára. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ember hirtelen kedvet kap újranézni a korábbi részeket, immáron a friss információk tükrében.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Még nincs vége A Nagy Ő-nek: a finálé után kibeszélőműsor indul, Kiara Lord is visszatér
Az utolsó adás után a párkereső műsor főszereplői utoljára gyűlnek össze, hogy egymás szemébe mondják az igazságot. Kiderül az is, milyen kapcsolatban van a forgatások óta Stohl András a végső választottjával.
Péntek este véget ér A Nagy Ő legújabb évada, a nézők pedig végre megtudják, hogy a népszerű színész-műsorvezető, Stohl András kit választ: Kiara Lordot vagy Kiss Krisztát.
Az utolsó epizód után azonnal indul a kibeszélőműsor, amelyben a főszereplők együtt idézik fel a forgatások legemlékezetesebb pillanatait és a végső döntésig vezető utat.
A műsor lehetőséget ad arra is, hogy a párjelöltek és Stohl András egymás szemébe mondják az igazságot. A beszélgetéseket a realityhez hasonlóan Lékai-Kiss Ramóna vezeti majd, a nagy Ő mellett pedig Kiara, Kriszta, Böbe és Gina térnek vissza egy utolsó közös szereplésre.
Az előzetesből kiderül, hogy a hölgyek nem fognak finomkodni egymással. Böbe például elmondja, hogyan élte meg a sárga rózsás incidenst, és kiderül az is, hogy Kiara megsajnálta-e őt az ellopott randi miatt. A nézők arra is választ kapnak, mi lehetett volna András és Gina között, ha a szőkeség megnyílik a férfinak. Kiderül, melyik nővel kapcsolatban ismeri el Stohl András, hogy rengeteg hibát követett el vele szemben, és még csak észre sem vette, hogy hibázik.
A színész-műsorvezető azt is elárulja majd, milyen kapcsolatban van a forgatások óta a választottjával, akit a péntek esti fináléban fog megnevezni.
Péntek este véget ér A Nagy Ő legújabb évada, a nézők pedig végre megtudják, hogy a népszerű színész-műsorvezető, Stohl András kit választ: Kiara Lordot vagy Kiss Krisztát.
Az utolsó epizód után azonnal indul a kibeszélőműsor, amelyben a főszereplők együtt idézik fel a forgatások legemlékezetesebb pillanatait és a végső döntésig vezető utat.
A műsor lehetőséget ad arra is, hogy a párjelöltek és Stohl András egymás szemébe mondják az igazságot. A beszélgetéseket a realityhez hasonlóan Lékai-Kiss Ramóna vezeti majd, a nagy Ő mellett pedig Kiara, Kriszta, Böbe és Gina térnek vissza egy utolsó közös szereplésre.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
