Míg a Pieces of a Woman egy újszülöttjét elvesztett nő gyászát, egy mélyen személyes trauma feldolgozásának lehetőségeit (vagy lehetetlenségét) járja körül, az Evolúció a transzgenerációs traumát mutatja be három nemzedék, egy Auschwitzban született holokauszt-túlélő, a lánya és az unokája történetén keresztül. Mundruczó Kornél és Wéber Kata megint saját színdarabból dolgozott és ezúttal is Martin Scorsese executive produceri közreműködésével.

A transzgenerációs trauma fogalma néhány évvel ezelőtt robbant be a köztudatba, nálunk többek között Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvsikerének köszönhetően lett a pszichológiai kutatások témájából közbeszéd és baráti beszélgetések fontos topikja. Mostanra tényként kezeljük, hogy a felmenők életében történt tragédiák befolyásolni képesek a leszármazottak sorsának alakulását anélkül, hogy ők maguk fizikailag érintettek lennének.

Az elnevezést egyébként a holokauszttúlélők gyerekeinél tapasztalt tünetekre használták először, akik maguk is a traumatizáltság jeleit mutatták. Vagyis ugyanúgy jelentkezett náluk a szorongás, az önbizalomhiány és a depresszió, mint szüleiknél, holott ők maguk nem voltak közvetlen elszenvedői annak, amit anyáik és apáik átéltek. Ezt a jelenséget aztán más jellegű traumáknál is megfigyelték.

A transzgenerációs traumát az Auschwitzban született holokauszt-túlélő Éva, a lánya, Léna és az unokája, Jonas történetén keresztül bemutató Evolúció színházi előadásként született meg először. Mundruczó Kornél és Wéber Kata a Ruhrtriennalétól egy olyan zenés színházi darab létrehozására kapott felkérést, amiben elhangzik Ligeti György Requiem című kórusműve.

A film három, egymástól stilárisan és dramaturgiailag elkülönülő, alcímekkel is elválasztott epizódból áll. Az első Éva története. Három férfi gázkamrát takarít. Végtelenül hosszú percekig sikálják némán és egyre elszántabban a szürke falakat és locsolják a betont. Egyikük egy falbemélyedésből egyszer csak hosszú hajcsomót húz elő, majd egyre több és nagyobb hajcsomók jönnek elő a repedésekből és a lefolyókból, teljesen beborítva a betont a takarítók lába alatt. A pattanásig feszült jelenet csúcspontján elkezd sírni egy gyerek, a három férfi pedig tébolyultan kezdi keresni a hang forrását. Elhangzó szavak nélkül, néhány szereplővel és pár hosszú beállításos, jól megkomponált jelenetben (az operatőr Yorick Le Saux – Uszoda, 5x2, Julia, Szerelmes lettem, Halhatatlan szeretők, Kisasszonyok – volt) lezajlik előttünk az egész vészkorszak minden borzalmával együtt.

A következő epizód Lénáé. Valamikor a kétezres évek közepén, végén járunk, a helyszín pedig egy budapesti társasház egyik lakása. Itt él Éva (Monori Lili), a magányos és beteges öreg nő, akihez éppen látogatóba érkezik a Berlinben élő lánya. Léna (Láng Annamária) érkezésének az apropója, hogy az anyjának, mint holokauszt-túlélőnek pénzzel járó kitüntetést terveznek átadni, meg hogy kellenek neki a származásukat igazoló papírok a fia óvodai elhelyezéséhez.

A harmadik, utolsó epizód Jonasé (Goya Rego). A Berlinben, ebben az alig nyolcvan éve porig rombolt és ma is ezernyi rejtett sebet őrző, multikulturalitására büszke német fővárosban élő kamaszfiújé, akit az anyja, Léna, egyedül nevel. A napjainkban játszódó epizód cselekményének középpontjában egy bizonyos Mártonnapi lámpás áll, aminek az elkészítése Jonas dolga lett volna. De az anyja, megfelelő nyelv- és kulturális tudás híján, önmaga identitásának kétségbeesett keresése, na meg a beilleszkedési és megfelelési vágy hevében félreértelmezte az iskolai feladatot, aminek komoly következményei lesznek Jonasra nézve.

A súlyos témákat boncolgató, mágikus realizmussal átitatott első két epizód után a harmadik, bár minden pillanatában ott lebegnek a múlt traumái, mégis szinte légiesen könnyednek tűnik és sajátos humorával egészen felszabadítóan hat. Jonas sorsa a két korábbinak a szintézise. A fiú jelene a múltban gyökeredzik, a felmenőivel történtek következménye, de egyben leszámolás is a múlttal. Története annak a ténynek az elfogadása, hogy a traumákat nem tehetjük semmissé. Megtörténtek, megörököltük őket, együtt kell élni velük. De élni kell és nem csak túlélni.

Cannes – Nagy tapssal jutalmazta a közönség Mundruczó Kornél új filmjét.