ÉLET-STÍLUS
A Rovatból

Nem lehet állandóan félni és görcsölni: Olíviával az élet

Interjú Berkeiné T. Petrával, milyen az élet egy tündéri, de látássérült és speciális nevelési igényű kislánnyal


A My Mommy Melody blog nem más, mint topicok és tippek, amikről anyaként vagy leendő anyaként érdemes és kell is beszélni, vagyis: életről-lélekről anyuszemmel.

Mikor egy pár elkezd a családalapításon gondolkodni, akaratlanul is elképzelik, hogy milyen lesz az életük. Látják maguk előtt, ahogy majd kísérik a leendő gyereküket az óvodába, iskolába; viszik a játszótérre a kis barátaihoz; elképzelik az anyák napjákat, szülinapokat, nyaralásokat...viszont az, ami valójában jön, a legmerészebb álmainkat, a legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja. Senki sem látja előre, milyen érzés, mikor a hormonok ingadoznak, nem látják az átvirrasztott éjszakákat, és azt, hogy egy-egy rossz nap mennyire a kedvét szegi az embernek.

Az viszont, hogy milyen lehet az élet, ha a gyerek sajátos nevelési igényű, arra senki és semmi nem készít fel. Csak a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, és mások is ugyanezt tapasztalják meg.

Többek között ezért indította útjára Petra az Olíviával az élet nevű Instagram oldalt, ahol a történetük bemutatásával, a tapasztalataik megosztásával szeretnének segíteni, na és persze töretlen optimizmust és erőt sugározva bearanyozni mások életét. Kendőzetlen, valóságos, és egy csoda.

Berkeiné T. Petrával beszélgettem, fogadjátok szeretettel a történetüket!

Milyen kislány Olívia?

Olívia egy igazi kis örökmozgó cukorfalat, a keze-lába állandóan jár. Nagyon kíváncsi, és nagyon szereti a hasát, szívesen kóstol új ételeket, és szívesen eszik finomakat. Igazán bújós kislány, igényli a kontaktust, a cicizést.

Úgy néz, hogy szinte belelát az ember lelkébe. Hátborzongató, de azért nagyon klassz is. Imádja a meséket, a dalokat, az éneklést – a napirendje is ilyen dalokhoz van kötve, és ez nagyon sokat segít. Valamiért a fura hanghatások a kedvencei, nagyon felvidítják, és őrületes kerekmese rajongó.

Viszont tudni kell róla, hogy a normális dolgok ellenére ő mégis más, mint a többiek: a jobb szemére nem lát, illetve speciális nevelési igényű – de sajnos az orvosok a mai napig nem tudták megállapítani, miért.

Mikor és hogyan tudtátok meg, hogy más, mint a többiek?

Öt hetes volt, amikor specialistához fordultunk zöld hályog gyanúval. A következő héten már a klinikán voltunk. Az 5 hetes aprócska kisbabánkat először „csak” 2 orvos fogta le és nézte, aztán hirtelen egyre többen lettek. Tudtuk, hogy baj van. Egyszer csak hallottuk, hogy azt mondják, a pupilla nem reagál a fényre. Hirtelen azt sem tudtuk, hogy ez mit jelent. Elküldtek minket szemultrahangra, ahová csak az anyuka mehetett be a babával. Én fogtam le, miközben végignéztem, ahogy a kis szemét ultrahangozzák. Nem kellett orvosi diploma hozzá, hogy lássam, hogy a két szeme teljesen másképp néz ki. A vizsgálat végén megkérdeztem a doktor úrtól, hogy ez most mi. Erre ő csak annyit mondott, hogy a jobb szemével nem lát.

Az, hogy speciális nevelési igényű, jóval később derült ki. A védőnői szűrések alkalmával jött elő a korai fejlesztés igénye, mivel Olíviának túl feszes izomzata volt a bal oldalán. Ebből adódóan aszimmetrikus tartása lett, ami nehezítette számára a mozgásfejlődést (legalábbis akkoriban még ezzel magyarázták). Nem tudta középen tartani a fejét, csak az egyik irányba forgott, de azt is elég ritkán, illetve “repülőzött”. Egy éves korától pszichiáterhez is kellett járnunk vele, amit eleinte nem értettünk, hiszen még nem tudott beszélni, akkor mit is tudnak majd vele kezdeni? Igazából viszont nagyon sok mindent megállapított a viselkedéséből már az első alkalommal. Ekkor került először szóba az autizmus gyanúja.

Azóta már számos lehetőség felmerült, mi lehet vele a baj, az autizmus mellett többek között a Rett-szindróma, Smith-Magenis szindróma – de valójában az orvosok mai napig a sötétben tapogatóznak.

Azt hiszem, ez a legnehezebb az egészben. Ez a bizonytalanság. Ha tudja az ember, mivel néz szembe, összeismerkedik a betegséggel meg az új szituációval: mivel jár, milyen kezelési lehetőségek vannak, mik a tapasztalatai másoknak. Amit pedig ismerünk, az már mindjárt kevésbé félelmetes. Arra lehet reagálni, megoldást keresni. A sötétben tapogatózva viszont nincs válasz.

Hogyan éltetek illetve élitek meg ezt a különös helyzetet?

Amikor először a látásproblémája kiderült, borzasztóan le voltunk sújtva. Folyton olyan kérdések kavarogtak a fejemben, hogy „Miért pont mi?” vagy hogy „Mit rontottam el vajon a terhesség alatt?” Vajon fertőzés, rossz genetika vagy szülési komplikáció okozta, hogy ilyen lett? Ami ugye mind hozzám vezethető vissza…. Az ember ilyenkor hajlamos magában keresni a hibát, és nem érti meg, hogy az önmarcangolás nem vezet sehova.

Miután elmondtuk a többieknek, hogy mi a helyzet, úgy éreztük, hogy senki sem érthet meg minket, nem értik, min megyünk keresztül… ami ahhoz vezetett, hogy kirekesztettünk másokat, nem is nagyon beszéltünk senkivel. Ez mindenki számára egy nehéz időszak volt. Egyrészt, mert azt gondoltuk, hogy ha mi cipeljük ezt a “terhet”, és próbáljuk a legkevésbé belevonni a nagyszülőket, nagynéniket, akkor talán nekik könnyebb lesz majd. Másrészt, mert úgy éreztem, anyaként az én dolgom megbirkózni a rossz dolgokkal, cipelni a nehézségeket, ő az én felelősségem, akkor meg minek terheljek ezzel másokat? Mások hadd lássák csak a szépet, a jót, hadd élvezzék ki a vele töltött időt.

Idő volt, míg megtanultam, a kirekesztés a legrosszabb út, amit választhatok. Idő volt belátni, hogy nem baj, ha látnak megtörve. Idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam, ő nem egészséges, és ez rendben van így.

Mostanra sikerült elfogadnom ezt a helyzetet, és mivel abszolút gyakorlatias ember vagyok, ezért a mindennapjainkat is abszolút így szervezem és így éljük. Bármi új információt, elméletet kapunk az orvosoktól, mindennek utánajárok, megtervezem részletesen, lépésről lépésre hogyan is fog ez kinézni a hétköznapokban. Mindent feladatnak tekintek, ezt is, és biztos vagyok benne, hogy a nehézségektől és a kihívásoktól, amikkel Olívia mellett találkozom, csak több leszek.

Egy ilyen helyzet nagyon megterheli a párkapcsolatot… Hogy érzed, milyen a kapcsolatotok a pároddal?

Egy gyerek érkezése minden párkapcsolatot megterhel, tudatosan kell figyelnünk egymásra és a kapcsolatunkra, időt szánni rá, hogy működjön. A speciális nevelési igényű gyerekek vagy beteg gyerekek szüleinél pedig hatványozott a dolog: mivel még jobban megterhel egy kapcsolatot, ezért jóval magasabb a válások száma és a mentális betegségek kialakulásának aránya egyik vagy másik szülőnél. Épp ezért a kapcsolatban a tudatosság tényleg létfontosságú nálunk.

Nekem iszonyú nagy szerencsém van a párommal! Egyrészt, mert borzasztóan támogató, bármiben számíthatunk rá. Az egyik szexepilje, hogy nagyon családközpontú – mondjuk nekem ez a párválasztáskor fontos szempont volt. Épp ezért fel sem merült köztem és a férjem között, hogy bedobjuk a törülközőt! Az, hogy örökbe adjuk vagy intézetbe dugjuk Olíviát, abszolút nem opció. Szeretjük és elfogadjuk a lányunkat úgy, ahogy van. Másrészt, mivel a párom higgadt természetű - a munkájában már sok mindent látott rendőrként, talán épp ezért is olyan nyugodt.

Tény, hogy sok munkánk van a kapcsolatunkban, sőt, inkább tudatosság: odafigyelünk egymásra és arra, hogy töltsünk együtt is időt. A legkedvesebb közös programunk az alvás. Na jó, csak vicceltem... Most a tavasz beköszöntével a legszívesebben kettesben a kertben vagyunk hétvégenként, amíg a nagyik figyelnek Olíviára.

Hogyan néznek ki a mindennapjaitok Olíviával?

Olíviának nagyon fontos a rendszer, hogy jól követhető napirendje legyen. Ebben a kerekmesék dalai nagyon nagy segítséget jelentenek nekünk, mint korábban említettem, egy-egy dalhoz köti, mi következik – Pl. fürdésdal és fogmosódal. Mikor elkezdjük énekelni neki, már nevet és megindul a fürdőbe. Eleinte mindig egy tányérból etettük, hogy tudja, hogy a tányér evést jelent, ma már csak az a lényeg, hogy tányér legyen vagy ismerje a csomagolását. Meg kell találni azt a “csatornát”, amit megért.

Minden lehetőséget megragadunk a fejlesztésére, 2 éves kora óta gyógypedagógiai fejlesztésre járunk egy imádnivaló hölgyhöz, ez 2 órát jelent játékkal, egy kis mászással vagy épp járástanítással egybekötve. Itt nemcsak őt, hanem minket is tanítanak. A fejlesztőpedagógus megmutatja, hogy a még beszélni nem tudó gyerekkel hogyan tudunk kommunikálni (nyilván korlátozottak a lehetőségeink, és nem is lehet mindig tudni, hogy Olívia mennyit fog fel belőle, de legalább próbálkozunk), elmondja, hogy milyen játékokat tudunk együtt játszani és milyen apró jeleket, gesztusokat figyeljünk meg, hogy lássuk a javulást és pozitívak tudjunk maradni. Talán ez az egyik legfontosabb az egész folyamatban.

Rengeteg vizsgálatra kell járni vele, hogy megtalálhassuk, mi a baj, amit sajnos nagyon rosszul visel. Nagyon meghatározó élmény volt neki, hogy pár hónapos korától kezdve állandóan idegenek piszkálták, és időt sem szántak arra, hogy egy kicsit összebarátkozzanak és megszokja őket.

Ezzel sajnos csak azt értük el, hogy Olívia sehol sem érezte biztonságban magát, mindentől félt és a mai napig fél. Nem lehetett rábízni a nagymamákra több, mint másfél évig, nem tudtunk boltba menni együtt, csak itthon érezte magát jól.

Hogy látod, mi az, amiben a speciális igényű gyerekek ellátásánál, fejlesztésénél javítani lehetne?

Az egészségügyben a legnagyobb probléma szerintem a végeérhetetlen várakozás.

Nem elsősorban a vizsgálati időpontokra kell sokat várni, hiszen ha nagy a baj, előrébb veszik az embert. Inkább az, hogy nem tudnak pontos időre, csak adott napra időpontot adni a vizsgálatokra, így, mivel nem adott időpontra - plusz/mínusz pici csúszás - lehet érkezni, reggel korán be kell menni, és kiülni, míg sorra kerülsz. Ez persze gyakran órákig, akár fél napig is elhúzódhat – ami pedig egy kisgyereknek amúgy is megterhelő.

Nagyon pozitív tapasztalataim vannak mind a nővérekkel, mind orvosokkal, tündériek, de a rendszer sajnos futószalag ellátásra van tervezve, azaz minél gyorsabban minél több beteget ellátni. Így pedig nincs ideje egy pici gyereknek feloldódni és megnyugodni, hogy barátságos helyre jött, nincs ok a pánikra.

A védőnői rendszer is kissé merev, és nem tudja igazán jól kezelni a nem megszokott, ne adj ég szélsőséges formákat. Ennek a legjobb bizonyítéka a védőnői státuszpapír: a papíron fel vannak tüntetve azok a dolgok adott hónaphoz, amiket az átlag gyerekek már csinálnak, és amit a kis csöppségünknek is már csinálnia kellene. Ha pedig valaki nem tudja tartani ezt az átlagot – akár azért, mert speciális igényű, akár azért, mert lassabban halad, mint a többiek -, akkor azt éreztetik a szülővel, hogy itt komoly gondok vannak.

Abszolút elfogadó ember vagyok, és megértem, hogy neki ez a dolga. Viszont ha én elfogadom ezt, akkor jól esne, ha ők is el tudnák fogadni, hogy engem ez a fajta mérés nem érdekel. Olívia rengeteg vizsgálatra jár, számos szakember figyeli rendszeresen, orvosok, gyógytornászok, így ha valami baj van, akkor ők egyből tudnak segíteni – ráadásul, mivel kompetensek ebben a helyzetben, kész megoldási javaslattal tudnak támogatni minket.

Mi adja ezt a hihetetlen erőt, amivel a mindennapjaitokat szervezitek és élitek?

Mihez kell hihetetlen erő? Mivel nekem, nekünk ez a normális, így nem is tudom, hogyan lehetne másképp. Nekünk ez a helyzet rendben van így, ahogy van, ezért nem érzem, hogy ehhez hihetetlen erő kellene.

Komolyra fordítva a szót:

Nincs szupererőm vagy hihetetlen erőm, mint amiről beszélsz, nem vagyok erősebb, mint mások. Azért vagyunk erősebbek, mert ilyen gyereket kaptunk, érte erősebbé váltunk.

Ami persze ebben a folyamatban segített, az az, hogy alaptermészetre is abszolút pozitív ember vagyok, aki derűsen látja az életet. Legalábbis én úgy gondolom, hogy egyszerűen ilyen vagyok, és sokkal inkább buli így az élet, mint ha pesszimista lennék, nem igaz?

Épp ezért tudom, hogy mindenre van megoldás – csak esetleg most még nem tartunk ott. De egyszer fogunk! És mivel mindenre van megoldás, tudom, hogy az a rossz, az a nehézség, amivel most szembenézek, el fog múlni. Nem lehet állandóan félni, és azon görcsölni, hogy mi lesz most.

A másik kapaszkodó a mindennapjainkban a támogató férjem és a hihetetlen családom, akik mindenben segítenek, amiben csak tudnak. Nélkülük nem tarthatnánk most ott, ahol tartunk. Nagyon hálás vagyok értük.

Mik a terveitek a jövőben?

Kis célokkal, kis lépésekkel haladunk. Azt tudjuk, hogy Olívia jóval elmaradottabb a korosztályánál a betegsége miatt, de pontosan nem lehet megállapítani, hogy akkor most mennyi idős gyerek szinjén is van, és neki mi lenne a normális. Olyan tempóban haladunk, ami neki megfelel. Már próbál felállni, és minden lehetőséget megragadunk a fejlesztésére, hogy egyszer önállóan járjon. Úgyhogy nagyon pozitív vagyok, hogy rövidesen sikerülni fog neki!

Szeretnénk hármasban is valami klassz családi programra elmenni, amit mindannyian tudnánk élvezni. Ez Olíviával kicsit nehezebb, mint más, hasonló korú gyerekkel, de biztos vagyok benne, hogy csak a megfelelő programot kell megtalálni ehhez.

*A képek forrása az "Olíviával az élet" c. Instagram oldal. Felhasználásuk a szerző beleegyezésével történt, további felhasználásuk szintén engedélyköteles!

Ha tetszett amit olvastál, keresd Zsófi írásait a My Mommy Melody blogon vagy a Facebookon!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Kutatók belenéztek az agyba ásítás közben, és nem hittek a szemüknek
Ausztrál kutatók azt hitték, tudják, mi történik ásításkor, de egy MRI-vizsgálat mindent a feje tetejére állított.


MRI-felvételek leplezték le: egyetlen ásítás teljesen más irányba tereli az agyat védő folyadékot, mint egy mély lélegzetvétel. Ausztrál kutatók jöttek rá a meglepő jelenségre egy friss tanulmány alapján, írta a ScienceAlert. A kutatócsoport 22 egészséges résztvevő fejét és nyakát vizsgálta MRI-vel, miközben ásítottak, mélyeket lélegeztek, vagy épp megpróbálták elfojtani az ásítást.

A felvételek kimutatták, hogy ásításkor az agy-gerincvelői folyadék (CSF) a koponyától a gerinc felé mozdult el.

Ez pont az ellenkezője annak, ami egy mély belégzésnél történik.

Mindkét cselekvés, az ásítás és a mély légzés is, fokozta az agyból kiáramló vér mennyiségét, helyet csinálva a friss vérnek. Az ásítás kezdeti szakaszában azonban az agyba áramló artériás vér mennyisége nagyjából egyharmadával megugrott. A kutatók azt is észrevették, hogy minden résztvevőnek volt egy rá jellemző, egyedi ásítási mintázata, ami minden alkalommal ismétlődött.

„Az ásítás a cerebrospinális folyadékot az ellenkező irányba mozgatta, mint egy mély lélegzetvétel” – mondta Adam Martinac idegtudós a New Scientist magazinnak. „És mi csak ültünk ott, hogy hűha, erre egyáltalán nem számítottunk.”

A nagy kérdés, hogy miért van ez a különbség.

A kutatók szerint az ásításnak különleges szerepe lehet az agy „kitakarításában”, vagyis a salakanyagok eltávolításában. Egy másik elmélet szerint az agy hűtését szolgálhatja.

Az agyhűtés elméletét korábbi adatok is alátámasztják, amelyek kapcsolatot találtak a környezeti hőmérséklet és az ásítások gyakorisága között. Az agyi salakanyag-eltávolítás, az úgynevezett glymphatikus rendszer kutatása egyre fontosabb terület, és más vizsgálatok már kimutatták, hogy

alvás közben a folyadékáramlás felerősödik az agyban.

A kutatók ugyanakkor óvatosságra intenek. A tanulmányt még nem bírálták el független szakértők, és a megfigyelt hatás nem jelentkezett mindenkinél, a férfiaknál például ritkábban. Ezt azonban részben a mérőeszköz zavaró hatása is okozhatta. Az ásítás tehát jóval több lehet egy egyszerű reflexnél. Egy bonyolult, velünk született idegrendszeri program, amelynek pontos szerepét további kutatásoknak kell tisztáznia.

„Az ásítás egy rendkívül adaptív viselkedésnek tűnik, és élettani jelentőségének további kutatása gyümölcsöző lehet a központi idegrendszer homeosztázisának megértésében” – írják a szerzők.

Már csak az a kérdés, hogy amíg ezt cikket olvastad, hányszor kellett ásítanod?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Itt a krónikus hazudozók lebuktatásának új, alattomos módszere – kiderült, mit árul el a szenvedély
Egy friss brit kutatás trükkös, de zseniális módszert dolgozott ki a notórius hazudozók kiszűrésére: nem azt figyeli, mit mondanak, hanem hogyan.


A hazugságkutatás a kommunikációpszichológia Szent Grálja. Mindenki hazudik – ezt rég tudjuk, de nem mindegy, milyen gyakran, és milyen típusban. Van az apró, szociálisan elfogadott hazugság: „Nagyon jól áll ez az ing!”, „Sajnálom, aznap nem érek rá…” Ezek a kis füllentések valójában kenegetik az emberi kapcsolatokat. A másik véglet viszont a krónikus hazudozó:

aki úgy és olyan gyakran ferdít, hogy már-már a valóság is csak egy lehetőség neki a sok közül.

Ők azok, akiknek a szavában már senki sem bízik, és akikkel kapcsolatban egyre inkább az a kérdés: mitől ilyen kórosan allergiásak az igazságra?

Most a University of Portsmouth kutatói – élükön Sharon Leel pszichológussal – egy újfajta kísérleti módszert dolgoztak ki arra, hogy a krónikus hazudozók mikor és hogyan buknak le. A módszer neve: az Ördög ügyvédje-teszt. Az alapötlet annyira egyszerű, hogy szinte fáj: kérj meg valakit, hogy előbb érveljen a saját véleménye mellett, majd érveljen az ellenkezője mellett is. És nézd meg, mikor mondja szenvedélyesebben. Na, ott lesz az igazság.

Nem mindegy, milyen hazugságról beszélünk

A klasszikus hazugságvizsgálatok – például a poligráf vagy a szemmozgás-elemzés – mindig azt feltételezték, hogy valaki vagy igazat mond, vagy nem. A Portsmouth-i kutatás viszont egy finomabb réteghez nyúlt: az identitás szintjén lévő véleményhazugságokhoz, azaz ahhoz, amikor valaki a politikai, erkölcsi vagy társadalmi nézeteiről nem mond igazat. Tipikus helyzet: beszélgetsz valakivel, nem ismered jól, és a téma átcsúszik kényes terepre – mondjuk politikára. Először csak óvatosan puhatolózol, majd esetleg bele is mész egy kis hazugságba, nehogy összezördüljetek. De vajon ki az, aki csak udvariasságból „csúszik meg”, és ki az, aki alaptermészeténél fogva hajlamos a hazugságra?

Az ördög ügyvédje: egy új hazugságcsapda

Leel és munkatársai 170 résztvevővel dolgoztak, akiket videós Zoom-interjúkon keresztül kérdeztek meg véleményes kérdésekről – például, hogy bízhatunk-e a kormányban, vagy hogy a közterületi kamerák megsértik-e a magánszférát. A résztvevőket két csoportra osztották: egyik fele mondhatott igazat, a másiknak viszont hazudnia kellett.

Ezután mindenkitől azt kérték, hogy mondja el az álláspontját, majd érveljen az ellentétes nézőpont mellett is, mintha ő is azt vallaná.

Később megkérték őket, értékeljék, mennyit hazudtak, és mennyire gondolták, hogy az interjúztató elhitte nekik.

Az interjúkat hang- és videófelvétel alapján értékelték: hány érvet tudtak felsorakoztatni, mennyire voltak világosak, eredetiek, szenvedélyesek, és mennyire tűnt az egész hitelesnek. A legérdekesebb mérőszám: a szenvedély – azaz az, hogy valaki mennyire hisz abban, amit mond. Ez lett a legfontosabb különbség a hazudozók és az igazmondók között.

A lebukás kulcsa: a szenvedély hiánya

A kutatás azt találta, hogy a krónikus hazudozók meglepően simán eljátsszák az ördög ügyvédjét – tehát könnyen és folyékonyan tudnak az ellenkező vélemény mellett érvelni. Az igazmondóknak ez sokkal nehezebben ment, különösen akkor, ha részletes, példákkal alátámasztott magyarázatot kellett adniuk.

A különbség ott jelent meg igazán, amikor a szenvedélyességet mérték. A hazudozók, amikor nem az igazi nézetüket mondták, látványosan elvesztették a lendületüket. Nem világosan, nem meggyőzően, és legfőképp: nem szenvedéllyel beszéltek. Ahogy a kutatók fogalmaztak:

„Ha valaki olyan véleményt mond, amit igazán vall, abba szenvedélyt is visz. A hazudozók viszont, akik nem hisznek abban, amit mondanak, nem mutatnak szenvedélyt.”

A leglátványosabb különbségek akkor jelentkeztek, amikor bővebb kifejtést kértek: ilyenkor a krónikus hazudozók még inkább lebuktak – nem volt elég az ékesszólás, ha hiányzott mögüle az elhivatottság.

Így ismerhetsz fel te is egy hazudozót

A kutatás egyik legfontosabb tanulsága, hogy nem kell többé mikrokifejezéseket figyelned, nem kell szemmozgást vagy gesztusokat elemezned – elég, ha hallgatod, ahogy a másik beszél.

A szenvedély az, ami nem hamisítható: ha valaki igazat mond, az felizzik. A hangja, a testtartása, a szóhasználata is átmegy egy másik regiszterbe.

Ha pedig kényszerből a másik oldal mellett kell érvelnie, egyből megtorpan, dadogni kezd, ismétli magát, vagy unott lesz. A szenvedély nem hazudik.

Éppen ezért a kutatás azt is javasolja, hogy ha tudni akarod, mit gondol valaki valójában – például egy párkapcsolat elején –, csak kérd meg, hogy játsszon ördög ügyvédjét. Érveljen az ellenkező vélemény mellett is. És csak figyelj: hol lobban fel a láng. Mert ott lesz az igazság.

A Leel-féle tanulmány új korszakot nyithat a hazugságkutatásban: nem a szándékos lebuktatásról szól, hanem arról, hogyan kényszeríthető ki az igazság egy olyan helyzetben, ahol nem lehet hazudni. Mert nem a konkrét tények érdekelnek, hanem az, hogy valaki miben hisz igazán. És erre nem feltétlenül az a válasz, amit mond – hanem az, ahogyan mondja.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
„Úgy leszünk többek, ha merünk kevesebbek lenni” – Dr. Aczél Petra meghökkentő tanácsa a digitális zaj korára
A kommunikációkutató az egó háttérbe szorítását javasolta a hitelesebb élethez a Tudatos döntések adásában. Szerinte a valódi kapcsolódás kulcsa nem az önérvényesítés, hanem a jelenlét megélése.


A digitális zaj korában, amikor a figyelem lett a legértékesebb valuta, felmerül a kérdés: tudunk-e még érdemben beszélgetni, vagy már csak elbeszélünk egymás mellett?

A kommunikáció tétje ma már egzisztenciális: érteni a körülöttünk lévő világot – vagy menthetetlenül eltévedni benne.

Ezt a gondolatot járta körbe dr. Aczél Petra kommunikációkutató, a hazai felsőoktatás több mint harminc éve megkerülhetetlen alakja a Tudatos döntések podcast január végi adásában.

„Ha nem tudunk eligazodni a média világában, ha nem tudunk jól kommunikálni – vagy akár értelmezni azt, ami körülvesz minket –, akkor bizony komoly bajba kerülünk” – szögezte le a szakember a Remind magazin által is feldolgozott adásban.

Szerinte a tudás önmagában kevés; ha nem válik érthetően és hitelesen megoszthatóvá, elveszíti minden társadalmi értelmét.

Ezzel szembesítette azt az elitista nézetet, amely szerint ami közérthető, az szükségképpen felszínes is. A probléma épp az, amikor a tudomány vagy a művészet bezárkózik elefántcsonttornyába.

„Ott állunk egy kiállítótérben, és azt érezzük: ez már nem nekünk szól” – hozott egy hétköznapi példát.

A jelenség a tudomány világában is pusztít, amikor a szakmai óvatosság elnémítja a hiteles hangokat.

A COVID-járvány alatt ez drámaian megmutatkozott: amíg a tudomány óvatoskodott, az áltudomány harsányan és egyszerűen beszélt, betöltve a kommunikációs űrt.

Aczél Petra számára a kommunikáció alapjait a gyermekkori családi közeg teremtette meg, ahol a beszélgetés nem praktikus ügyintézés, hanem a közös gondolkodás terepe volt.

A valódi párbeszéd alapja nem a kimondott szó, hanem a megelőző figyelem és kíváncsiság.

A tudatosságot egyetlen szóban sűríti össze: jelenlét. Vagyis az a képesség, hogy nem spórolunk az odafigyeléssel, és nem vagyunk fél lábbal máshol.

Korunk egyik legnagyobb problémájának azt látja, hogy a tudástársadalom elterelte a fókuszt a részvételről, a fiatal generációk pedig gyakran „nincsenek otthon” a saját korukban, ami súlyos mentális terhekhez vezet.

A kutató leszámolt azzal a modern mítosszal is, hogy a siker kulcsa az extrém leegyszerűsítés.

„Soha nincs általános recept a kommunikációra” – jelentette ki határozottan. „Az az állítás, hogy akkor leszel sikeres, ha mindent egy szóba tudsz sűríteni, egyszerűen nem igaz.”

A beszélgetés végén egyetlen, paradox útravalót hagyott a hallgatóknak: „úgy leszünk többek, ha merünk kevesebbek lenni.” Hozzátette: ne vegyük magunkat túl komolyan, és ne az egónk védelme legyen a cél.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Kátyúba hajtottál és defektet kaptál? Ezt kell tenned, különben bukhatod a kártérítést
Összegyűjtöttük azokat a lépéseket és buktatókat, amelyek döntően befolyásolják a kárrendezés kimenetelét.


Egyetlen rossz pillanat, egy tompa puffanás, és máris kész a baj: defekt, sérült futómű, több tízezer forintos kár. Pedig kátyúkárnál nem csak az számít, mekkora volt a gödör – hanem az is, mit csinálsz az első percekben. Mutatjuk, hogyan növelheted drasztikusan az esélyedet arra, hogy valóban kifizessék a kárt.

A szokatlanul hideg, jeges időjárás idén különösen kegyetlen volt az utakhoz: országszerte látványosan megszaporodtak a kátyúk, velük együtt pedig a kellemetlen – és gyakran költséges – autós meglepetések.

Bár sokan nem tudják, a kátyúk okozta sérülések után lehet kártérítést igényelni, a gyakorlatban a legtöbb autós már az első lépésnél elbukja az ügyet.

A MABISZ adatai szerint a kátyúkár-bejelentések közel fele adminisztratív okok miatt kerül elutasításra. Vagyis nem azért, mert nem volt kár, hanem mert rosszul, hiányosan vagy nem a megfelelő helyen indult el az ügy. Bokros Máté Levente, biztosítási szakértő, az Atervező.hu alapítója szerint a siker kulcsa a felkészültség és a helyszíni precizitás – nem az, hogy mennyire volt mély a kátyú.

Nem a kátyú méretét nézik

Jogilag a kátyúkár a közút kezelőjének felelősségi körébe tartozik, de ez messze nem jelenti azt, hogy automatikusan fizetnek is. A felelősségbiztosító nem a kátyú méretét vagy formáját vizsgálja, hanem azt, hogy:

  • az úthiba valóban alkalmas volt-e a konkrét sérülés okozására,
  • és mindez egyértelműen bizonyítható-e.

A helyzetet tovább nehezíti, hogy az út kezelője mentesülhet a felelősség alól, ha az úthibára figyelmeztető tábla volt kint, vagy ha a kátyút ideiglenesen jelölték. Emellett a vezetési körülmények is fókuszba kerülnek: nem az a kérdés, ki lehetett-e kerülni a kátyút, hanem az, hogy a sofőr ésszerűen járt-e el az adott forgalmi, időjárási és látási viszonyok között. Bokros Máté Levente elmondása szerint a károk jelentős részét a nem megfelelő sebesség okozza, ezért a vezetési körülmények vizsgálata a kárrendezés része.

Ezért kulcsfontosságú, hogy a kárbejelentéskor részletesen és pontosan írd le a történteket. Minden a felkészültségen és a helyszíni precizitáson múlik.

Mi az első dolgod, ha kátyúba hajtasz?

A biztosítási szakértő kiemelte: kátyúkárnál célszerű rendőrt hívni, még akkor is, ha nincs személyi sérülés, mert a hatósági jegyzőkönyv kulcsfontosságú bizonyíték. Ennek hiánya komoly nehézséget okozhat a kár rendezésében.

A kárt első körben nem a biztosítónál, hanem a közút fenntartójánál kell írásban bejelenteni. A rosszul megcímzett kárigény eljárási okból is elbukhat, még akkor is, ha a károsodás ténye nem vitatott. Magyarországon az útkezelői rendszer nem egységes, ezért kiemelt körültekintés szükséges.

Autópályák és gyorsforgalmi utak: MKIF Zrt.

Országos fő- és mellékutak: Magyar Közút Nonprofit Kft.

Településeken belül: jellemzően az önkormányzat

Budapesten: Budapest Közút Zrt. és a kerületi önkormányzatok

Dokumentálás: itt nem lehet félmunkát végezni

A sikeres kárrendezéshez komplex dokumentációra van szükség:

  • rendőrségi jegyzőkönyv,
  • tanúnyilatkozat (ha van, és jobb, ha van),
  • részletes kárigény,
  • több, beazonosítható fénykép a kátyúról és az autóról,
  • javítási számlák a kár összegének igazolására.
A fotóknál nem elég egy közeli kép a gödörről: látszania kell a helyszínnek, a környezetnek, sőt az utcatáblának is, lehetőleg több szögből.

Bár videót egyelőre nem kérnek a biztosítók, egy későbbi jogvita esetén aranyat érhet.

A szakértő külön kiemeli: ilyenkor nincs „okosba megoldjuk”. A javításról szóló számlákat meg kell őrizni, a cserélt alkatrészeket érdemes megtartani, személyi sérülésnél pedig az orvosi dokumentáció is elengedhetetlen. Továbbá hasznos lehet néhány szemtanú is, akik alátámaszthatják, hogy a sofőr nem lépte túl a megengedett sebességet. Ha nem tudod egyértelműen bizonyítani, hogy az úthiba okozta a kárt, a fenntartó nem fog felelősséget elismerni, és a biztosító sem fizet.

Van könnyebb út? Igen, de nem mindenkinek

Ha rendelkezel CASCO-val vagy kötelezőhöz kötött kátyúkár-kiegészítéssel, a biztosító átvállalja az ügyintézést, segít az útkezelő azonosításában, és megtéríti a kárt. Sőt, a regresszt – vagyis a kár behajtását az útkezelőn – is intézi.

Adminisztratív szempontból ez jelentősen egyszerűbb megoldás, mint a közvetlen igényérvényesítés az útkezelőnél. Fontos azonban, hogy a biztosítás ilyenkor sem fedezi az esetet, ha az úthibára figyelmeztető jelzés ki volt helyezve.

Milyen alkatrészekre terjed ki általában a kiegészítő kátyúkár biztosítás?

Bokros Máté Levente elmondta: jellemzően a gépjármű gumiabroncsai, keréktárcsái, tengelycsonkjai, kerékagyai, csonkállványai, gólyalábai és lengéscsillapítói tartoznak a biztosított alkatrészek közé. Emellett a fényezési és egyéb apróanyag költségek is téríthetők. Érdemes számolni azzal, hogy ha egy alkatrészt az ellenoldali párjával együtt kell cserélni, a biztosító csak a sérült darabot téríti, a párját nem.

A szakértő szerint a kátyúkár biztosítások éves díja alacsony, így könnyen kedvet kaphatunk a szerződéskötésre. Ugyanakkor fontos tudni, hogy a CASCO bónusz fokozata csökken, amikor a biztosító kifizeti a kárt, mivel ez kárrendezésnek minősül, és a következő évek díja emelkedhet. Jó hír, hogy ha a kifizetett összeg visszatérül a biztosítónak, a bónusz fokozat visszaállítható. Ez azonban nem automatikus, külön ügyintézést igényel, és könnyen el lehet felejteni.

A legjobb védekezés még mindig a figyelem

A szakértő szerint a legtöbbet továbbra is azzal tehetjük, ha körültekintően vezetünk, és alkalmazkodunk az útviszonyokhoz. Ha mégis bekövetkezik a baj, a türelmes, alapos dokumentálás a legjobb befektetés.

Akár a biztosító, akár az útkezelő felé indítjuk az igényt, a gondos nyilvántartás adja majd a sikeres kártérítés alapját. Ne felejtsük: a kár pontos dokumentálására szánt idő mindig kevesebb, mint amit egy esetleges jogvita során a bíróságon kellene eltölteni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk