KULT
A Rovatból

Müller Péter Sziámi: Soha nem voltam semelyik politikai oldal papagája

A népszerű költő-énekes szerint a politikai csasztuskák nem költőhöz méltóak, nem tartja magát lázadónak, és kiderült, hogy az építészet is érdekli. Koncertekről, közéletről is beszélgettünk, no meg arról: mi a magyar?


A közelmúltban új albummal jelentkezett a Sziámi AndFriends. Ebből az alkalomból kérdeztük Müller Péter Sziámit.

– Régen, ha kijött egy album, hatalmas esemény volt. Ha megjelent a bakelit, vagy később a CD, az egy szertartás volt: elmentünk megvásárolni a boltba, vagy a koncerten, dedikáltattuk. Manapság a legtöbb esetben az album azt jelenti, hogy feltöltenek egy csomó dalt az internetre. Mennyire változott az, ahogy te mint alkotó gondolsz egy albumra?

– Az egészen biztos, hogy mostanában dalonként születnek meg a programok. Amikor összegyűlik valamennyi – nem is biztos, hogy csak annyi, amennyi egy albumhoz kell, de úgy érezzük, hogy közte van egy album – akkor kiadjuk.

Szerencsére a mi közönségünk valamiért még hajlamos megvenni fizikailag is.

Úgyhogy mi most is nyomtuk CD-t, ami már a március 1-jei, Gödör-koncerten is kapható lesz.

– Régen az igazán jó albumoknak volt egy íve, nem volt teljesen véletlen, hogy milyen sorrendben követték egymást a dalok. Most viszont lehet, hogy nem is abban a sorrendben játsszuk le őket, ahogy te megálmodtad. Mennyire figyelsz még arra, hogy a dalok kiadjanak valami kerek egészet?

– Én hiszek a szólás és a hallgatás szabadságában. Mindenki úgy hallgatja, ahogy akarja. De az előbb is erre próbáltam utalni: hogy ha felgyülemlenek a dalok, megnézzük Kirschner Péterrel, vannak-e köztük olyanok, amik összetartoznak, vagy olyan kontrasztok, amiknek egymás mellé kell kerülniük. A Gyere te bárki szerintem egy értelmezhető, kerek egész.

– Az album címadó dalán furcsa kettősséget érzek. A zene balkáni hangulatot ébresztő, vidám, de a szöveg meglehetősen keserű, kicsit mintha búcsúzás lenne. Vagy ezt csak én magyarázom bele?

– Ezt te. (nevet) Nekem ez nem búcsúzós hangulat, hanem arról szól, hogy megnyílik a világlélek. Amikor például az ember berúg, megmámorosodik valamitől, akkor azt mondja, hogy

nem azért fetrengek a sárban, mert egy részeg disznó vagyok – aminek szintén néha tud hangulata lenni –, hanem azért, mert sárból vétettem, és akkor mi ott egyek vagyunk.

Ez a központi motívuma. Nem az élettől való búcsúzás van benne. Egy kicsit az igen, hogy néha el kell búcsúzni emberektől, mert egy szerelem vagy egy barátság ellehetetlenül. Az benne van.

– A dal talán legkeserűbb sora így hangzik: „Üssetek még, régi barátok.”

– Erről beszélek. Az ember tudattalanul ír verset, és én előbb vagyok költő, mint rockénekes. Ihletett állapotba kerülsz, és írás közben nem mérlegelsz. Aztán a végén meg kell nézni, hogy helyükön vannak-e a szavak.

De ezt én is néztem, és azt hiszem, ebben a sorban visszaköszönt egy csalódottság, hogy meddig tud elmenni a kommentelők népe. Volt ilyen élményem mostanában, hogy sok-sok embert az mozgósított gyalázkodásra meg számonkérésre, hogy én miért állok szóba a másik oldalról emberekkel. Soha nem tartoztam semmilyen oldalhoz, nem voltam semmilyen politikai oldal papagája, mindig azt mondtam, amit éreztem. Ez pedig megrökönyödést okoz hol az egyik, hol a másik oldalon. Ezzel nem törődök, soha nem írok politikus dolgokat. Ha jön egy ihletett pillanat, akkor megszületik magától, de nem írok soha programverseket.

Azt is sokszor elmondtam, hogy aki megszólít, azzal szóba kell állni.

Aki kezet nyújt, azzal akkor is kezet kell rázni, ha nem ugyanazt gondoljátok. Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el.

Ez nem olyan rossz alapelv, más kérdés, hogy milyen következtetéseket vonsz le, mire jó ez, hogy megismered a másképp gondolkozó véleményét.

De születtek olyan szélsőséges megnyilvánulások, amikre már nem tudtam semlegesen reagálni, eltávolítottam azokat az embereket, akik rendíthetetlenül gonoszak és ostobák lettek – arra az adott pillanatra, mert mint tudjuk az emberek alapvetően jók.

– Azért izgalmas, amit mondasz, mert azt gondolom, hogy azon egyre kevesebb dalszerzők egyike vagy, akinek a szövegei nagyon is politikusak, csak nem pártpolitikai értelemben.

– Amikor a nyolcvanas években írtam a dalokat a Kontrollcsoporttal, az URH-val vagy a Sziámival, akkor az én fejemben soha nem motoszkált, hogy amit írok, az valami közéleti üzenet. A politika rohadtul nem érdekelt. Pontosan ismertem a természetét és azt gondoltam, hogy ez nem az én terepem. Ha az ember költő, akkor nem tartozhat semelyik politikai táborhoz. Én a költészetben vagyok tag.

Utólag azt vettem észre, hogy mindenki dicsér azért, mert bátorságot tanúsítottam. De erre az volt a válaszom, hogy köszönöm szépen, jól esik, meg az ember persze próbál vagány lenni és maradni. Viszont nagyon fontos, hogy az én megélésem szerint ezek nem közéleti, hanem közérzeti sorok.

Belőlem mindig az jön vissza, amiről az emberekkel beszélek, amiről olvasok.

Sosem az az elhatározás, hogy most írok egy csasztuskát, amiből amúgy egyre több van, és egyik gagyibb és trágárabb, mint a másik.

Ez az a híg szar, amiről ha ember azt gondolja magáról, hogy költő – márpedig én hároméves korom óta azt gondolom magamról, és csak a harmincas éveimben csöppentem bele a rock and rollba –, akkor nem engedheti meg magának.

– Ennek ellenére valahogy a szövegeid és a dalaid nagyon alkalmasak arra, hogy az ember azokon keresztül megélje bizonyos lázadásait, legyen az lázadás a szüleink ellen, vagy akár a rendszer ellen. Te ezek szerint valójában nem lázadsz?

– Látszólag nagyon egyszerű, de mégis nagyon bonyolult. Én egy abszolút szabadúszó, szabadon gondolkodó ember vagyok. Ez a lényege. De ez nem valami tökösség, hanem ilyen a természetem. El sem tudom képzelni, hogy ebben korlátozzanak.

Mostanában különösen bizarr dolog a szólásszabadságról, vagy annak hiányáról beszélni, mert 1994-ben megnyílt valami (az internet), ami aztán azóta rákosan elburjánzott, amit szólásszabadságnak, vagy szólásszabadosságnak hívhatunk. Ez az, amiről az előbb is beszéltem.

A kommentszekciók népe úgy gyakorolhatja a szólásszabadságot, ahogy akarja, és ahogy tudja: borzalmas helyesírással, hihetetlen tévedésekkel, gondolatszegénységgel.

Nem kérdés már, hogy amit az ember gondol, vagy ami az indulata, azt egyszerűen odaöntheti a freudi lélekhálóba, ami ma világhálónak hívnak, de ez mindig is létezett. Mindig is egy volt a világlélek.

Ha kimondod azt, amit érzel vagy amit gondolsz, akkor feltehetőleg helyből – legalábbis bizonyos részletekben, vonatkozásokban – szembe kerülsz a hatalommal, a fennálló renddel, attól függetlenül, hogy az micsoda. És ez a részemről semmiképp sem azért van, mert valamilyen eszme uszályába kerültem, vagy személyében utálok egy vezető személyiséget. Más kérdés, hogy valaki szimpatikus, valaki pedig nem. Ha ez lázadás, akkor lázadó vagyok.

– Nekem az albumról a kedvencem a Mi vagyunk a magyarok, amin Másik János és Petrik Ádám is közreműködik zenészként. Látszólag egy borzasztóan egyszerű ötlet, amire azt mondja az ember, „nekem ez miért nem jutott eszembe”, közben pedig nem is lehetne ennél jobban megragadni azt az abszurditást, ami ma Magyarországon zajlik. És számomra sokkal szimpatikusabb, kifejezőbb és sokrétűbb, mint a direkt megközelítések, mondjuk egy Majkáé.

– Nagyon jó kis alapszabály, amit kimondtál: ez a műfaj nem tűri a direktet, napi politizáslást. A lázadást természetesen igen, a vélemény kimondást annál inkább. Nekem a kedvenc szerzőim Cohen és Dylan, vagy Lennon, akiknek mindig volt társadalmi, közérzeti mondanivalójuk.

Ez persze nagyon könnyen át tud alakulni közéletivé, de az már nem az én üzenetem, hanem a felhasználói oldal. Bármire fel lehet használni egy dalt.

Számos tüntetésen énekelték különböző szerzeményeimet, amire nekem a világon semmi ráhatásom nincs már.

Ami a konkrét dalt illeti, annak a kiinduló pontja egy babitsi gondolat. Valahogy úgy hangzik – nem szó szerint –, hogy igenis érdemes kutatni azt, hogy mi a magyar. Minél többet tudjunk meg az eredetünkről, a kalandjainkról. De azt megkérdezni, hogy „te magyar vagy-e?”, vagy erőszakkal definiálni, hogy ki számíthat magyarnak, az nettó gonoszság és ostobaság, és tudjuk, meddig vezethet.

Én nyelvésznek készültem, és nagyon foglalkoztatott a nevek eredete. A magyar családneveknek van egy nagyon combos csoportja, ami más nemzeteknek a nevei. Magyar emberek, akiknek a magyarsága megkérdőjelezhetetlen, hiszen magyarul beszélnek, sokan közülük ismertek, letettek az asztalra valami elismerésre vagy felháborodásra méltót. Őket úgy hívják, hogy olasz, német, török, orosz, lengyel, cigány, vagy úgy, hogy görög. Tehát a magyar történelemnek azt a nagy vonulatát képviselik, amikor különböző nemzetiségű emberek hozzánk csapódtak, magyarrá lettek, és ők is magyarok. Mindannyian magyarok vagyunk, ezen a szinten ez nem kérdés.

– Mik az idei tervek, mikor lesz koncert?

– Nem akarom elkiabálni, de nagyon sűrű és szép évnek ígérkezik 2025. Most szombaton, március 1-jén lesz az első pesti koncertünk a Gödör Klubban. Ide nem hívtunk vendéget. Az új lemezről is játszunk néhány számot, de zömében azokat a kedvenceket adjuk elő, amiket muszáj lejátszani, ha nem akarjuk, hogy megverjenek.

Hagyomány nálunk, hogy mindig mindenhová viszünk magunkkal előzenekarnak egy tehetséges fiatal bandát. Ezúttal a Szelid zenekar tart velünk.

Fontos, hogy február 27-én, azaz csütörtökön 13 órától a Petőfi Rádióban lesz a Hajrá Magyarokban egy lemezbemutató beszélgetés és élő zenélés Mák Katával.

– Távlati tervek?

– Áprilisban lesz egy nagy koncert, ahol a Pink Floyd Projecttel játszunk az Erkelben. Jön a tavaszi klubturné, utána fesztiválszezon, sokfelé fogunk játszani. Az utolsó a Sziget Fesztivál lesz, ahol immár 30 éve mi adjuk a záró koncertet.

De én igazából máig szabadidőzenész vagyok. Főállásban egyébként színházat írok, fordítok, rendezek. Darabokat, darabokba dalokat. Most volt a bemutatója a Tolcsvay Lászlóval közös, Koldus és királyfiból készült musicalnek. Nagy Viktor rendezte, akivel régóta alkotói hármast alkotunk.

Pillanatokon belül, március 28-án lesz bemutatója A mágus című darabunknak. Sebestyén Áron írta, Szabó Máté rendezi, én a dalszövegeket követtem el.

Fordítok egy darabot, ami téli bemutató lesz a Magyar Színházban. Borzasztó nehéz és jó meló, de ezt még nem árulhatom el, micsoda. Összesen több mint tíz különböző darabomat játsszák különböző társulatok.

Egyik legközelebbi barátom volt Szakcsi-Lakatos Béla, nagyon sokat koncerteztük duóban itthon és külföldön. Sajnos Béla elment. Felhívott a zseniális fia, Szakcsi-Lakatos Róbert, komponált egy dalt az apja emlékére, és felkért, hogy írjak rá szöveget. Ezt most fejeztem be.

Gubik Petrával is folyamatosan dolgozom. Én írtam az első lemezét Szirtes Edina Mókussal.

Ezen kívül még két projekt van az életemben, amit fontosnak tartok bár nem ennyire populáris. Az egyik, hogy az elmúlt két-három évben több mint 130 magyar faluban jártunk a Romano Drommal zenéltünk, beszélgettünk, dalt írtunk a gyerekekkel. A legszegényebb magyar településekről van szó.

A másik egy építészeti projekt Bihari Ádám barátom vezetésével fiatal szakemberekkel, akik elkötelezettek a környezettudatos építészet mellett. A vályogházak szerelmese vagyok. Laktam is jó pár évig Zalában egy vályogházban. Meggyőződésünk, hogy ha Magyarország nagyon gazdag egyetlen nyersanyagban, ez az agyag.

Ami nagyon rosszul hasznosul, mert nem készítünk belőle terméket, a multik feldolgozzák és kiviszik, vagy elviszik, külföldön feldolgozzák és a készterméket visszahozzák magas árréssel eladni nekünk.

Pedig korszerű, környezetbarát és egészséges. Lehetne rá építeni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Homer Simpson figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” - egy 26 éves rajzfilmepizód hirtelen egészen más értelmet nyert
A Simpsons alkotóját, Matt Groeninget Epstein egyik áldozata nevezte meg a bírósági iratokban. Ami kiderült, teljesen új megvilágításba helyezi a sorozatot.


Újra forr az internet egy 26 éves Simpson család-epizód miatt, a rajongók szerint ugyanis a rajzfilm egy hátborzongatóan pontos jóslatot tett Jeffrey Epstein pedofil-szigetéről – írta a New York Post. A vita most azért lángolt fel ismét, mert a kérdéses jelenet újra virálissá vált a közösségi médiában. A „The Computer Wore Menace Shoes” című,

2000-ben bemutatott részben Homer Simpson Mr. X álnéven pletykablogot indít, amivel felfedi Springfield sötét titkait.

Amikor azonban egy kitalált sztorija véletlenül igaznak bizonyul, elrabolják és egy titokzatos szigetre viszik, ahol azokat tartják fogva, akik túl sokat tudnak.

A rész végén Homer oldalán egy üzenet jelenik meg, ami „egy szigeten lévő őrült alakokról” szól, akik „titokban irányítják a világot”.

A rajongók azonnal párhuzamot vontak a jelenet és a néhai Jeffrey Epstein botránya között, aki a vádak szerint éveken át kiskorú lányokkal szembeni szexuális visszaéléseket és emberkereskedelmet folytatott a Karib-tengeri magánszigetein, Little Saint James-en és Great Saint James-en. „A Simpson család figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” – írta egy kommentelő az X-en.

Egy másik felhasználó szerint „a Simpson család beszélt el nekünk először az Epstein-aktákról”. A valóságban az epizód harmadik felvonása az 1967-es brit kultsorozat, a The Prisoner (A fogoly) paródiájaként adták el, amely szintén egy férfiról szól, akit egy elzárt szigeten tartanak fogva, miután túl sokat tudott. A részben még a sorozat eredeti főszereplője, Patrick McGoohan is vendégszerepelt.

Az összeesküvés-elméleteket tovább fűti a sorozat alkotóját, Matt Groeninget érintő állítás.

Epstein egyik legismertebb áldozata, Virginia Giuffre – aki 2025-ben öngyilkosságot követett el – egy 2019-ben nyilvánosságra hozott bírósági iratban azt állította, hogy Epstein arra kényszerítette, hogy masszírozza meg Groening lábát a milliárdos magángépén.

Giuffre arról írt, hogy undorodott a férfi „kérges lábkörmeitől”.

A kommentelők ezt bizonyítéknak tekintik. „Matt Groening beletette Epsteint a 'The Simpsons'-ba. Virginia Giuffre arról írt, hogy Epstein gépén volt Groeninggel, és masszíroznia kellett az izzadt lábát!!” – írta egy felhasználó. Fontos kiemelni, hogy Groening ellen soha nem emeltek vádat az üggyel kapcsolatban.

A sorozat készítői többször is reagáltak a „Simpsons-jóslatokra”. Matt Selman showrunner szerint a sorozat nem jósol, csupán a történelem ismétlődő mintázatait dolgozza fel, és a több száz epizód miatt statisztikailag elkerülhetetlen, hogy néha egybeessenek a valós eseményekkel.

Viszont, ha számításba vesszük, hogy a sorozat egyik agya rendszeresen összejárt a világ szexfüggő hatalmasságaival, a rajzfilm meghökkentő jóslatai talán nem is jóslatok voltak, csak bennfentes információk a jövővel kapcsolatban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk