Mit ettek, amikor a szalonna drágább volt a húsnál?

Egy túlméretes orosz urna, amelyet egy bőrből készült aktatáskában, szinte kézipoggyászként csempésztek át a határon. Egy titkos temetés, amelyről alig néhányan tudtak, és egy szűkszavú, mínuszos hír a Népszabadságban. Így ért véget 1971. február 16-án a Farkasréti temetőben annak az embernek a története, akit a magyar állam tizenöt éven át igyekezett kitörölni a köztudatból, miközben a háttérben gondosan menedzselte száműzetésének kényes ügyeit.

De milyen életet élt a bukása után, ki fizette a mindennapjait, és hová tűntek a hamvai, amelyeknek sorsát ma is rejtély övezi?

A végjáték 1956 júliusában kezdődött, amikor Rákosit a hivatalos pártzsargon szerint „gyógykezelésre” küldték a Szovjetunióba. A valóságban ez politikai száműzetést jelentett, amelynek első állomása a Moszkva melletti Barvihában, a pártelit szanatóriumában volt.

Itt kezdődött a száműzetés „aranykora”. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága gondoskodott róla, hogy Rákosi és felesége ne szenvedjen hiányt semmiben: egy ötszobás, minden kényelemmel felszerelt lakást kaptak, házvezetőnőt – aki egyben a KGB megbízottja is volt –, ingyenes étkezést, saját autót és havi 2000 rubel költőpénzt. Mindezt természetesen a magyar állam fizette. Nyaranta a gelendzsiki pártüdülőben pihenhettek. A kényelem azonban nem jelentett szabadságot.

jelezve, hogy a luxuskörülmények ellenére is fogolynak érezte magát.

A hatvanas évek elejére a szovjetek türelme végleg elfogyott. A kényelmes krasznodari életet 1962-ben a kirgizisztáni Tokmok zord valósága váltotta fel.

Az egykori diktátor számára ez a környezet jelentette a valódi bukást. A következő években egyre távolabb került a hatalom központjától: 1966-ban Arzamaszba, majd 1967 őszén a külföldiek elől elzárt Gorkij városába költöztették. Itt érte a vég, miután egészsége megromlott. Több szívroham után, 78 éves korában hunyt el.

Rákosi a száműzetés évei alatt egyetlen dologról nem mondott le: a hazatérés reményéről.

A Budapest Főváros Levéltára által közzétett dokumentumokból egy makacs, a valósággal szembenézni képtelen ember portréja rajzolódik ki. Követelte a hazatérését, érvelt az egészségi állapotával, és intézte a magyarországi nyugdíját, amelyhez a hatvanas évek végén már ügyvédet is fogadott. Egyik, Kádár Jánosnak címzett levelében így fogalmazott:

A kérések süket fülekre találtak. A Kádár-rendszer számára Rákosi élő kísértet volt, akinek hazatérése megzavarta volna a nehezen felépített politikai konszolidációt.

Halála után a magyar állam diszkréten, de hatékonyan lépett. Nem úgy, ahogy egy állam hazahozza a „nagy halottat”, hanem úgy, ahogy egy állam hazahozza a problémát: diszkréten, minimalizálva a nyomot, menedzselve a kellemetlenséget.

A hamvakat 1971. február 16-án, egy szűk körű ceremónián helyezték el a Farkasréti temető egyik urnafülkéjében. A korabeli sajtó mindössze egy rövid MTI-hírt közölt, amely szerint Rákosi Mátyás, „aki gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”, elhunyt. Az urna sorsa azonban a temetés után sem hagyta nyugodni a kedélyeket.

A történet legújabb, bizarr fordulata 2015-ben következett be. Június 24-én két, magát leszármazottnak mondó személy jelent meg a Budapesti Temetkezési Intézetnél, és hivatalosan kikérte az urnát. A Farkasréti temetőben azóta üres a fülke. Hogy Rákosi Mátyás hamvai ma hol vannak, arról nincs nyilvános információ. Az egykori teljhatalmú vezetőnek, akinek képe mindenhol ott függött, ma már sírhelye sincs.

Este fél nyolc volt, amikor a Krisztinaváros úgynevezett Vérkápolnájában a legnagyobb magyar és a szívét tíz éve fogva tartó grófnő kimondta az igent – és ettől a perctől kezdve a szerelem nemcsak egy férfi életét, de egy ország sorsát is tovább formálta. Február 4-én 190 éve, hogy gróf Széchenyi István és Seilern Crescence grófnő Budán, a Havas Boldogasszony-plébániatemplomban házasságot kötött.

A szertartást Majsch Jakab plébános végezte, a tanúk között ott állt Keglevich Gábor és Prónay Albert is. Maga a vőlegény a naplójába jegyezte fel a pillanat lényegét, amely túlmutatott a külsőségeken. „Meggyóntunk és megáldoztunk Crescence-szal. Lelkem felette megnyugodott.”

Ez a házasság egy több mint egy évtizedes, plátói szerelem beteljesedése volt.

Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott

Széchenyi István 1823-ban találkozott először Seilern Crescence-szel, aki ekkor már férjes asszony volt, háromgyermekes anya, a Zichy család tagja. Az alkalom egy családi esemény volt, és a gróf visszaemlékezéseiben úgy írta le ezt a napot, mintha villámcsapás érte volna:

A férfi, aki a katonai pályából kiábrándulva kereste a helyét, élete értelmét, olyan inspirációt kapott, amit talán semmilyen politikai esemény, semmilyen forradalom nem adott volna meg neki: egy nő csendes jelenlétét, aki nem vált a szeretőjévé, mégis felforgatta az egész világát.

A kettejük közti levelezés, amelyet ma a Széchenyi István Levelezései kritikai kiadás őriz, tanúsítja, hogy Crescence nem pusztán reprezentációs társ, hanem egyenrangú partner volt, akinek véleményére a gróf a legfontosabb döntéseiben is számított.

Az első találkozás után Széchenyi rendszeres vendég lett a Zichy-házban, de soha nem lépte át a határt, amit a kor társadalmi normái és Crescence házassága kijelölt. Ő csak udvarolt – elegánsan, távolságtartóan, szenvedélyesen.

nem rivalizálás vagy konfrontáció jellemezte őket. Széchenyi a Zichy család otthonában is rendszeresen megfordult, a társasági élet részeként. Sőt, Széchenyi és Zichy Károly néha együtt aggódtak Crescence egészségéért — például akkor, amikor gyengélkedett vagy a gyermeke születése körül voltak komplikációk. Ez olyan viszonyra utal, amely túllépett a puszta udvariasságon, és inkább közös emberi aggódást tükrözött.

Széchenyi levelei szerint valóban plátói érzelmekről volt szó, olyan mély és tiszta szerelemről, amely nem a testet, hanem a lelket akarta magához ölelni.

– írta egyszer.

Ezek a mondatok nem a romantikus túlzás jegyében születtek. Széchenyi ekkoriban számos belső vívódással küzdött, és egyes kutatók szerint Crescence volt az, aki révbe vezette. Ő volt az a belső pont, ami mentén felépítette új önmagát: politikust, reformert, nemzetépítőt.

Szerelem, ami nem akart múlni

Zichy Károly, Crescence férje 1834-ben 49 évesen meghalt. A társadalmi illem szerint egyéves gyászt kellett tartani, így Széchenyi – a maga türelmével és kitartásával – tovább várt. Több mint tíz év vágyakozás, fájdalmas visszafogottság és lassan épülő érzelmi kötődés után végre eljött a pillanat: 1836. február 4-én, Budán, a Krisztinavárosi templomban Széchenyi István feleségül vette Seilern Crescence-t.

Ez volt az a mondat, amit később egy kortársuk írt róluk, és amely talán a legszebben összefoglalja, miért más ez a szerelem, mint amiket megszoktunk a történelemből. Nem tragédia, nem dráma, nem titkolózás volt – hanem kitartás, tisztelet és méltóság. Az asszony hét gyereket hozott a házasságba, és alig egy évvel később fiút szült Széchenyinek is. Béla fiukat két évvel később Ödön követte. Három közös gyermekükből a kislányuk, Júlia csecsemőként elhunyt.

A romantikus kapcsolat hivatalossá válása után Crescence nemcsak feleségként, hanem egyik legfontosabb szellemi társaként is jelen volt Széchenyi életében.

A döblingi naplókban – ahol a gróf mentális állapota egyre inkább romlott – több bejegyzés is szól Crescence-ről:

„Ha ő nem lenne, már rég nem lennék.”
 vagy máshol: „Ő az egyetlen rend az életemben.”

Szövetség egy életre

A családi szövetség a méltatlan utolsó években is működött. Széchenyi 1848 szeptemberében került a Bécs melletti döblingi Goergen-féle magánszanatóriumba. Az intézmény a korabeli „őrültek tornyával” szemben akkoriban modernnek számító, humánus módszereket alkalmazott. A gróf külön lakosztályt kapott, amelynek a temetőre néző ablakait részben befalaztatta.

A döblingi évek azonban nem a szellemi leépülésről szóltak. Az 1850-es évek végére a gróf visszatért a politikai íráshoz: Londonban, németül jelent meg 1859-ben az Ein Blick (Pillantás) című röpirata, amely élesen bírálta az osztrák neoabszolutizmus propagandáját.

A röpirat miatt a bécsi rendőrség hamarosan lecsapott. 1860. március 3-án öt detektív és tizenhat rendőr szállta meg a döblingi intézetet, házkutatást tartva Széchenyinél és körének több tagjánál. Az iratok egy részét elkobozták, és a hatóságok egyértelművé tették: a szanatórium többé nem menedék. A fokozódó nyomás és a börtönnel való fenyegetés hatása a naplóbejegyzésekben is tükröződik.

1860. április 8-án, húsvét vasárnapjára virradóan Széchenyi a döblingi lakosztályában pisztolylövéstől meghalt. A korabeli hatósági vizsgálat és a történészi konszenzus ma is az öngyilkosságot fogadja el.

A „nő szerepe” a tragédiában

De hol volt ebben a drámában „a nő szerepe”? Egyrészt ott volt a feleség, Seilern Crescence, aki Bécs közelébe költözve a döblingi időszakban is a belső kör része maradt. Ő intézte a családi és gazdasági ügyeket, támaszt nyújtva a férjének. Ő írta alá például a Deák Ferenccel kötött, 50 000 forintos kehidai birtokügylet szerződését is, amely évi 600 körmöci arany évjáradékot biztosított a családnak.

- írta Széchenyi István a fiához, Béla grófhoz intézett levelében. Ezzel szemben a történetben felbukkan egy másik nő is: Cibbini Matild báróné, Inkey Eduárdné. A kutatások szerint az ő besúgói jelentései vezettek a rendőri rajtaütésekhez.

A halál körülményeit illetően a magyar történetírás domináns álláspontja szerint az 1860. márciusi házkutatás és a fenyegetés olyan pszichés nyomást gyakorolt a grófra, amely a kimenetelt meghatározta.

A halálhír után a Magyar Tudományos Akadémia gyásznapot tartott. A temetésre 1860. április 11-én Nagycenken került sor. Az esküvő helyszínén, a krisztinavárosi templom falán ma emléktábla őrzi a házasság emlékét.

114 évbvel ezelőtt jött a világra Elizabeth Gladys „Millvina” Dean, a Titanic legfiatalabb utasa és utolsó túlélője.

Alig két hónapos csecsemőként lett részese a világ leghíresebb hajószerencsétlenségének, egy olyan utazáson, ami a családja számára az új életet jelentett volna.

Szülei Angliából készültek Amerikába kivándorolni, hogy a kansasi Wichitában dohányboltot nyissanak. A korabeli szénsztrájk miatt azonban az eredeti hajójegyüket a Titanicra módosították, ahol a harmadosztályon kaptak helyet.

Anyja később így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Búcsút intettem, ő pedig azt mondta, később utánunk jön.” Millvina, az édesanyja és testvére mentőcsónakba került, és a Carpathia mentőhajó fedélzetén élték túl a katasztrófát. Édesapjuk odaveszett.

Évtizedekig csendes életet élt, a tragédia emléke csak a hetvenes éveiben kezdte újra foglalkoztatni, miután a roncs 1985-ös felfedezése után hirtelen a figyelem középpontjába került.

– mondta később egy interjúban. Ezt követően a világ számos pontjára hívták meg rendezvényekre és kiállításokra. 1998-ban az Egyesült Államokba utazott egy Titanic-rendezvényre Springfieldbe, majd 1999-ben Montréalba is ellátogatott. Tervei szerint 2006-ban is részt vett volna a katasztrófa 94. évfordulójára rendezett megemlékezésén, de egy csípőtörés megakadályozta ebben.

A hírre a Titanic című film rendezője, James Cameron, valamint a főszereplők, Leonardo DiCaprio és Kate Winslet is felfigyeltek, és egy alapítványon keresztül támogatták őt. „Megtiszteltetés számunkra, hogy hozzájárulhatunk a Millvina Alapítványhoz” – nyilatkozták közösen.

Amikor a Doctor Who című sorozat egyik epizódjában egy „Titanic” nevű űrhajó szerepelt, élesen bírálta az ötletet. „A Titanic története tragédia volt, ami annyi családot szakított szét. Elvesztettem az apámat, aki ott fekszik a roncsok között. Tiszteletlenségnek tartom, hogy egy ilyen tragédiából szórakoztató műsort csináljanak.”

Millvina Dean 2009. május 31-én, 97 éves korában hunyt el.

Az alábbi archív felvételen arról beszélt, hogyan kerültek a Titanicra:

Pontosan 14 éve, 2012. február 3-án, reggel hat órakor a Ferihegyi repülőtér indulási oldalának kijelzőin egyre több járat mellett jelent meg a „Cancelled” felirat. A betonon kék-fehér festésű gépek sorakoztak, de már egyik sem készült felszállásra. Ezzel a képpel írta be magát a magyar polgári repülés történetébe a nap, amit sokan csak „Fekete Péntekként” emlegetnek: 66 év után leállt a MALÉV. 

A légitársaság vezetése hivatalosan reggel hat órakor függesztette fel a teljes kereskedelmi üzemét, miután a pénzügyi helyzet tarthatatlanná vált. A döntés közvetlen előzménye az volt, hogy hitelezők két repülőgépet – egyet Dublinban, egyet Tel-Avivban – nem engedtek felszállni, a leállás pedig aznap több mint hétezer utast hagyott a földön.

A Brüsszel által visszakövetelt összeg gyakorlatilag elvágta a további állami finanszírozás lehetőségét, a partnerek pedig bizalmukat vesztve azonnali előrefizetést kezdtek követelni a szolgáltatásaikért.

A leállás pillanatában a MALÉV adósságállománya körülbelül 60 milliárd forintot (akkori árfolyamon 270 millió dollárt) tett ki. A flotta 22 lízingelt utasszállítóból állt, a vállalat pedig közel 2600 embernek adott munkát. „Fájdalmas… ameddig lehetett, próbáltuk működtetni a Malévet, de meg kellett állnunk” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a leállás napján a Kossuth rádiónak, ahogy arról a The Irish Times is beszámolt. A hivatalos közlemény szerint a partnerek előrefizetési igénye felgyorsította a pénzkiáramlást. „Elnézést kérünk minden utasunktól” – zárult Limburger Lóránt vezérigazgató nyilatkozata. Egy vezető tisztségviselő a helyzetet így foglalta össze: „Egyetlen cég sem tudja teljesíteni a hónapokkal előre kért fizetéseket.”

A menedzsment 250 fős csoportos létszámleépítést jelentett be, és felfüggesztett több, összesen 60 millió eurót (akkori árfolyamon több mint 17 milliárd forintot) meghaladó értékű fejlesztést. A magyar légiközlekedésben keletkezett űrt a versenytársak villámgyorsan igyekeztek betölteni. A Ryanair már a leállás napján bejelentette, hogy két héten belül bázist nyit Budapesten, 31 új útvonalat indít, és 9,99 eurós (körülbelül 3000 forintos) bevezető árakkal csábítja az utasokat. A Wizz Air szintén megduplázta budapesti kapacitását, két új gépet állított forgalomba, és „rescue fare” néven speciális, kedvezményes jegyeket kínált azoknak, akiknek érvényes MALÉV-foglalásuk volt.

A leállás azonnal politikai vitát robbantott ki. A kormányoldal az Európai Bizottság döntését tette felelőssé, hangsúlyozva, hogy a kabinet a megelőző napokban csődvédelmi intézkedésekkel és egy rendkívüli vagyonfelügyelő kinevezésével próbálta menteni a helyzetet. Az ellenzéki MSZP szerint a csőd a kormány felkészületlenségének és semmittevésének az eredménye, és egy új, piaci alapon működő nemzeti légitársaság elindítását sürgették.

A „Fekete Péntek” hosszú távon is átrajzolta a budapesti légi forgalmat: bár az utasszám helyreállt, a fővárosi repülőtér elvesztette regionális elosztó, úgynevezett hub-szerepét. A MALÉV által fenntartott kiterjedt hálózat és az átszálló utasforgalom hiányát a piacot azóta domináló fapados légitársaságok modellje nem pótolta. Forrás