KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Minden napban hatalmas hála van" – önkéntesek, akik a gyerekekkel érkezőket segítik a Keletiben

A gyereksarok spontán kezdeményezésből jött létre és már azt sem tudják, ki volt a kezdeményező. De nem is lényeg.
Fischer Gábor - szmo.hu
2022. március 19.



Amint megindultak a menekülők Ukrajnából, azonnal mozdult a civil társadalom. Mint hét évvel ezelőtt, nem vártak semmi parancsra, önszerveződően megjelentek a pályaudvarokon. Azok is, akik ott voltak már 2015-ben, amikor Szíriából menekültek az emberek (többek között) Putyin bombái elől és most is, amikor a szomszédos országból. Ma már rendszeresen érkeznek a vonatok, és nem akar szűnni a menekülők sokasága. A hasonlóságok között persze vannak különbségek is.

Akkor az állam nem akart tudomást venni az emberek nyomorúságáról, a hivatalos Magyarország nem mutatott együttérzést a hazájukat vesztettekkel, addig most az állam is megmozdult.

Sokat jelent az ingyenes utazás, az egész Európában érvényes egészségügyi és szociális ellátás, ám akikkel a vonatokról leszálló, sokszor napokig úton levők először találkoznak, azok a civilek, egyházi karitatív szervezetek és egyéni önkéntesek.

A Keletiben, legelőször a szervezettség tűnik fel.

Amint megérkezik a vonat, a leszállóknak azonnal frissítőket, ételt osztanak, és útbaigazítást is adnak, hol kaphatnak további segítséget.

A Keleti erre a célra átadott várótermében óriási a nyüzsgés. Pultoknál adományokat osztanak, máshol szállás lehetőségeket koordinálnak. Van egy hosszú asztal, ahol egymás mellett sorban, laptopoknál dolgoznak azok, akik a menekülők továbbutazását intézik. Kialakult egy rendszer, az önkéntesek szemmel láthatóan gyorsan és elhivatottan dolgoznak, pontos időbeosztásban. Emberek lézengenek, nyakukban táblákkal. Az egyik, ukrán nyelven azt hirdeti, hogy az illető önkéntes tolmács. Másokra az van kiírva, hogy ingyenesen fuvaroznak. A beérkező, és még tanácstalan családokat ők szólítják meg, irányítják a pultoknál dolgozókhoz, akik kezükbe veszik a sorsukat.

Egy folyosón kisgyerekeseknek alakítottak ki külön pihenő, játszó és segítő állomást, ahol minden olyan speciális igényt igyekeznek kielégíteni, amire a legkiszolgáltatottabb menekülőknek szüksége van.

Rengetegen jönnek gyerekkel. Kifejezetten sokan csecsemőkkel, kicsikkel. Az így érkezők a legtöbbször nők, anyák, akiknek a férjüket otthon kellett hagyni, hiszen minden férfira szükség van most a harcokban.

De van kivétel is. Például az a hallgatag fiatal férfi, akinek felesége meghalt, ezért ő hozta a kicsiket. Ilyenkor kiengedik az elvileg hadköteles apát. Szótlanul ül egy asztalnál, a gyerekekkel éppen önkéntesek játszanak.

Az egyik kuckóban kicsik babáznak, kicsit odébb egy babaágyban alszik végre békésen egy csöppség, ki tudja mióta nem ölben. Bár a nyugalom viszonylagos, hiszen állandó a zaj, de a babát ez nem zavarja, mélyen alszik. Mellette édesanyja egy padon, talán szeretteivel kommunikál, telefonon.

Egy lépésnyire, egy hosszú asztalnál iskolás korú gyerekek játszanak. Kártyajáték. Egy középkorú férfi a játékmester, nyakában tábla, ő is önkéntes segítő.

Beljebb mindig nagy a tumultus, egy asztal mögött többen, jól felismerhető sárga láthatósági mellényben segítenek megadni azt, ami éppen kell a frissen érkezetteknek. Van itt bébiétel, ruhák, cipők, babahordozók, babakocsik csoportosítva, katonás rendben. Egy most érkező nő takarót kér, csakhamar kerül is egy meleg darab.

Feleslegesnek is érezhetném magamat a sok sürgölődő között, ha nem tudnám, kikhez is jöttem. Bemondom a nevet egy önkéntesnek, elő is kerül két segítő, akik vállalták, hogy beszélgetnek velem, hogy az olvasó is többet tudhasson meg a munkájukról. Fiatal nők mind a ketten, sok dolguk mellett rövid időt még rám is szántak, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Hátramegyünk a paraván mögé. Itt üres a folyosó, tudunk egy kicsit beszélgetni. Katona Flóra és Sztarácsek Jázmin mesél nekem a gyereksarokról.

Katona Flóra:

– Ez az egész úgy indult, hogy páran idehoztak szőnyeget, játékokat, és aztán ebbe többen becsatlakoztunk. Mivel tudtuk, hogy ez rövid időn belül túlnövi magát, úgy gondoltuk, hogy szükségünk van koordinátorokra, akik ezt az egészet összefogják, ezért létrehoztunk egy csoportot, amibe pár nap leforgása alatt több, mint ezerkétszázan beléptek.

Folyamatosan hozzák a játékokat, adományokat, jönnek önkéntes segítők, éjszaka is itt vannak, figyelnek, játszunk, takarítunk, próbáljunk kicsit levenni a terhet a szülők válláról. Én például az első napokban csatlakoztam be.

– És ki indította el a gyereksarkot?

– Azt pontosan nem tudjuk, én már úgy jöttem ki, hogy itt volt néhány szőnyeg és játék. Páran összefogtak, utána bővítettük, azóta csináljuk együtt.

Sztarácsek Jázmin:

– Igyekszünk a lehető leghatékonyabban dolgozni.

Létrehoztunk a Facebook-csoportban egy táblázatot, ahol két órás váltásokban mindenki beírhatja magát, mikor tud önkéntes munkát vállalni. Igyekszünk 0/24-ben biztosítani a jelenlétet, és nagyon hálásak vagyunk, mert sokan jelentkeztek éjszakára is.

Katona Flóra:

– Többször jön vonat, éjszaka is. Többszáz fős csoportokkal, és akkor is sok a gyerek. Az a tapasztalat, hogy akkor is szükség van ránk. Fogadjuk őket, játszunk velük, segítünk a higiénés dolgokkal kapcsolatban. Az éjfél és hajnali öt közötti időben persze kevesebben érnek rá, de ezt meg lehet érteni.

– Jellemzően kik jelentkeznek ide önkéntesnek?

Sztarácsek Jázmin:

– Nagyon változó. Nők, férfiak, mindenki. Ma még egy kislány is volt, aki tolmácskodott. De családosok, egyedülállók, egyetemisták is jönnek. Bárki, aki indíttatást érez.

– Kialakult itt már egy dinamika, egy kemény mag, akik gyakrabban találkoznak itt?

Katona Flóra:

~ Igen. Többen vagyunk, akikkel nap, mint nap találkozunk, és már jó, hogy mosolyogva tudunk ismerős arcoknak köszönni.

– Mi a helyzet a kommunikációval? Gondolom vannak tolmácsok is, de akik már régebb óta itt vannak, alakult ki egy alapszókincs?

Sztarácsek Jázmin:

– Ez valóban így van. Az emberre azért ragadnak a szavak. Még ha én nem is tudnám elmondani, de sok esetben már megértem, amit ő mond nekem. Például, ha egy babakocsit keres, vagy bármit. Esetleg mutogatunk. Vannak tolmácsok is, elszórva angolul is beszélnek, de a mutogatás, az remekül működik.

– Biztosan nap mint nap történnek emlékezetes történetek...

Katona Flóra:

– Nekem a legemlékezetesebb, legmeghatóbb még az első napokhoz köthető. Egy édes kis ukrán kislány, aki csak ukránul beszélt, vagy talán talán oroszul, de angolul semmiképpen. De folyamatosan mutogattunk, és órákon át nagyon jól eljátszottunk. A vége felé gyurmából készített nekem egy szívecskét. Ez nagyon megható volt számomra.

Sztarácsek Jázmin:

– Minden napban hatalmas hála van. Ma például segítettem egy nagymamának az unokájával felszállni a vonatra.

Kivittem a bőröndöket, és persze elérzékenyült a nagymama. Megölelt és sírt.

Ezeket nyilván viszi magával tovább az ember. Ilyen történeteink nap mint nap vannak. De ahogy fáradunk, mi is érzékenyedünk el.

Katona Flóra:

– Egy önkéntes is mesélte, hogy egy kisgyerekkel játszott, akinek egy kicsi kinder tojása volt, és a végén odaadta neki a csoki felét.

– Amikor beérkezik ide egy család, mi a legfontosabb, ami kell nekik?

Katona Flóra:

– A tiszta ruha, a mosakodás.

Sok kicsi baba, a több napos utazásból koszos ruhában érkezik, régen tudták tisztába tenni őket. Ez a legelső. Pelenka, tiszta babaruha.

Akár cipő is. Egyre többen keresnek cipőt. És tisztálkodási szerek. Ezeket keresik leginkább.

Sztarácsek Flóra:

– Miután mindenki elintézte a jegyet, mert ez a legfontosabb, ha van hova továbbutazni. Akkor ezzel kezdik. Utána jönnek ide. És a gyerekek legalább egy kis időre ki tudnak szakadni abból a monoton utazásból, szomorúságból, ami kíséri őket és egy kis boldogsághoz jutnak nálunk.

Miután megköszöntem a beszélgetést, látom, hogy egy pici kis polcon étel-ital, és egy kis cédula, ami az önkénteseknek szól: ez az övék, szolgálják ki magukat. Rájuk is férne, ha lenne idejük, amíg ott voltam nem láttam senkit, aki odáig jutott volna közülük.

Visszajutva a forgatagba kapok egy tolmácsot, pontosabban kettőt, anyát és tíz év körüli lányát, akik segítségével elindulok beszélgetni a menekültekkel. Borzasztóan érzem magam, miközben azt gondolom, hogy arcátlan dolog a részemről a házát és hazáját elvesztett embereket kérdésekkel zaklatni, másik énem tudatosítja, hogy nem katasztrófaturista vagyok, hanem a munkámmal segítek hírt adni arról, ami ezekkel az emberekkel történt. Bár így van, de azért nagyon megilletődött vagyok, amikor Katerena, egy fiatal kétgyermekes anya vállalja, hogy röviden elmondja a történetét:

– Három napja indultunk Mikolajivból. Nagyon nehezen jutottunk ide, Odesszán, Moldován, Románián át érkeztünk.

Én két gyerekemmel jöttem és a testvéremmel, akinek szintén van egy kicsi gyereke. A férjeink otthon maradtak, megvédeni a városunkat.

Innen Németországba megyünk tovább, ott vannak barátnőmék, akiknél lakhatunk. De ha vége lesz ennek a háborúnak, mindenképpen vissza akarunk menni. Szeretjük Ukrajnát, az a hazánk, ott vannak az emberek, akiket szeretek, a férjem, minden.

Katerena nem szeretné, hogy kép készüljön róla, de azt engedi, hogy az asztalnál játszó gyerekeit lefényképezzem.

Még készítek pár képet, és indulok ki, a nagyterembe, ahonnan ez a folyosó nyílik. Éppen most érkezett egy vonat, gondoltam egy hosszú snittben megörökítem, hogy is zajlik egy ilyen érkezés.

Ahogy visszaérek a terembe, egyszer csak valaki a nevemen szólít. Évtizedek óta nem látott ismerősöm, akivel valahogy mindig sorsfordító történelmi helyzetekben hoz össze a véletlen: 1989-ben, a rendszerváltás eseményein és mozgolódásaiban, majd később, még párszor.

Ott áll mellettem, nyakában tábla. Önkéntes sofőr. Saját autójával van itt, mint mindenki. Saját zsebből fizeti az üzemanyagot.

Elmondja, hogy egy hete, ha nem dolgozik, itt van, késő éjjelig. Csinálja. Viszi a családokat, ahova kérik. Olyan, mint a drog, nem tudja abbahagyni. Ő középkorú férfi, de mondja, hogy van itt friss jogosítványos lány családi autóval is. Kicsit elbeszélgetünk, elmondja nekem, hogy álmában sem gondolta volna, hogy 2022-ben itt tart majd a világ.

Igen, emlékszem rá, és emlékszem azokra a társakra, akikkel 1989-ben fiatalon az utcára mentünk. Emlékszem, mit gondoltunk, milyen lesz itt a világ.

Most itt állunk, tőlünk néhány száz kilométerre orosz bombák hullanak, körülöttünk menekültek. És jó pár olyan fiatal, mint mi voltunk, harminc éve.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ágostont nem tudják meggyógyítani” – A szülők bejelentették, hogy egyéves kisfiuknak nem maradt esélye
A leukémiás kisfiú szülei megtört szívvel jelentették be, hogy Ágostont hazaviszik a kórházból, és minden közös pillanatot kihasználnak. Az orvosok szerint nincs már esély a gyógyulásra.


Az akut mieloid leukémiával küzdő Tóth-Helli Ágoston szülei a Facebookon jelentették be, hogy a kisfiuk többé nem kap kezelést, mert az orvosok nem látnak esélyt a gyógyulására.

„Az orvosok behívtak egy szobába mindkettőnket, és elmondták, hogy ők teljesen biztosak abban, hogy Ágostont nem tudják meggyógyítani” – írták a szülők.

A legutóbbi vizsgálat szerint Ágoston csontvelőeredménye 81 százalékos, ami azt mutatja, hogy az utolsó gyógyszer, a Stro nem hatott. Egy újabb kemoterápia ugyan meghosszabbíthatná az életét, de jelentősen rontaná az életminőségét, ráadásul továbbra is az elkülönítőben kellene tartózkodnia.

Mivel „a nyugati orvoslás semmi olyat nem tud adni, amivel minimális esély lenne a gyógyulásra”, a szülők úgy döntöttek, inkább hazaviszik a fiukat, és minden idejüket vele töltik.

Mint írták, tudják, hogy az orvosok „jót akarnak, teszik és mondják a tőlük telhető legjobbakat, mégis ez az, amit az ember az életében a legkevésbé akar hallani. Ez egyszerűen felfoghatatlan, és esélyét sem látjuk annak, hogy le tudjuk írni, mit érzünk most. Ágostont tegnap hazavittük. Mostantól 2–3 naponta fogunk kontrollra jönni, ha kell, akkor kap vérkészítményt és fájdalomcsillapítást, ha szükséges lenne. Viszont leukémia elleni kezelést, kemoterápiát már nem fog kapni. A kórház nyitva áll, az elkülönítőt fenntartják nekünk, bármikor visszaköltözhetünk, ha úgy érezzük, nem bírunk el a helyzettel otthon.”

Ágoston története tavasszal vált országszerte ismertté, amikor a szülei az akkor tíz hónapos kisfiú amerikai immunterápiás kezelésére indítottak gyűjtést.

A gyógyszert a gyártó biztosította volna, de a kiutazás, a kint tartózkodás és a kórházi költségek a családra hárultak. A 500 millió forintos cél rövid idő alatt összejött, de négy nappal az indulás előtt kiderült, hogy Ágoston mégsem kaphatja meg az amerikai kezelést.

A szülők azóta más lehetőségeket is kerestek, de egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Most minden idejüket és energiájukat Ágostonra fordítják, és hálásak a sok támogatásért. Úgy fogalmaztak, talán egyszer valami olyan kezdeményezést hívhatnak életre, ami eddig nem volt Magyarországon, de erről majd később számolnak be.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Bár nem lát, de nagyon tud kötődni” – a rakparti varjúsimogatóban kiderült, hogy ezek a madarak nemcsak okosak, de szerethetők is
Veres Dorottya, a ReCrowery egyesület vezetője 2012 óta ment madarakat, főleg varjúféleket. Van egy saját menhelye, ahová befogadja a hozzá került sérült varjakat. Az edukációs állatvédő programsorozat célja, hogy lerombolja a tévhiteket, és közelebb hozza az emberekhez ezeket az okos madarakat.
Tóth Noémi - szmo.hu
2025. július 13.



A látvány olyan volt, akár egy inverz boszorkányos népmese: a feketeruhás, hosszú fekete hajú hölgy szeretettel puszilgatta és kézből etette a kezén ülő, rendkívül szelíd dolmányos varjút, Vaculát, aki ugyan nem tudott hálásan nézni rá, mert szegényke látássérültként született, de az egész lényéből áradt a szeretet gazdája felé. Vacula is egy azon befogadottak közül, amelyek nem életképesek segítség nélkül, de a másik simogatható cukiság is pórul járt a hajlott csőrével, amely önálló evésre alkalmatlan. Viszont lelkesen nyelte be a szájába tett hűsítő dinnyét a nagy melegben.

A Varjúsimogató nevű rendezvénysorozat egyik állomásán jártam, amelyet ezúttal a rakparton, a Viadukt bisztró előtti sétányon rendeztek meg. Voltak, akik előre eltervezetten érkeztek – gyerekkel is –, és olyanok is akadtak, akik arra andalogva pillantották meg a standot, és spontán közelebb merészkedtek.

Veres Dorottya, a ReCrowery egyesület vezetője 2012 óta ment madarakat, főleg varjúféleket. Van egy saját menhelye, ahová befogadja a hozzá került sérült varjakat. A fiókaként hozzá kerülő madarakat felnevelés és elvadítás után szabadon engedi – ez dolmányos varjak esetében egyéves korukban történik, addig fajtársaiktól tanulják el a varjúélet csínját-bínját.

A számos elütött, meglőtt, ragadozó által megfogott sérült madár teljes gyógyulás után szintén újra szabad lesz. Azokról, akik születési rendellenességgel élnek vagy tartós sérülést szenvedtek, Dóri életük végéig gondoskodik.

A simogató ötlete onnan eredeztethető, hogy két éve csapdákat tettek ki a varjaknak Budapest 13. kerületében, ugyanis a helyiek azt gondolták egy varjútámadás miatt, hogy ezek a madarak bántják az embereket. Holott csak áprilistól augusztus közepéig fészkelnek, ilyenkor nevelik a fiókákat a beilleszkedésre és élelemszerzésre, azaz ilyenkor védik a szülők a kisvarjakat – akár a vélt támadástól is –, amíg nem tanulnak meg repülni.

Mivel ezeknek az állatoknak akkoriban nagyon rossz volt a sajtója, Dóriék petíciót indítottak, és végül sikerült is 1000 aláírást gyűjteniünk, amelynek következtében az önkormányzat beszedte a csapdákat.

Utána jött a varjúsimogató ötlete: tavaly 15 ilyen eseményt tartottak – voltak iskolában, nyári táborban és fesztiválon egyaránt –, de idén is folytatják tavasztól ősz végéig.

A koncepció lényege, hogy bárkinek a karjára boldogan ráülnek ezek a kedves menhelylakók, de a kevésbé bátrak végigsimíthatják a tollukat, vagy csak közelről nézhetik őket – közben pedig Dóri mesél a varjakról, és válaszol a kérdésekre. Hiszen rengeteg a tévhit körülöttük: eleve feketék, sokan félnek tőlük, és olyan alaptalan vádak terjedtek el róluk, miszerint megeszik a többi madarat, illetve hogy miattuk nincs énekesmadár.

Én is itt tudtam meg, hogy a varjak olyannyira intelligensek, hogy 5-7 éves embereknek felelnek meg. Képesek eszközöket használni és készíteni, saját területük van, valamint ügyesen raktároznak élelmet. Megjegyzik az arcokat, erősen kötődnek, és pontosan tudják, ha valaki bántotta őket.

A hangos rikácsolás általában azt üzeni részükről, hogy hagyják békén a fiókáikat, hiszen ők kifejezetten gondoskodó szülők, évekig a gyermekeikkel maradnak. Ami még gyakran felmerülő hiedelem, hogy az éjszaka történt támadásokat az ő számlájukra írják, pedig a varjak nappali állatok, azaz éjjel egyáltalán nem támadnak.

Nagy sikerélmény Dóriéknak, amikor azt látják, hogy valaki fenntartásokkal érkezik a varjúsimogatóra, majd miután megismerkedik velük, rájön, hogy mégsem annyira gonoszak. Mindig van náluk szórólap is a tennivalókról és tanácsokról.

Elhangzott még az is, hogy

amennyiben bárki fiókát szeretne menteni, rögtön tegye egy sötét dobozba az állatot, és fecskendővel soha ne itassa, mert megfulladhat vagy sérülhet a légcsöve, a vizet csak eléjük kell tenni kis tálkában.

Utána nyugodtan fel lehet keresni a ReCrowery kertes házban kialakított menhelyét, valamint aki úgy érzi, utalhat is a madármenhelynek PayPalon keresztül EZEN a linken – én például Revoluton utaltam a standon kihelyezett QR-kódot beolvasva. Továbbá Dóri varjas rajzaiból készülő ajándéktárgyait is meg tudod vásárolni ITT. A madarak etetése és ellátása ugyanis egyre nagyobb pénzbeli terhet jelent, és a varjúmenhely fenntartása, a madarak etetése, gondozása egyetlen ember, Biborné Veres Dorottya önkéntes munkáján alapul.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Mikor felhívtam a 112-t, sírtam, zokogtam” - elmesélte a 8 éves Hanna, hogyan mentette meg anyukája életét
Az édesanya korábban megtanította lányának, mit kell tenni vészhelyzetben. Hanna most nagymamájánál él, a rendőrök ajándékokkal köszönték meg a bátorságát.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. augusztus 13.



Hanna, a nyolcéves békéscsabai kislány különleges okból érkezett rendőrautóval a helyi kapitányságra. A rendőrök kézen fogva kísérték be az épületbe, hogy megköszönjék: életet mentett – mégpedig az édesanyjáét, számolt be róla az RTL Híradó.

Az édesanya július közepén lett rosszul, jelenleg is kórházban kezelik. Hanna most a nagymamájánál lakik.

„Tüdőembóliám volt a hajnali órákban. Az utolsó pillanatban tudtam szólni a nyolcéves kislányomnak, hogy hívja a mentőket, és ez így is történt” – mesélte az édesanya. Néhány perc múlva elvesztette az eszméletét, így Hanna maradt mellette, és követte a segélyhívó utasításait.

A kislány bevallotta, hogy nagyon megijedt.

„Mikor felhívtam a 112-t, sírtam, zokogtam, nagyon nem értettek szerintem semmit”

– mondta. A kislány végig kitartott az anyukája mellett, amíg a segítség megérkezett.

„Mondták, hogy mit kell csinálni, hogy rázzam meg anyának a vállát, meg hogy a fejét fordítsam úgy, mert ugye előre volt esve, hogy úgy oldalra. Nem bírtam, mert olyan, mintha úgy feszítette volna” – idézte fel Hanna.

Az édesanya már óvodás korában megtanította neki, mit kell tenni, ha baj van.

„Egy pár évvel ezelőtt átvettük, hogyha bármi történik velem vagy bárki mással, esetleg az utcán is lehetősége van rá, akkor mit kell, hogy tegyen, hívni kell a segélyhívót, be kell mutatkozni, el kell mondani, hogy mi a probléma, vagy ő mit lát, és nagyon ügyesen helytállt ebben a rendkívüli helyzetben” – mondta.

Szemenyei Kamilla őrmester ért elsőként a helyszínre.

„Igazából megmentette az édesanyja életét a telefonhívásával, ehhez nagyon nagy lélekjelenlét kellett. Ezt szerintem ott ő akkor nem fogta fel, emiatt is gondoltam, hogy óriási nagy trauma lehet ez számára...” – mondta a rendőr.

Az RTL teljes riportját a békéscsabai életmentésről itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Összeütközött a tornaórán egy osztálytársával, összeesett és leállt a szíve Dávidnak – a járástól a beszédig mindent újra kellett tanulnia
A fiatal fiú szíve a tornateremben állt le, életéért hetekig küzdöttek az orvosok. Most a család Miskolcra költözne, hogy Dávid folytathassa a gyógyulást – segítséget kérnek.


Két évvel ezelőtt egy salgótarjáni általános iskolás fiú, Dávid, tornaóra közben ütközött össze egyik osztálytársával. A baleset után összeesett, leállt a szíve, és újra kellett éleszteni.

„A mentők kiérkezéséig egyik kollégánk azonnal és szakszerűen eljárva nyújtott segítséget és így hozzájárult a gyermek életének megmentéséhez” – mondta Tőzsér Katalin, a Salgótarjáni Általános Iskola és Kollégium intézményvezető-helyettese.

Dávid ezután kórházba került, ahol többször újra kellett éleszteni. Hosszú ideig altatásban tartották, lélegeztetőgépre került, majd kanült és szondát kapott.

Édesanyja így emlékezett vissza azokra a napokra: „Annyit tudtak mondani, hogy a kanülön keresztül fog lélegezni, ezen keresztül fog enni, és nem sok remény volt arra, hogy újra a régi lesz.”

Hónapokkal később Dávid hazamehetett, de sem írni, sem olvasni, sem közlekedni nem tudott. „Minden képessége elment, úgy jöttünk haza, hogy se írni, se olvasni, semmit nem tudott, közlekedni sem” – mondta az édesanya.

Azóta Dávid állapota sokat javult. A család most Miskolcra költözne, hogy a megyei kórházban speciális fejlesztésekhez és gyógytornához juthasson. Kevés pénzük van, ezért Dávid édesanyja a közösségi oldalon kért segítséget, hogy a költözés megvalósulhasson.

Az apa azt szeretné, ha fiuk a tanulásra koncentrálhatna. „Nagyon jó képességű gyerek volt, nagyon jól ment neki a suli” – mondta a Híradónak.

Dávid még mindig nehezen beszél, de elárulta: „Csatár voltam és gólszerző...” Ma is nagyon szereti a focit, de arról sem tett le, hogy felnőttként orvos vagy rendőr legyen.

Az RTL Híradó riportja Dávidról:


Link másolása
KÖVESS MINKET: