KULT
A Rovatból

Michael Keaton Batmanje lopja el a show-t a DC eddigi legőrültebb menetében – Megnéztük a Flash: A Villámot

Mindjárt két Flasht is kapunk egy mozijegy áráért, plusz több Batmant, Supergirlt és sok-sok meglepetésvendéget. Nem mellékesen pedig egy valamirevaló DC-filmet. Kritika.

Link másolása

A DC mozis univerzuma továbbra is bajban van. Eddig legalábbis nagy a fejetlenség, talán a részleg élére újonnan kinevezett James Gunn és Peter Safran végre rendet vágnak, és szórakoztató, emlékezetes és izgalmas egységet kanyarítanak a hősök között. Ennek első állomása a 2025-re beígért Superman: Legacy lesz, ám addig is érkeznek azok a darabok, amelyeket még az előző vezetés indított el az úton, s amelyek igen változatos minőségugrásokat, ám többnyire csalódást keltő box office-hozamokat képviselnek.

A legutóbbi projektek, a The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag (bármilyen kiváló is lett), a Black Adam s idén a Shazam! Az istenek haragja mind alulmúlták a várakozásokat anyagilag, az utóbbi például igen kellemeset hasalt világszerte.

Ezek a filmek pedig felfogásukban is eléggé különbözőek, vannak drámaibbak, akadnak vicceskedőbbek, de az érezhető, hogy próbálnak beléjük némi egyéniséget csepegtetni.

Most pedig beviharzott a mozikba Flash is, akinek első saját kalandja nem kevés viszontagságon ment át, mire elkészülhetett (tengernyi rendezőcsere és forgatókönyv-átírás), ráadásul a címszereplő Ezra Millernek is többször meggyűlt a baja a törvénnyel botrányos viselkedése miatt, szóval már az is csoda, hogy végül a vászonra kerülhetett mindez. Mindezek ellenére azonban nem változtattak az anyagon, maradt Az Igazság Ligájában (2017) debütált Miller a piros-sárga gúnyában, a direktori székben pedig végül az Az két epizódjával sikert arató horrorfilmes Andy Muschietti foglalhatott helyet, hogy régóta várt sikert faragjon végre a DC egyik legismertebb szuperhőséből a stúdiónak.

Nos, az előzetes számok alapján, bár nem kell a Shazamhoz mérhető buktára számítani, a Flash: A Villám sem hozza el a megváltást anyagilag, hiába költöttek rá 200-220 millió dollárt, és egészítették ki a cikázó főszereplőt az Igazság Ligájának többi tagjával is kisebb szerepekben, valamint ástak elő korábbi franchise-okból karaktereket és színészeket (erről később), nem övezi akkora érdeklődés a filmet, mint amire előzetesen és a tesztvetítések alapján számítottak.

Na de lássuk, ezúttal miért száguld eszeveszetten Flash! A még mindig fiatal és bizonytalan Barry Allen (Ezra Miller) továbbra is küzd édesanyja jó néhány évvel korábbi elveszítésének traumájával, és próbál segíteni a gyilkossággal ártatlanul vádolt apja kiszabadításában, miközben természetesen éli a szuperhősök életét.

Vagyis: ha a többiek nem érnek rá, és Alfred (Jeremy Irons) neki szól, akkor menteni kell összerogyó épületből kizuhanó kisbabákat és kutyákat.

Majd Barry felfedezi, hogy ha olyan gyorsan fut, mint még soha, akkor képes visszamenni az időben, így kifundálja: ezen újdonsült képességét arra használja fel, hogy meghiúsítsa édesanyja megölését. S bár e terve sikerül, ezzel természetesen létrehoz egy alternatív idősíkot 2013-ban, amelyben nincsenek metahumánok, a Föld elpusztítására törekvő Zod tábornok (Michael Shannon) viszont nagyon is él, illetve találkozik önmaga 18 éves kiadásával (szintén Ezra Miller), akinek épp most kéne megkapnia a képességét. A két Barry tehát szövetkezik Zod ellen, s mivel egyedül Batman létezik itt, őt is csatába hívják.

Persze ebben az idősíkban nem Ben Affleck Denevérembere létezik, hanem Michael Keatoné, akit az 1992-es Batman visszatér óta, vagyis 31 éve nem láthattunk. Superman helyett pedig egy Supergirlre bukkannak…

Nagy itt a fejetlenség tehát, ez pedig magára a filmre is igaz, noha ez most nem feltétlenül válik a kárára.

Muschietti ugyanis egyszerre próbált látványos akciókat, kissé abszurd digitális trükköket, utalások és cameók tömkelegét, nem kevés humort, illetve drámai élt és kidolgozott karaktereket is belepasszírozni a Flash-be, ami egy egészen fura, talán James Gunn filmjeire emlékeztető egyveleget eredményezett.

Azért persze ne számítsunk Gunn-i magasságokra, mindenesetre Muschietti filmjének is van karaktere, és ez már valami.

Ezra Miller megtartása viszont jó ötlet volt, mivel apait-anyait belead a kettős szerepbe, egyszerre komoly, szorongó és aggodalmas, illetve laza, idétlen és lelkes, ugyanakkor mindkét Barry lelki küzdelmeit képes kellőképp érzékeltetni. Kétségtelenül sok egy kissé, amit itt előad, de ezzel együtt is szerethető. Rajta kívül pedig természetesen a film fő sztárját és csáberejét jelentő Michael Keaton emelhető ki, akit öröm újra Bruce Wayne-ként a vásznon látni, s aki 71 évesen is borzasztó menő, jelen sorok írójának például abszolút kedvence a karaker eddigi megtestesülései közül. Danny Elfman zenei temájával, a batmobiljával és a batwingjével sikerül visszaidéznie Tim Burton 1989-es remekét, ami, ne feledjük, a képregényfilmek első igazán nagy kasszaikerét hozta, és előhírnöke volt a már jó ideje tomboló mozis comicőrületnek.

Milleren és Keatonon kívül azonban maximum a cameóknak örülhetünk igazán, mivel az újonc Supergirl, Sasha Callee, bár kétségtelenül bájos jelenség, Christina Hodson forgatókönyvíró (Űrdongó) nem sok karaktert adományozott neki, szóval jobbára csak a pusztítógépezet funkcióját tölti itt be. Talán a későbbiekben jobban megismerhetjük. A cameók pedig… természetesen bármennyire is szeretnénk leírni mindent és mindenkit, aki itt felbukkan, ez legyen a nézők ajándéka, csupán annyit árulunk el, hogy Warnerék ezúttal minden követ megmozgattak, és akárkikre is számítunk, biztosan lesz meglepő is köztük. (Az IMDb adatlapján viszont ne olvassuk el a szereplőket, mert ott mindenkit felsorolnak!)

Hogy a Flash: A Villám végül mégsem érhet fel Marvel jobb filmjeihez, az épp a katyvasz mivoltának „köszönhető”. Ahogyan Pókemberéknél, már itt is a multiverzum üti fel a fejét, csak amolyan Vissza a jövőbe-felfogású időutazással magyarázva, de persze nem koppintásról van szó, hiszen a 2011-ben kiadott Flashpoint-képregények szolgáltatták a sztori alapját, amely füzetekben Barry Allen felfedezi az alternatív idősíkokat, és jól össze is kutyulja azokat.

A filmben látott kutyulás pedig egy idő után annyira kuszává válik, és időnként annyira fura a CGI-használat is (a rendező szerint direkt készültek ilyenre az effektek, oké), hogy úgy érezzük, ez a film többnek próbál látszani, mint ami.

Azt viszont nem lehet elvitatni tőle, hogy leköt, hogy kreatív, és folyamatosan próbál meglepni minket a sztori fordulataival, amit elég nehéz, sőt, lehetetlen teljesen kibogozni, de hát így jár ezzel temérdek, időutazással foglalkozó mozgókép.

A dráma viszont működik, többnyire a humor és akciók is, Keaton és Miller remekelnek, és a fan service sem hétköznapi. Ennek kapcsán pedig a Flash: A Villám nyilvánvaló hibái ellenére a jobb, emlékezetesebb DC-menetek közé sorolható, s talán előrevetít valamit abból, hogy mire is készülnek James Gunnék a továbbiakban. Reméljük, ez lesz a minimum a mércében!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: