Mi áll az Ukrajnának engedélyezett német fegyverszállítások hátterében?
„Remélem, még nem túl késő” – állt abban az üzenetben, amelyet egy magas rangú német politikus küldött február 26-án délután Andrij Melnyiknek, Ukrajna berlini nagykövetének. Az üzenetből kiderült, hogy Németország, korábbi álláspontját megváltoztatva, fegyvereket fog szállítani az Oroszországgal harcban álló Ukrajnának.
A nagykövet először nem hitt a szemének, hiszen éveken át hiába könyörgött a német kormánynak, hogy segítsen megvédeni hazáját az orosz agresszióval szemben. Ennél is nagyobb port vert fel Olaf Scholz kancellárnak a másnapi rendkívüli parlamenti ülésen tett bejelentése, mely szerint a szövetségi kormány egy 100 milliárd eurós alapot hoz létre hadserege modernizálására, és növeli katonai kiadásait a NATO-terveknek megfelelően, a GDP 2%-ának arányában. Korábban Németország évtizedeken át ellenállt a szövetségesek e követelésének.
Ez a „történelmi fordulat”, ahogyan a németek máris nevezik, nagyban megváltoztathatja Németország kül- és biztonságpolitikáját, amely által új szerepet tölthet be nemzetközi téren, és megerősítheti az évek óta belső ellentétek szabdalta nyugati szövetségi rendszerben – írja a Politico.
Kiderült, hogy miközben Scholz négyszemközti beszélgetésekben már korábban biztosította a szövetségeseket Berlin némelyik várható lépéséről egy orosz támadás esetén, más döntéseket csak pár napja hozott meg néhány miniszterrel és tanácsadóval közösen. Voltak olyan kormánytagok, akik csak az utolsó pillanatban értesültek ezekről.
Scholz, akit még egy évvel ezelőtt is kívülállónak tekintettek a német politikában, és aki hivatalba lépésekor Angela Merkel irányvonalának folytatását ígérte, hirtelen felmondta a több évtizedes, merev külpolitikát.
Nyugaton, de különösen az Egyesült Államokban máig él az a nézet, hogy a hidegháború megnyerésének döntő tényezője nem Ronald Reagan katasztrófapolitikája volt a szovjetekkel szemben, hanem az az Ostpolitiknak nevezett közeledés, amelynek motorja a szociáldemokrata Willy Brandt volt az 1970-es években. Ez annyira beágyazódott köztudatba, hogy néhány nappal az invázió előtt vezető német politikusok egy új Ostpolitikot javasoltak a válság megoldására.
Éppen ezért az Északi Áramlat 2 gázvezeték felmondása, a fegyverszállítások Ukrajnának és a saját védelem megerősítése nem csupán a régi német politikától való eltávolodást jelenti, hanem egyben annak megtagadását is, hiszen Scholz maga is szociáldemokrata. Ugyanakkor kérdés, hogy Németország elkötelezett marad-e hosszú távon a szorosabb transzatlanti kapcsolatokhoz. Az elmúlt évben például az Egyesült Államokhoz fűződő viszony eléggé ingatag volt. 2020-ban, még az elnökválasztás előtt a németek erősen megosztottak voltak abban a kérdésben, hogy az országnak az amerikaiakkal vagy a Kínával való jó kapcsolatok fontosabbak-e, és ez csak Trump bukása után billent vissza Amerika rovására. És miután Putyin kijózaníthatta a németeket azzal kapcsolatban, hogy nem fogja terrorizálni szomszédait, pacifista ösztöneik idővel elcsitulhatnak.
Bár maga Scholz pénzügyminiszterként tagja volt Merkel utolsó kormányának, az Északi Áramlat 2-ről hozott döntésben és a Krím-félsziget elcsatolását, valamint a Donbaszban történt orosz katonai beavatkozásra adott külpolitikai válaszlépésekben még nem volt része. A 63 éves egykori hamburgi polgármester ugyancsak közelről láthatta, hogy az Oroszországgal szembeni puha politika miként tette tönkre egykori főnökét, Gerhard Schröder volt kancellárt és a régi szociáldemokrata pártot. És Bár Scholz máig fenntartja, hogy az Északi Áramlat 2 egy kereskedelmi megállapodás, jól értesültek szerint Joe Bidennel folytatott több magánbeszélgetése során is megerősítette, hogy leállítja, ha Oroszország megtámadja Ukrajnát.
A német külpolitikai vezetésben eddig ezt sérthetetlennek tekintették, nem utolsósorban az akkori külügyminiszter, Walter Steinmeier szerepe miatt, aki azóta német szövetségi elnök lett. Maga Merkel egészen decemberi távozásáig számtalan alkalommal felszólította Putyint az egyezmény betartására. A washingtoni illetékeseket azonban az állandósuló orosz provokációk és a határmenti csapatösszevonások meggyőzték arról, hogy a minszki megállapodásoknak vége.
Scholz, legalábbis a színfalak mögött, szintén eljutott e következtetésig. Míg kormánya reményét hangoztatta, hogy a Nyugat rá tudja venni Putyint az egyezmény betartására, Scholz már az Északi Áramlat 2 felfüggesztését fontolgatta, és meg is lepte őszinteségével az amerikai szenátorokat a február 7-én a washingtoni német nagykövetségen rendezett vacsorán. Az egyik résztvevő, egy névtelenséget kérő szenátor szerint Scholz elmondta, hogy milyen kényszerhelyzetben van otthon a hárompárti koalíció vezetőjeként. Ugyanakkor eloszlatott minden aggodalmat a gázvezetékkel vagy Oroszországgal kapcsolatos német álláspontról. Thom Tillis, Észak-Karolina republikánus szenátora elmondta, hogy a német kancellár megerősítette a NATO iránti elkötelezettségét, továbbá hangsúlyozta, hogy támogatja a szövetség összehangolt válaszát, amennyiben a dolgok rosszabbra fordulnak. A szintén republikánus idahói Jim Risch „nagyon őszinte, határozott embernek” látta Scholzot.
Egy héttel később Scholz Kijevbe utazott, ahol arra ösztönözte Volodimir Zelenszkijt, hogy tegyen engedményeket, adjon nagyobb autonómiát a szakadár területeknek. Aztán a Kremlben találkozott Putyinnal, aki úgy tett, mintha érdekelnék a minszki megállapodások. Egy hét múlva azonban már egyértelmű volt, hogy Putyin csak az időhúzásra játszott, miközben az orosz hadsereg az inváziót készítette elő. Február 21-én a tévében jelentette be, hogy elismeri a donyecki és a luhanszki „népköztársaság” függetlenségét. Ugyanez volt a forgatókönyv 2008-ban, amikor Grúziába küldött a helyi erők támogatására „békefenntartókat”.
Scholz és csapata, akik a berlini kancellárián nézték Putyin beszédét, azonnal elővették a B tervet. Még aznap este Bidennel és Emmanuel Macron francia elnökkel közös videókonferencián egyeztették az első szankciókat Oroszország ellen. Másnap Scholz bejelentette, hogy felfüggesztik a már megépített Északi Áramlat 2 engedélyeztetési eljárását és utasította a gazdasági minisztériumot, hogy dolgozzanak ki egy új biztonsági értékelést, ami „figyelembe veszi az elmúlt napok változásait”.
Robert Habeck, Zöld párti alkancellár az ENSZ-charta 51.cikkelyére hivatkozott, mely szerint minden országnak törvényes joga van az önvédelemre. A politikus egy évvel korábban ellátogatott a donbaszi frontvonalakra és azzal a meggyőződéssel tért haza, hogy Németországnak el kell látnia Ukrajnát védelmi fegyverekkel. Akkoriban erősen pacifista gyökerű pártja, amely annak idején a vietnámi háború elleni tiltakozásokból nőtt ki, elvetette ezt a gondolatot, az invázió azonban mindent megváltoztatott. Néhány órával az invázió megindulása után Habeck és Omid Nouripour, a Zöld párt vezetője felkeresték az ukrán nagykövetet, hogy a német segítségről tárgyaljanak.
Scholz aznap este tévébeszédet mondott, amelyben figyelmeztette az országot: Putyin vissza akarja forgatni az idő kerekét a 19. századba, amikor a nagyhatalmak a kis országok feje felett döntöttek, és a hidegháború korába, amikor a szuperhatalmak befolyási övezetekre osztották fel a világot egymás közt. Kijelentette: az orosz vezetés súlyos árat fog fizetni az agresszióért.
Az aznap éjjeli brüsszeli csúcson Scholz visszautasította azt az ukrán követelést, hogy Oroszországot zárják ki a SWIFT nemzetközi pénzügyi tranzakciós rendszerből. Részben azért, mert ezáltal több milliárd értékű nyugati pénz válna hozzáférhetetlenné az orosz bankokban. A SWIFT-en keresztül fizetnek az EU-tagállamok is az orosz gázért.
Akkor még sikerült ezt a lépést több ország támogatásával megakadályozni, de e nyomás fennmaradt: mind az Egyesült Államok, mind pedig saját kormányának tagjai számon kérték az elmaradt szankciót. A Zöld párti Annalene Baerbock figyelmeztette: ez az álláspont árthat Berlin pozitív megítélésének, amelyet az Északi Áramlat 2-ről hozott döntésével kivívott magának. Wolfgang Schmidt, a kancellária vezetője, Scholz befolyásos jobbkeze is úgy vélekedett, hogy a német kormány nem maradhat tétlen és a közvélemény is nagyobb határozottságot vár tőle. Február 25-én Habeck egyik tanácsadója javasolta, hogy Németország vizsgálja felül fegyverexport-politikáját a demokrácia és az emberi jogok nevében. Még aznap este a holland kormány tájékoztatta a német védelmi minisztériumot, hogy 400 harckocsi-elhárító rakétát küldenének Ukrajnába. Ám ehhez német felhatalmazás kell, mivel e fegyverek német gyártmányúak. Ebben a helyzetben Berlin, amely néhány héttel korábban Észtországban elutasított egy hasonló kérést, nem mondhatott nemet.
Közben Scholz a SWIFT-ügyben is módosítani kényszerült álláspontját. A korábban mellette álló Ausztria és Olaszország beleegyezett Oroszország kizárásába, Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök és Gitanas Nauséda litván elnök pedig Berlinbe sietett, hogy meggyőzzék a kancellárt. A lengyel kormányfő közölte: azért van itt, hogy felrázza Németország lelkiismeretét és hogy nincs idő az önzésre. Scholz végül engedett, azzal a kitétellel, hogy a szankció csak bizonyos bankokra vonatkozzon, ne az egész orosz gazdaságra.
A legnagyobb meglepetés azonban még csak ezután következett.
A terv, amelyet február 27-e reggeléig még a kormány többi tagja előtt is titokban tartottak, 100 milliárd dolláros keretet irányzott elő a Bundeswehr fejlesztésére. Scholz még aznap a rendkívüli parlamenti ülésen bejelentette, hangsúlyozva, hogy Németországnak nincs más választása, az eddiginél sokkal jelentősebb befektetés szüksége az ország biztonságának, szabadságának és demokráciájának megőrzésére.
Néhány nappal később egy német újságíró megkérdezte Scholzot, hogy miért várt a kormány ilyen sokat az ukrajnai fegyverszállításokkal. „Már nem tudjuk megakadályozni a háborút, és nem hagyhatjuk magukra azokat, akiket ártatlanul megtámadtak” – felelte a kancellár.
