Még legalább 10 Csernobil-típusú atomreaktor működik Oroszországban – biztonságosak?
Jelenleg 10 RBMK-1000 működik Oroszországban. Biztonságuk azonban kétséges – írja a Live Science.
Ezeket a reaktorokat, mondják a szakértők, módosították, hogy csökkentsék egy Csernobilhoz hasonló katasztrófa kockázatát, de még mindig nem annyira biztonságosak, mint a legtöbb nyugati típusú reaktor, és nincs olyan nemzetközi ellenőrzés sem, amely meg tudná akadályozni, hogy újabbakat építsenek ugyanilyen hiányosságokkal.
Az RBMK-1000 reaktor-modellt csak a Szovjetunióban használták. Más volt, mint a Nyugaton használt legtöbb könnyűvizes nukleáris reaktor. Ez utóbbiakban van egy nagy nyomású tartály, amely a nukleáris anyagot ( a magot) tartalmazza, amelyet keringő víz hűt le. A nukleáris hasadáskor az az atom (ez esetben az uránium) kettéhasad, hőt és szabad neutronokat termelve, amelyek újabb atomokat hasítanak szét, ebből további hőség és újabb neutronok keletkeznek. A hőség gőzzé változtatja a keringő vizet, amely egy turbinát forgat, ez termeli az elektromos áramot.
A könnyűvizes reaktorokban a víz mérsékli a magon belüli nukleáris hasadást is azzal, hogy lelassítja a szabad neutronok áramlását, ez által hatékonyabbá teszi a nukleáris reakciót. Amikor a reaktor felforrósodik, több víz válik gőzzé és már kevésbé alkalmas e moderátori szerepre. Ezáltal a maghasadási reakció lelassul, és ez a negatív visszacsatolás megakadályozza a reaktorok túlmelegedését.
Az RBMK-1000 másképpen működik. Ugyancsak vizet használnak hűtésre, de a moderátor szerepét grafittömbök töltik be. Miután a hűtő és a moderátor szerepe kettévált, megtört a „több gőz, kevesebb reakció” láncolat. Ehelyett a „pozitív üresség-együtthatónak” lehetünk tanúi. Ez azt jelenti, hogy a maghasadási reakció felgyorsul, ahogy a hűtővíz gőzzé válik, ahelyett, hogy lelassulna.
A forrás ugyanis buborékokat, azaz légüres teret hoz létre a vízben, amely által szabadabban utaznak a neutronok, és a folyamat egyre gyorsul – magyarázza Lars-Erik De Geer, a svéd védelmi kutató intézet nyugalmazott atomfizikusa.
Amikor a csernobili erőmű teljes üzemmel működött, ez nem okozott komoly problémát, mert magas hőmérsékleten a maghasadási reakciót tápláló uránium több neutront nyel el, és ezzel csökkenti a reaktivitást. Csakhogy alacsony fokozaton az RBMK-reaktorok nagyon instabilakká váltak. A balesetet megelőzően az operátorok tesztelték, hogy az erőmű turbinája képes-e működtetni a tartalék rendszert áramszünet esetén, ezt azonban csak csökkentett üzemmódban lehetett elvégezni.
Az erőmű 9 órán át működött így, a reaktor egy idő után szinte teljesen leállt. Hogy ismét beindítsák, az operátorok kivették az összes neutron-elnyelő bór-karbid ellenőrző rudat, amelyeket a maghasadás lassítására használnak. Egyúttal lassították a vízáramlást a reaktorban. Így felerősítette a pozitív üresség-együtthatót, a reakció rendkívül intenzív lett, és a 100-szorosára nőtt annak, amit a reaktornak a tervek szerint ki kellett bírnia. Két robbanás követte egymást gyors egymásutánban.
A tudósok máig vitatkoznak azon, hogy mi okozta őket. Lehet, hogy mindkét alkalommal a gőz robbant fel a keringési rendszerben bekövetkező gyors nyomásnövekedés miatt.De Geer szerint azonban az első robbanás nukleáris gáz volt, amely több kilométerre lövellt ki az atmoszférába.
Jól ismert, hogy a titkolózás a szovjet hatóságok és a sajtó részéről hogyan lepleződött le svédországi mérések nyomán, és hogy ez adta meg a lökést Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárnak a glasznoszty, az „átláthatóság” politikájának meghirdetésére. Csernobil egyúttal új korszakot nyitott a nukleáris biztonsággal kapcsolatos együttműködésben. Amikor 1986 augusztusában a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség csúcsértekezletet hívott össze Bécsben, a szovjet tudósok addig nem tapasztalt nyitottsággal közelítették meg a kérdést – emlékezett a tanácskozáson szintén részt vevő De Geer.
Akkoriban 17 további RBMK-1000 típusú atomreaktor működött a Szovjetunióban. Ezeket Csernobil után módosították. A Nukleáris Világszövetség szerint késleltetőket helyeztek el a magban, hogy megakadályozzák a nukleáris szivárgást, ha a reaktor alacsony teljesítményen működik, növelték az ellenőrző rudak számát és a fűtőanyag dúsítását. Magukat a rudakat is újratervezték, hogy a grafit ne kerülhessen olyan helyzetbe, hogy erősítse a nukleáris reakciókat.
Csernobil három másik reaktorát 2000-ben zárták be, miként a két litvániai RBMK-t, miután ez volt az egyik feltétele, hogy a balti államot felvegyét az Európai Unióba. Jelenleg négy ilyen reaktor működik Kurszkban, három Szmolenszkben, és három Szentpétervárott (itt a negyedik 2018 decemberében kivonták a forgalomból).
De Geer szerint ezek a reaktorok jobbak, minta korábbiak, de az alapkonstrukciójuk olyan, hogy nem érhetik el a nyugati könnyűvizes reaktorok biztonsági szintjét.
A svéd kutató külön felhívta a figyelmet arra, hogy nincsen olyan teljes szigetelési rendszerük, mint a nyugatiaknak. Ezek ólomból vagy acélból készült pajzsok, feladatuk, hogy megakadályozzák a radioaktív gáznak vagy gőznek az atmoszférába jutását baleset esetén.
Edwin Lyman, amerikai atomfizikus, a nukleáris biztonság szakértője arra is emlékeztetett, hogy a nukleáris balesetek potenciális hatásai ellenére a mai napig nincsen olyan kötelező érvényű nemzetközi egyezmény, amely rögzíteni, hogy mi számít „biztonságos” erőműnek. Az egyes országoknak megvannak a maguk felügyelő ügynökségeik, amelyek azonban csak annyira függetlenek, amennyire az illető kormányok engedik őket. „Hogyan várhatnánk el, hogy azokban az országokban, ahol nincs jó kormányzás és dúl a korrupció, egy független ellenőrző ügynökség betöltheti a szerepét?” – tette fel a kérdést Lyman.
