Másfél óra alatt döntöttek a nácik 11 millió zsidó sorsáról
Vannak olyan szavak, kifejezések, amelyek önmagukban ártalmatlannak tűnnek, a hozzájuk kötődő fogalmak, történések viszont örökre elátkozzák őket. Ma már aligha lehet büntetlenül kiejteni azt a mondatot, hogy „a munka szabaddá tesz”, mert ezt kisajátította magának az auschwitz-i haláltábor kapujának felirata. És ugyanez a sorsa a „végső megoldásnak” is, amely az európai zsidóságnak a nácik általi kiirtásának tervét jelentette.
A Führer dühödt antiszemitizmusa kezdettől fogva a német nemzetiszocialista párt egyik vezérfonalává vált, és hatalomra jutásuktól elindult a zsidók jogfosztása. Már 1933. áprilisában rendeletben különböztették meg a „nem-árjákat” a „tiszta vérűektől”, májusban az első nagy könyvégetési akció során máglyára vetették a zsidó származású és a „német fajra” káros írók műveit. Még ugyanabban az évben kizárták a zsidókat a művészeti kamarákból és megtiltották a saját föld birtoklását.
1934-ben megvonták tőlük az egészségbiztosítás jogát, majd egy évvel később, 1935 szeptemberében kihirdették a nürnbergi faji törvényeket, miközben fokozatosan zárták ki a zsidókat a legkülönbözőbb szakmákból. Ausztria 1938. márciusi bekebelezése (Anschluss) után írták össze a zsidó vagyonokat, tiltották meg a kereskedést, az orvosi és ügyvédi praktizálást, és vezettek be minden 15 éven felülinek külön azonosító igazolványt. Júniusban először küldtek tömegesen koncentrációs táborba zsidókat, majd november 9-én újabb jeladás volt a „Kristályéjszaka” a leszámolásra.
Mindez azonban nem volt elég a náciknak. A II. világháború kitörése után a megszállt területeken egyre-másra hozták létre a gettókat, és megkezdték a zsidók tömeges legyilkolását valamint a deportálásokat, és a német zsidóknak sem volt többé lehetőségük az emigrációra. 1940-ben felépült Auschwitz, majd egy év múlva a hozzá csatolt megsemmisítő tábor, Birkenau.
A náci fennhatóság alatti országokban már közel 900 ezer zsidót gyilkoltak meg, amikor sor került a Wansee-konferenciára a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt -RSHA) vendégházában. Átfogó, összehangolt terv azonban még nem létezett. A házigazda Reinhard Heydrich, az RSHA főnöke, a „Cseh-Morva Protektorátus” helytartója volt, aki korábban a „Kristályéjszaka” atrocitásait is szervezte. Heydrich már 1941 júliusában szabad kezet kapott erre Hermann Göring birodalmi marsalltól. A konferenciát december 9-re tervezték, de a Pearl Harbor-i japán támadás, az Egyesült Államok hadba lépése miatt elhalasztották.
Az egyeztető tanácskozás 15 résztvevője között találjuk Adolf Eichmannt, az európai deportálások fő szervezőjét, Heinrich Müllert, a Gestapo vezetőjét, Alfred Meyert, a „megszállt keleti területek” felügyelőjét. Meyer a háború utolsó napjaiban öngyilkos lett, Müllernek Berlin ostroma idején nyoma veszett. Eichmannt viszont 1960-ban Argentínában fogta el az izraeli titkosszolgálat, majd a jeruzsálemi perben halálra ítélték és 1962-ben kivégezték.
Heydrich közölte, hogy a „végső megoldás” 11 millió zsidót érint. Statisztikákat mutatott, amelyek alapján meghatározták, hogy a megszállt országokban hány zsidót kell elfogni, de megvoltak az adatai a Harmadik Birodalommal szövetséges államok, Olaszország, Magyarország, Románia, Szlovákia, sőt még Törökország és Írország zsidó közösségeiről is. Ötmilliót csak a Szovjetunió területéről, 2,2 milliót Lengyelországból, 865 ezret Franciaországól, félmilliót Ausztriából. Magyarországon 742.800 halálba küldendővel számolt. Az „evakuációt” elsőként a németországi, ausztriai és csehországi zsidókkal képzelte el. Bár az SS Obergruppenführer kényszermunkatáborokról beszélt, egyértelművé tette, hogy a végcél a megsemmisítés, mivel „várhatóan sokan elhullanak majd természetes módon”, de az sem maradhat életben, aki kibírja az embertelen robotot.
Ugyanakkor utalt arra, hogy a legellenállóbbakat „méltányos bánásmódban” kell részesíteni. Ez főleg azokra a zsidókra vonatkozott, akiknek a tudása nélkülözhetetlen volt a hadigazdaságban, különösen azután, hogy az egyre nagyobb katonai veszteségek miatt súlyos munkaerőhiány lépett fel.
A mindössze 90 percig tartó tanácskozásról készült jegyzőkönyv a „zsidókérdés megoldásának különböző módozatairól” tesz említést. Heydrich valószínűleg nem adott külön utasítást ezekről Eichmann-nak, a gyakorlat már folyamatban volt, de Wannsee után a gyilkolás ipari méretűvé vált. És ezen nem változtatott az sem, hogy Heydrich ellen cseh ellenállók 1942. június 4-én halálos merényletet követtek el. Európa II. világháború előtti 8, 8 millió zsidó lakosságából közel 6 millióan estek áldozatul a holokausztnak gázkamrákban, lágerekben, halálmenetekben és gettókban.
A „titkos birodalmi ügyként” besorolásúként kezelt wannsee jegyzőkönyvből 30 példány készült, de ezek szinte mind eltűntek a háború alatt. 1947-ben azonban Robert Kempner német jogász, akit a nácik az 1930-as évek közepén emigrációra kényszerítettek zsidó származása miatt, megtalálta az egyiket. 1965-ben Joseph Wulf auschwitzi túlélő kezdeményezte, hogy a villát az emlékezés házaként őrizzék meg az utókornak.
