Mácsai Pál: Az ember személyes emlékezete hosszabb, mint az élete
A héten kezdték vezetni a mozik Tóth Barnabás (Susotázs, Akik maradtak) új filmjét, a Mesterjátszmát. A film egyik főszereplőjével, Mácsai Pállal a sajtóbemutató után beszélgettünk. A művész úr megtisztelően felajánlotta, hogy tegeződjünk.
– Adott egy figura, Czentovics Sándor, akinek az életéről, a múltjáról tulajdonképpen nem tudunk semmit. Kizárólag a történésekben játszott szerepét ismerjük meg. És mégis, amikor olyasmit mond a papnak a beszélgetésük során, hogy a gyerekkora nem tette lehetővé, hogy hívővé váljon, akkor ettől az egy mondattól mégis hirtelen látom ennek az embernek az egész életét. Ez valami egészen elképesztő élmény számomra. Hogy lehet színészként elérni ezt a hatást?
–Gondolni kell valamire, amikor az ember egy mondatot kimond.
– Mire?
– A sorsot fel kell építeni fejben, belül.
– Miből tudsz építkezni? Hiszen egy olyan korszakról beszélünk, amiről első kézből nem lehetnek élményeid.
– És mégis.
Hall ezt-azt a szüleitől, a nagyszüleitől, tanul történelmet, figyel, olvas, filmeket lát, gondolkodik. Ez mind részt vesz a színészetben.
Itt, ennél a szerepnél, mondjuk, ha ez az ember 50 évkörüli 56’-ban, akkor körülbelül 1906-ban születik, 16-ban tíz éves, 26-ban húsz… Mi lehet ebben a gyerekkorban? Az első háború biztos. Érett férfiként még egy háború. Könnyen lehet, hogy az első világháborúban elveszíti az apját, hogy Trianonnal elcsatolják az otthonát, talán hogy meghal a mamája, és menekültként, vagonban él évekig. Mondjuk, ez egy létező sors.
A harmincas években keserves áron, nehezen mászik felfelé a társadalmi kirekesztettségből. Így belesodródik a baloldali mozgalmakba, és egy rendkívül küzdelmes gyerek- és fiatal korból jut abba a szerepbe, ahol a filmben látjuk. Ezt csak példaként mondom, ki lehet találni mást is, amitől ez a mondat támasztékot kap.
– Barnabás segített ebben a folyamatban, vagy teljesen rád hagyta?
– Egy pontig segített, hogyne, de végül az ember egyedül van a szerepével, mint az úszó a medencében.
– Akkor nem volt egy előre meghatározott rendezői koncepció, hogy milyennek kéne lennie ennek a karakternek?
– Dehogynem, de a színész dolga, hogy felépítsen egy személyt a megírt szöveg alá. Azt a személyt, akit ő el tud képzelni. Amit mi a filmen vagy a színpadon kimondunk, az csak a jéghegy csúcsa. Hogy miért mondjuk éppen azt, és pont akkor, ez a színész igazi munkája.
– Úgy gondolom, bátor vállalás a filmtől úgy nyúlni 56’ témájához, hogy valójában nem a forradalomról akar szólni. Erre a történelmi eseményre nagyon sok minden rárakódott. Épp ezért nehéz lehetett Czentovics figuráját objektíven megközelíteni. Te milyen élményekből tudtál építkezni a forradalommal kapcsolatban?
– Nekem szerencsém van ezzel, apám átélte fiatalon, és rögzítette. Egyébként mindent rögzített, majdnem négyezer oldal kézzel írt naplója van – őrület. 1922-ben született. A harmincas évei közepén jött 56, ő akkor már vaskos történelmi tapasztalatokkal a háta mögött- fasizmus, háború, újjáépítés, kommunizmus, perek, Rákosi-korszak - állt akkor, nagynénje például hat évet ült Rákosi alatt ártatlanul, mint a Rajk-per nagyon sokadrendű vádlottja – csak ötvenhatról jó 200 oldalt írt, ami később meg is jelent a Holmi- ban. És persze mesélt is, amikor már nagyobb voltam, sokat és színesen.
Közeli ismerőseim vannak például a snagoviak között. Ők voltak ugye, akik a Jugoszláv követségre menekültek, aztán tőrbe csalták és elrabolták őket Romániába.
– Nem nehéz ennyi tudással objektívnak maradni a filmben az 56’-os szereplőkkel kapcsolatban?
– A színész nem marad objektív. A III. Richárdot játszó színész nem a véleményét játssza a szerepről, hanem III. Richárd saját igazságát.
– Persze, de III. Richárdhoz még sincs annyi közvetlen kapocs, mint egy 56’-os figurához.
– Ha jó az alakítás, akkor van. Aláépíti a színész.
– Rendező, igazgató is vagy. Mennyire könnyű csak színésznek lenned?
–Nagyon!
– Nincs kísértés kijavítani a fiatalabb kollégát?
– Nincs. Természetesen voltak tanácsok, beszélgetések, talán viták is, de az ember megérzi, ha valakivel azonos nyelvet beszél.
– A vetítés utáni közös beszélgetésben említetted, hogy most láttad először egyben az elkészült filmet. Mennyire voltak előzetes elképzeléseid arról, milyen lesz majd, és mennyire felel meg a várakozásaidnak?
– Ez egy jó film. Ez nagy öröm. Sosem lehet tudni előre: hiába voltak elképzeléseim, ismertem a forgatókönyvet, sokat próbáltunk is, hiába láttam a forgatáson, hogy mit csinálunk, hiába izgatott eleve a dolog: a film a rendezőé, és a vágóasztalon készül el. A mi színészi munkánk csak egy fázis. Nem éppen lényegtelen, de mégis csak egy szakasz. Nagyon jó érzés látni, hogy a történet, a film működik, hogy hat, hogy igaz.
A film nem ötvenhatról szó, egyébként. Inkább arról, hogy mi a bűn, és hogyan nyeri el a büntetését. Van-e ebben igazságosság, van-e méltánytalanság. Van, egyébként. Emlékezetes alkotás.
Sokat mond a belső mozgatórugókról, meggyőződésekről, belső szilárdságról, mániákról, a hitről.
– Amikor felkértek, hamar igent mondtál?
– Persze. Tetszett a könyv, és tetszettek Barna korábbi filmjei, főleg az Újratervezés és az Akik maradtak.
– Barnától tudom, hogy Téged is castingolt. Nem érintett rosszul, hogy próbafelvételre hívtak?
– Dehogy. A film ilyen.
– Nagyon sok színész nem szereti visszanézni magát filmen. Te hogy vagy ezzel?
– Megszoktam. Forgatás közben sosem nézem meg a snitteket. Moziban egyben igen, és azt hiszem, ma már objektíven látom magamat. Remélem. Az ember megtanulja a szakmáját, tudja, hogyan játszik. Főleg, ha olyan szerencsés, hogy sokat forgat, és én, noha nem forgattam sok mozifilmet, televízióban nagyon sokat voltam kamera előtt.
