„Köszi, hogy itt vagytok, sokat jelent” – ilyen volt testközelből az Ukrajna melletti szolidaritás-tüntetés
Soha életemben nem voltam tüntetésen. Egyetlen egyen sem. Hogy ez szégyen vagy sem, most mindegy. Azt sem tudom megmagyarázni, a tegnap esti bevásárlás után miért váltottam irányt a kocsival, és lódultam meg a város másik felén lévő Andrássy út felé. Az Ukrajna melletti béketüntetésre. Nem terveztem el előre. De este hat körül mégis ültem a dugóban, és mentem.
Mivel régen arrafelé laktam, az akkor már teljesen körbekordonozott részeken kívül tudtam, hol lehet leparkolni. Az előttem álló kocsiból épp egy tévéstáb pakolt ki, az Orosz Nagykövetség mögötti utcán hemzsegtek a rendőrök, tőlük kérdeztem, merre kerüljek a tüntetésre. Nem voltak kedvesek – nem is dolguk –, de útba igazítottak. A Kodály Körönd felől akkor már özönlöttek az emberek a Hősök tere felé (a követség a Körönd és a tér között van, körülbelül félúton).
Rángattam ki a táskámból a maszkomat, beleakadt valamibe. Először az tűnt fel, milyen elképesztően sok a fiatal. Huszonévesek, max harminc. “Elkezdődött már?” – szóltam oda egy fiúnak, aki bocsánatkérőn, angolul válaszolt: “Nem értelek, ukrán vagyok.” “Csak a beszédek miatt kérdeztem, bocs” – mondtam én is angolul, mire ő és a társasága jól kivehetően rávágták: “Maaaaarkizajj.”
A hangulat egyébként végig jó volt, békés, időnként emelkedett, olykor meghatott. Amikor Donáth Anna lépett a kivilágított emelvényre, egy fiatal srác olyan hangerővel kiabálta be: “Jól nézel ki!”, hogy mindenki röhögött, de Anna halkan rendreutasította: “Most nem ez a fontos.” Vegyültek a tömegbe mindenféle korúak is, hozzám hasonló negyvenesek bőven, de az ifjonti hév egyértelműen uralkodónak tűnt.
Nem a beszédekről, vagy a pontos forgatókönyvről akarok mesélni, csak arról, hogy én mit éreztem. Meghatottnak éreztem magam, szomorúnak, és – bármily elvontan hangzik ez – európainak. A már említett ukrán lány, akivel úgy jött ki, hogy “összemértük” az egyforma körömlakkunkat, valami egészen fura hálával nézett rám. Két nő, a lányom lehetne, az egyikük talán a háborúval sújtott országában rekedt szeretteiért, barátaiért aggódik, én “csak” azért aggódom, hogy egyáltalán háború van, már itt, a szomszédban, nem gondoltam, hogy megérem ezt a napot. De mindketten nők vagyunk, emberek vagyunk, és bár egymás nyelvét se beszéljük, abban a pillanatban jobban összetartoztunk, mint valaha.
A másik az a pillanat volt, amikor Gerendás Péter – számomra talán kicsit túltolt – színpadi előadásakor az egész Andrássy egy emberként énekelte John Lennon Imagine című slágerét. Az egyetemes békehimnuszt, amelynek helyesen vagy halandzsázva, de mindenki ismeri a szövegét.
Azután amikor a legvégén egy fiatal, (valószínűleg) ukrán fiú felment a színpadra, tört angolsággal megköszönte mindenkinek, hogy itt van, sokat jelent nekik, hogy kiállunk értük, azután éktelenül hamisan, de teljes szívéből elénekelte az ukrán himnuszt (a tömegből több ukránnal együtt), az egész tömeg egy nagy, visszafojtott lélegzetté vált.
Előtte az egyik megszólaló (talán épp Márki-Zay Péter) azt mondta, hogy ebben a tömegben valószínűleg már senki sem olyan korú, hogy felnőttként megélt volna egy háborút. És ez igaz is. Mégis ott, akkor, az a pár ezer ember, talán egyedüliként Budapesten, megérzett valamit abból, amit nagyapáink megéltek. Amit elmesélni el lehetett, “anekdotázni” lehetett róla, de a lényegét átadni sohasem. A szomszédunkban zajló kataklizma összes fájdalma, barbársága, égbekiáltó gyötrelme zengett bele az ukrán himnuszba ott, az Andrássy úton, egy megrendült tömeg előtt, amely pár perccel korábban még makacsul, büszkén, elvehetetlen szabadsága biztos (biztos?) tudatában skandálta: “Európa, Európa!”
Hazafelé, a kocsiban retro popslágerek mentek, aztán megszólalt George Michaeltől a Freedom. Kikapcsoltam.
