Kiszáradt Róma, apokalipszis, fenyegető jövőkép – Sara Serraiocco színésznő a Szárazság című filmről
Filigrán, gyermeki mosolyú, de bársonyos althangú olasz hölggyel beszélgetek a Palazzo Zichy Hotel kávézójában. Ez a „kislány” Sara Serraiocco, a mai olasz mozi egyik legsokoldalúbb színésznője, aki a 20. Olasz Filmfesztivál vendégeként érkezett Budapestre. Ő az egyik főszereplője Paolo Virzì nyomasztó, de a fekete humort sem nélkülöző víziójának, a Szárazságnak, amely azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha Rómában három évig nem esne az eső és már csak néhány napig működne a közüzemi vízellátás.
– „Mélyen átélhető film, amelynek el kellett készülnie” – így írt Ön Facebook-oldalán a Szárazságról. A világ egyik legszebb és legszeretettebb városa pusztulásának látványa segélykiáltás is lehet.
– Ez az apokaliptikus kép csupán egy film – egyelőre. De nem szabad, hogy ne halljuk meg a vészharangokat. Természetes erőforrásaink elfogyóban vannak, ezért vigyáznunk kell bolygónkra, és a saját környezetünkre is. Ide tartozik a szelektív hulladékgyűjtés és vízfogyasztás visszafogása. A változásoknak azonban mindenekelőtt a legnagyobb rendszerektől kell elindulniuk. Paolo remekül fogta meg ezt a végítélet-képet a kiszáradt Teverével, ezt a sivárságot, ami az emberi érzelmekre is kihat.
– A film vége felé a koncertjelenetben megszólal Vivaldi Négy évszakából a Nyár zárótétele. Még sosem hallottam ennyire fenyegetőnek.
– Igen, valóban úgy hangzik, mintha megjövendölné azt, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik.
– Ön egy várandós kórházi asszisztensnőt alakít, akinek az új élet mellett a halállal és a bűnnel is szembe kell néznie.
– Giulia a reménység hordozója születendő gyermekével egy olyan társadalomban, amely nem fogadja be. Mélységes fájdalmat hordoz magában, miután az apja megölte az anyját, hogy aztán rádöbbenjen arra, hogy élettársa is gyilkossá válik. Így nincs esélye arra, hogy e fájdalomtól valaha megszabaduljon. Első ízben dolgoztam együtt Paolo Virzìvel, aki ezt a szép, nagyon intenzív szerepet bízta rám. Szinte valamennyiünknek többdimenziós figurákat kellett nála eljátszanunk, nemcsak a felszínt, hanem a mélyebb árnyalatokat is.
– A film befejezése azt sugallja, hogy inkább bízhatunk az isteni gondviselésben, mint az emberi bölcsességben és felelősségvállalásban.
– Igen, megjelenik az özönvíz előérzete, de vannak bibliai utalások is, például a Szent Család feltűnése a kiszáradt folyóban.
– A Szárazságot a pandémia idején forgatták. Milyen volt a rendkívüli körülmények között dolgozni?
– Nem volt könnyű, folyamatos tesztelés alatt álltunk, és szigorúan be kellett tartanunk a biztonsági előírásokat. Közben állandóan attól tartottunk, hogy mikor melyikünket támadja meg a vírus. A közös munka bátorságra nevelt minket. A bennünk lévő feszültség azonban így is érződik a filmen, de ez csak jót tett neki.
– Ön balerinaként kezdte pályafutását, de egy baleset a színészi pályára vitte. Nagyon sokféle szerepet játszott, Assisi Szent Klárától egy bűnöző feleségéig. Hogyan választja ki figuráit?
– Igyekszem elkerülni a beskatulyázást. Fontos számomra a figurán túl maga az egész film, hogy megérint-e a történet, és a rendező személyisége. Olyanokkal szeretek dolgozni, akikben empátiát érzek, akik a színészt egy alkotási folyamat részének tekintik.
– Nemrégiben láttam egy másik filmjét, A könyörtelent. Az egyik legerősebb jelenet, amikor a bűnöző főhős felesége először öngyilkosságot akar elkövetni, majd úgy dönt, hogy „magára veszi” férje bűneit. Megmenthetünk-e valakit az akarata ellenére?
– Vannak helyzetek, amikor mindent megteszünk azért, hogy mentsük a menthetőt és Mariangela önmagát is próbálja megmenteni. Az ember kétségbeesésében képes olyan tettekre, amelyek szinte nem is tudatosulnak benne.
– Az elmúlt évek olasz filmjei mintha kezdenének visszatérni az 1960-as évek „aranykorához”, amikor az egyszerű emberek hétköznapi dolgairól készültek máig érvényes művek.
– Örülök, hogy ezt mondja. Ez így van, mert végül is az egyszerű emberek mindennapjai árulkodnak egy társadalom fejlődéséről, bennük él legjobban az egymás iránti szolidaritás, az együttműködés számára. Mivel az utóbbi időben egyre inkább az individualizmus nyert teret a társadalomban, szükségünk van arra, hogy ismét rátaláljunk a közösségi szellem erejére.
– A fesztiválon egy másik filmjét is láthatjuk.
– A hangyák ura, Gianni Amelio filmje egy tudósról szól, akit a 60-as években plágiummal és homoszexualitással vádoltak. Én az 1968-as diáklázadás egyik szereplője vagyok, aki harcol a melegek jogaiért. Amelio a mai olasz film egyik legnagyobb alakja, megtiszteltetés volt számomra a felkérése.
– 68-at annak idején kiskamaszként éppen Rómában éltem át. Hogyan értékelik ma Olaszországban azt az időszakot?
– Remélem, hogy az új generációk nem felejtik el, és sikerül minél több dokumentumot, személyes vallomást összegyűjteni még azoktól, akik átélték. Az utcára vonuló nagyanyáink nélkül ma kevesebb jogunk lenne nekünk nőknek is.
– Ön azoknak a példáját követi, akik az agyonmediatizált világban is tudnak vigyázni privát szférájukra.
– Mindig igyekeztem a színészetet és a magánéletet kettéválasztani. Nagyon sok örömöt ad a munkám, de szükség van másfajta boldogságra is szeretteim körében. A nyáron született meg a kislányom, most egy ideig az anyaságot szeretném megélni, a filmek megvárnak.
– Virzì „ökopesszimistának” tekinti magát. És Ön?
– Egy kicsit én is az vagyok, de azért bízom benne, akárcsak Giulia, hogy egy jobb világot hagyunk a gyermekeinknek. Sokan úgy gondolják a pandémia után, hogy „ezt is megúsztuk, folytassuk, ahol abbahagytuk”, holott tanulnunk kellene a történtekből és okaiból.
