„Jó dolog nyomot hagyni egy másik emberben” – beszélgetés Keleti Éva fotográfussal

Patinás könyvespolcok, sok szép kerámia, az előszobában olyan üveggömbök sorozata, amelyek Orson Welles „rózsabimbóját” juttatják eszembe. Igazi békebeli terézvárosi hangulat fogad Keleti Éva otthonában, ahol egész életét élte. A fotográfus nem veszi körül magát gazdag pályája emlékeivel, és 89 évesen is új kihívások izgatják.

– Élet/Kép címen láthattuk életmű-kiállítását a Műcsarnokban. Milyen szép ez a magyar nyelv, hogy alkalmas erre a szójátékra: benne van az „életkép”, mint képzőművészeti műfaj, egyben utal az életről szóló képekre. Ön a megnyitón hangsúlyozta is, hogy ez a kiállítás az életigenlésről, a szeretetről szólt. Miközben összekötötte a múltat a jelennel.

– Nagyon nagy feladat volt, mert amikor megkaptam a felkérést a Műcsarnoktól, bevallom őszintén: fogalmam sem volt, hogy mit fogok kiállítani. Ez az életmű nagyon sokrétű és nemigen lehet kiszakítani belőle semmit, mert minden mindennel összefügg. Ha valahol megkezdem, jön utána a többi. Azt kellett eldöntenem, hogy – közelebb a 90-hez, mint a 80-hoz – képes vagyok-e újat csinálni. Mielőtt igent mondtam, tettem egy próbát: tudok-e még fotografálni? Ezt azért hangsúlyozom, mert életem e szakaszát nagyon lezártam és azt hittem, hogy soha többé nem fogom kinyitni. Egy fogadalmat megszegni, főleg úgy, hogy nem tudom, képes vagyok-e rá, elég nagy bátorság volt. Elhatároztam, hogy elmegyek Törőcsik Marihoz, akihez több évtizedes barátság fűz. Tavaly tavasszal felhívtam őt Velemben, ő pedig azt üzente, hogy jöjjek.

És a találkozás, az elkészült fotóanyag nagyon jól sikerült. Egyrészt ott tudtuk folytatni a beszélgetést és a fényképezést, ahol elkezdtük és nem érződött, hogy öt éve nem láttuk egymást, másrészt pedig Mari egészen jó állapotba került a munka során. Így aztán igent mondtam a Műcsarnoknak. A kiállítás mégsem tekinthető életműnek, az még várat magára, még csak egy mozaik, képek, szegmensek az életemből, kapcsolatokkal, emberekkel. Tehát tökéletes lett az Élet/Kép cím. Mindenesetre nagyon nehéz lesz ezt felülmúlni. A Műcsarnok munkatársai nagyon pozitívan álltak hozzá, négy nagytermet kaptam, és bármit kitaláltam, mindent megvalósítottak. Szarka Klára, a kiállítás kurátora jól ismer engem, és pontosan tudta, hogy melyek azok a képek, amelyek ide kellenek.

– Voltak más visszacsatolások is, például az Esős vasárnap diáklányai, Béres Ilona, Halász Judit és Tordai Teri is összeálltak egy fotóra…

– Igen, de mégsem akartam sem nosztalgiát, sem pedig belemenni az „ilyen volt – ilyen lett” megoldásba. Azokat választottam ki a múltból, akik valamit jelentettek nekem az életemben. A jelenből pedig a kíváncsiságomat próbáltam kielégíteni. Én már nem fotografáltam a feltörekvő generációt, az olyanokat, mint Vécsei H. Miklós, a kis Vidnyánszky vagy Tenki Réka. Ugyanakkor megkerestem, akiket bár nem fotografáltam korábban komolyan, de mindig nagyon érdekelt, amit csináltak, mint Mácsai, Kulka vagy Maurer Dóra. Nála éppen akkor voltam, amikor megkapta az értesítést, hogy kiállíthat a londoni Tate Gallery-ben. Zenei téren kevésbé voltam aktív, sajnos nem sikerült összehoznom Fischer Ivánt és Ádámot apjuk, Fischer Sándor karmester sírjánál – őt jól ismertem annak idején az Operából – ugyanakkor Linzben Schiff András készségesen a rendelkezésemre állt.

– A kíváncsiságát mutatja, hogy Ön, akinek pályáját az analóg fotografálás határozta meg, ismeretséget kötött a digitális technikával. Nekem egyébként befogadóként meggyőződésem, hogy egy fotó értéke, hatása nem a technikán múlik, hanem a fotográfus látásmódján.

– Esztétikai értelemben valóban mindegy, hogy mivel fotózunk, lehet akár egy lyukas doboz is, mint a laterna magica. Nekem azért komoly nehézséget okozott a digitális fotózás, de ebben is volt egy kiváló partnerem, Fábián Évi, aki segített megismerkedni ezzel a világgal. Mind a két technikának megvan a maga előnye és hátránya. Én az analóg fotográfiában nőttem fel, és ma sem igazán tudom, mi a digitális, de megéreztem azt, hogy miben jó, mi az, amit meg kell belőle tanulni, és mi az, amit annak a tudásnak a birtokában az analógból el lehet felejteni. Valamikor antidigitális harcos voltam, de visszakoztam, mert rájöttem, hogy vannak hallatlan előnyei. Például az, hogy azonnal meg lehet mutatni a fotóalanynak, hogy mi készült, és ebből kiindulva mit szeretnék még. Ugyanakkor azt a fajta intimitását elveszi a fotográfiának, hogy ketten vagyunk, és amíg fotózok valakit, ő csak az enyém.

– Az Ön pályája a Magyar Távirati Irodában bontakozott ki az 50-es évek közepétől. Ismerjük a történetet, hogy 1956-ban sokan elmentek az MTI-fotósok közül, és hárman maradtak Molnár Edittel és Friedmann Endrével. És mindhárman fogalommá váltak a maguk területén.

– Az MTI-nél jobb iskola a világon nem volt. Huszonöt évet húztam le ott, és a mai napig MTI-snek tartom magamat. Az a gondolkodás határozott meg, hogy minden érdekeljen. Amikor beléptem a Magyar Fotóhoz, ott ültek a legnagyobbak: Vadas Ernő, Sándor Zsuzsa, Reismann Marian. Amikor megkérdezik tőlem, hogyan tanítottak, azt mondom: a jelenlétükkel, figyeltük őket, hogyan dolgoznak.

Akkoriban azért is jó volt MTI-snek lenni, mert minden ajtó kinyílt előttünk, olyan helyekre is be tudtunk jutni, ahová más földi halandó nem. Nagyon jó társaság jött össze. Az idősebb generációkban szinte nincs olyan, aki legalább néhány évet ne töltött volna el ott. Kellett ahhoz, hogy valaki felszívja magába a tudást, és jegyezzék a szakmában. Nagyon sajnálom, hogy az MTI mára elvesztette jelentőségét.

– Az Ön fő területe a színház lett. Ma már a magyar kulturális ikonográfia részei olyan fotói, mint a bőröndjeivel kínlódó nagybeteg Timár József vagy a Ruttkai-Latinovits páros, akik szinte megtestesítik Ady Endre „két lankadt szárnyú héjamadarát”. Mi volt a titka annak, hogy Ön ennyire egy hullámhosszra tudott kerülni még a legnehezebb természetű művészekkel is?

– Talán az lehetett a kulcsa, hogy ugyanolyan embereknek tekintettem őket, mint bármilyen más foglalkozású embereket. Az egyik orvos, a másik pincér, ők pedig színészek, hasonló mindennapi problémákkal. Nem „elalélva” mentem hozzájuk, mindig az embert kerestem bennük és erre épült a kapcsolatunk is. És nekem is ugyanolyan értékűnek kellett lennem, mint annak, akit fotografáltam. A másik pedig a korrektség. Máig az az elvem, hogy nem adok ki úgy anyagot, hogy az alany ne látta volna.

Ha valamire azt mondták, hogy nem, akkor azt elfelejtettük. Van például a Ruttkai-Latinovits sorozatban is jó néhány, amit soha nem fogok publikálni. És még egy: nagyon sokat számított a felkészülés. Nem úgy estem be, hogy jöttem, csinálok három képet és elrohanok. Tudtam, kit, mit és miért fogok fotografálni, és minden munkát beszélgetés előzött meg. Amikor éreztem, hogy a kettőnk kapcsolata elérte a szükséges hőfokot, akkor kezdtem dolgozni.

-Illusztráljuk ezt a bizalmi kapcsolatot egy sztorival.

– Amikor 1964-ben bezárt a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház, és a társulat átköltözött a Magyar Színházba, Básti Lajosnak semmi nem volt jó. Nem tudta a szöveget, elkezdett üvöltözni, hogy meleg van, meg hogy miért ott áll a tűzoltó, ahol áll, aztán egyszer csak azt mondta, hogy „mindenki menjen ki, csak Keleti maradhat.” Még a rendező-asszisztenst is kizavarta, nekem próbálta el a darabot. Most, hogy újrakezdtem, és találkoztam régi alanyaimmal, mindenki úgy kezdte: „Emlékszel, amikor...?” Jó dolog, hogy az ember nemcsak úgy hagy nyomot, hogy csinál képeket, amiket 20 év múlva, 100 év múlva is látni fognak, hanem a másik emberben is.

– A másik nagy szerelme a tánc. Elárulom, az Extázis című fotója ifjú korom egyik nagy erotikus élménye volt.

– Évekkel később New York-ban találkoztam a képen szereplő Judith Jamisonnal, az Alvin Ailey társulat csillagával. Ösztöndíjat kaptam és be kellett mennem az ENSZ-palotába, amelynek széles folyosóin konganak a léptek. Egyszer csak úgy hallom, mintha egy ágyú közeledne, de mégis nőies léptekkel. Megfordulok és egy közel két méteres néger asszony áll előttem hivatalos ENSZ-ruhában. Kiszaladt belőlem: „Judith?” Rám néz: „Ki vagy?” „Egyszer fotografáltalak téged Budapesten hófehér ruhában, és úgy repültél, mint egy pillangó.” Erre felkiált: „Te vagy az az Éva, aki azt a képet csinálta? Ez volt sokáig a plakátunk.” Az MTI-től ugyanis bárki bármit megvehetett. És leültünk egy kávéra – az élet még egyszer összehozott minket. Azt is az MTI-nek köszönhetem, hogy magas társalgási szintre jutottam németül és angolul.

– És olyan csodákat is fotózhatott, mint a Pécsi, majd a Győri Balett.

– Az is szerencse volt, hogy ott lehettem a Pécsi Balett indulásánál, amely úgy született meg, hogy Aczél György elhatározta: legyen balett-társulat Pécsett. A Győri Balettból történet lett, a Pécsi Balettet elfelejtettük. A balett mindig is a szívügyem volt. Menjen el a Bajor Gizi Színészmúzeumba, most nyílt meg egy kiállítás Róna Viktorról, egy csoda! Ebből a miliőből is megmaradtak a barátok, Orosz Adéllel, Szumrák Verával a mai napig rendszeresen beszélünk. Olyan ez a művészvilág, mint egy nagy lavór, amelyből egyesek időnként kiugranak, de aztán visszamásznak…

– Önnek jelentős szerepe volt abban, hogy Magyarország bekapcsolódott a World Press Photo nemzetközi hálózatába. Szomorú aktualitása, hogy egy hónapja hunyt el Török László, akinek Család című fotóját aranyéremmel tüntették ki 1973-ban, az Ön zsűritagsága idején.

– Az a díj majdnem az állásomba került! Akkor még MTI-s voltam, és a Fotó főszerkesztője, Szebellédy Géza azt mondta, hogy nekem nem segíteni kellett volna, hanem megakadályozni, hogy ez a kép nemzetközi visszhangot kapjon, mert most mit mondanak a magyar erkölcsökről? (A képen egy meztelen fiatal nő ül egy teljesen felöltözött idősebb pár és egy kamaszfiú között – GNL). Komoly fegyelmit kaptam, éppen csak ki nem rúgtak.

– Három évvel később viszont Ön volt a szervezője az első magyarországi World Press Photo-kiállításnak a Nemzeti Galériában. E tárlatokkal kapcsolatban gyakran felmerült az a kritika, hogy szinte csak a borzalmakat mutatja be a világból.

– Ha a 70-es években beszélgetünk, ugyanezt elmondhattuk volna: vér, vér, vér… A World Press Photo nem tudja magáról ezt lemosni, mert sajtófotó. És az élet sajnos ilyen véres. Vannak ugyan törekvések, hogy megszabaduljanak ettől, de amikor van egy covid-vírus, nem arról szólnak majd a képek, hogy szép az élet. A World Press Photo mindig egy évet mutat be, és egy-egy éven belül általában nagyon kevés a pozitív dolog. És ha van is, a borzalmak elnyomják, mert annyira mélyen beleégnek az emberekbe. Ha visszamenőleg felidézzük a nagydíjas képeket, egyetlen igazán pozitívra emlékszem, amin egy nagy fehér kézben egy kicsiny fekete kéz látható (Mike Wells képe 1981-ből – GNL). Az én zsűrizésem idején volt „az év fotója” a napalm égette vietnami kislány, vagy a vietkongot főbe lövő saigoni polgármester. Vagy Salvador Allende utolsó fotója 1973. szeptember 11-én, amelyen a chilei elnök rohamsisakkal a fején, géppisztollyal a kezében áll a romok között és egy perc múlva halott lesz. Ezt a fotót úgy kapta meg az utolsó pillanatban a zsűri, hogy reggel a WPP portájára a zsűrielnök nevére valaki letett egy borítékot. Egy gépből kitépett, előhívatlan filmtekercs volt, ezzel a képpel. Máig nem tudjuk, ki készítette a képet és ki juttatta el a WPP-hez. Az ismeretlen fotósnak letétbe helyezte a szervezet az első díjjal járó pénzösszeget, de soha nem jelentkezett érte senki. Lehetne ugyan szépíteni, de ha valaki lefotóz két birkózót, nem az az érdekes, amikor a végén összeölelkeznek, hanem amikor folyik a vér és eltorzulnak az arcok. Bár igényeljük a szépséget, de nem díjazzuk.

– Nemrégiben az óbudai Godot Kortárs Művészeti Intézetben Kleb Attila portrékiállításán csinált tárlatvezetést, és a világhírű jazz-zenészek láttán azt mondta: „Még sok tanulnivalóm van”. Számomra lenyűgöző volt, hogy bár a fotókon látható művészek többségét nem ismerte, mégis ráérzett a lényegükre.

– A fotóval mindent el lehet mondani! Vannak olyan fotográfusok, akik el tudják mondani, hogy mit akarnak, és Attila ezek közé tartozik. Nem véletlenül vállaltam el a tárlatvezetést, mert ő ugyanazt a nyelvet beszéli, mint én. Megértem a jeleit, hogy mi ragadja meg, hogy mit gondol arról az emberről, akit fotografál. Másképpen, mint én, de ebben éppen az a jó, hogy nagyon sokféleképpen lehet ugyanazt elmondani és úgy, hogy azt értse mindenki. Engem csak az bosszant, hogy eddig messzire elkerültem a jazzt és hogy miért nem kaptam fel korábban a fejem ezekre a világnagyságokra. Egészen furcsa dologra jöttem rá: a 60-as években óriási megtiszteltetésnek számított, hogy én fotografálhattam a Táncdalfesztivált, nemcsak a műteremben, hanem magát az eseményt is élőben. Úgy irigyeltek, hogy azt nem lehet elmondani, nekem pedig egy kín volt. Teljesen idegen volt számomra, és valahogy belém égett, hogy „könnyűzene nem”. Most kezdem felfedezni a YouTube-on, hogy itt egészen másról van szó. Valószínűleg az is benne volt, hogy a jazz forradalmiságát elzárták előlünk, legfeljebb Rhoda Scottot kaptuk.

A mi forradalmi gondolkodásunkat Bertolt Brecht jelentette, Kurt Weill dalaival, az összeset kívülről tudom ma is. Életem legszebb pillanata volt, amikor Brecht özvegyét, Helen Weigelt fotografáltam Budapesten. Mostanra már elfelejtettük.

– Már egy újabb kiállítás gondolata is megszületett Önben.

– Reméltem, hogy ezen a nyáron belefoghatok, de sajnos a covid nagyon közbeszólt. A téma a család: hogyan éljük meg mindennapjainkat? Nagyon inog ez a fogalom. Ma már alig van példa arra, hogy összejön a család a vasárnapi ebédre és megbeszélik az élet történéseit. A járvány viszont furcsa módon nagyon összehozta a családokat: rájöttek, hogy van egy öreg nagyszülő, egy beteg édesapa, akiről gondoskodni kell – eddig ez fordítva volt. Tehát ez nem a művészvilágról fog szólni, bár lesznek benne művészek, mert, mint megbeszéltük, ők is ugyanolyan emberek. És szeretném a kiállítást a Godot-ban megrendezni, teljesen beleszerettem a helybe. Jó a tér, jó a hangulat és nem kell benne emelkedettnek lenni…

A fotókat Keleti Éva szíves engedélyével közöljük.