KULT
A Rovatból

Hajléktalan és istentelen: 50 éve jelent meg a Jethro Tull korszakalkotó albuma, az Aqualung

Stílust és imázst teremtettek vele.


1986. július 1., este fél 12. Budapest, Hotel Intercontinental, aula. Magyar újságíró toporog ezúttal rajongói minőségben kezében egy lemezborítóval. Nyílik az ajtó, kisebb csapat tódul be, az élen egy szakállas, komoly arcú, zöld kockás nadrágot viselő férfiúval. Magyar újságíró odalép komoly arcú férfiúhoz, tisztelettel üdvözli, majd átnyújtja neki a borítót egy toll kíséretében. „Hello! Ian Anderson, Jethro Tull” – írja rá a vendég széles mosollyal. Magyar újságíró, e cikk írója, erre a pillanatra várt másfél évtizede. A lemezborító, pedig, amit átnyújtott példaképének, az Aqualung volt.

Mocskos, szakadt, alig van foga, gonosz szatír-tekintetű, lábainál egy ronda korcs kutya. Parkokban, kapualjakban, járdaszigeteken él. Éppen csak egy kis levegő jut neki a teremtés oxigén-csutoráján keresztül, amit Aqualungnak hívnak. Ezt a nevet adta neki az elistenedett Ember is, aki Isten a maga sokféle képére teremtette. Aqualung a rock-mesevilág egyik halhatatlan figurája és a Jethro Tull időtlenné vált albuma.

A londoni utcákat járva pillantotta meg modelljét az akkor 24 éves Ian Anderson és a „homelessek” sorsán eltöprengve írta meg a rock első, nyíltan „istenkáromló” lemezét.

„Egyfelől némi bűntudat volt bennem, hogy ilyen sorsok is léteznek, másfelől pedig átéreztem azt a félelmet és bizonytalanságot, amely eltölti az embereket ilyen figurák láttán” – mesélte a történet születését évekkel később a muzsikus.

Az edinburghi születésű „szédült flamingó” (így nevezték az újságírók, miután kezdettől fogva színpadi imázsának része volt a féllábon szökellés fuvolázás közben) a Jethro Tull első három albuma, a még kicsit blues-os This Was, majd a már folkos irányba elmenő Stand Up és Benefit után zenében és szövegben is szintet lépett: e visszataszító csöves kapcsán keserűen gúnyolodott az álszent ájtatosságon, az Üdvhadsereg-féle, keresztény mázzal leöntött lelkiismeret-nyugtató tevékenységen, az emberi önzés fokozatain. Közben pedig valóságos „csodák udvarát” teremt Bandzsa Mary-vel, Lúdanyóval, Madárijesztő Jankóval, Long John Silver kalózkapitánnyal. De Aqualung és bandája még csak a bevezetése annak az antiklerikális szitokáradatnak, amelyet a lemez második oldalán Anderson rázúdít a „történelem béklyóiban vergődő rohadt anglikán egyházra”, amelyben a vikárius csak azt hívja meg teára, aki „számít”, és amelyben műanyag feszületeket emelnek az égre, isten nevében „pogányokat gyilkoló hollywoodi hősök” tetszelegnek szerepükben, továbbá a győztesek és vesztesek örökre így maradnak, ahogyan elrendeltetett, mert a „vén Charlie ellopta a mozdony kormányát, és a vonat többé nem áll meg”. És közben Jézusnak szemére vettetik, hogy jobban tette volna, ha saját bőrét mentette volna, mint az arra érdemtelenek lelkét. Csoda, hogy az utolsó dalban hősünket kicsapják a vasárnapi iskolából?

A lemez borítóján Burton Silverman festő mintázta meg Aqualungot egyesek szerint az angol költő-dalnok Roy Harper vonásaival, de azért Ianre is hasonlít. Olyannyira, hogy az 1981-ben készült Slipstream című videóban Anderson Aqualungként bukkan fel, mint egy Jethro koncert nézője, egyben „narrátora”.

A bandagazda később azt állította, hogy igazából nem volt oda a képért, de a közönség imádta. Az akkor „névtelen” Silverman még szerződéshez sem ragaszkodott, megelégedett 1500 fonttal és egy forró kézfogással. Csupán a 2000-es években kezdett a festő fia kilincselni némi jogdíj ügyében, miután az album hétszeres platinalemez lett, a címkép pedig a Jethro-imázs nélkülözhetetlen eleme.

A hátoldalon egy kis kifordított teremtés-történet is olvasható szép gót betűkkel – („Kezdetben az Ember megteremté Istent, és önnön képére teremté vala”) eredetileg My God lett volna a címe, de ez ellen az angol egyházi hatóságok tiltakoztak, így, „csak” a B-oldal kapta ezt a nevet. Bár témái ma is aktuálisak, immár keleten és nyugaton egyaránt, mondhatnánk, „örök emberiek”, ettől még nem követelték volna dalait a Tull-rajongók évtizedekkel később is minden bulin.

Az Aqualung 6 perc 37 másodperce tökéletes rondó, a fogalommá vált hat kezdő disszonáns hanggal, amelyre felüvölt a közönség - és amely szinte sokk-ként érte a szerzőt, amikor feltette először, 15 évesen, piros hangszórós mono lemezjátszójára, de még öt évtizeddel később is remekül szól ez a Finnországból származó bakelit - a bicegő dallammal, majd a folkos középrésszel, amelyet először Anderson megafonba énekel, majd a felgyorsult rész második versszakától szólal meg újra tisztán.

„Emlékszel-e még

a decemberi fagyra,

mikor szakálladon jég csilingelt,

s csorogva haldokolt

s utolsó leheleted hörögve

szólt ki a mélyből

s a tavasz virágzó

elmebajt hozott”

(GNL fordítása)

Martin Lancelot Barré, a 40 évig hűséges fegyverhordozó míves gitárszólója téríti vissza a hallgatót a kiinduló pontra. E szólónak története van. Ugyanabban a londoni Island stúdióban dolgozott akkor éppen a Led Zeppelin, és Martin szólója közben benézett Jimmy Page, aki elégedett mosollyal nyugtázta a kolléga teljesítményét. Ettől Martin olyan zavarba jött, hogy míg jobbjával üdvözölte Jimmy-t, bal kézzel kitartott egy hangot, majd igyekezett „utolérni” magát. Ez a hosszú, meghúzott hang utáni „virga” lett Barré egyik márkajelzése. És itt ért végleg be Ian akusztikus és Martin elektromos gitárjának egymásra találása, a Tull-hangzás alapja. Hogy mennyire, azt jól jellemzi egy 2014-es emlék a Budapesti Kongresszusi Központból: Ian Anderson szólólemeze, a Homo Erraticus bemutatója után új bandájával több régi Tull-dalt adott előtt. Nem hiányozhatott az Aqualung sem, de hiába játszott remekül az új gitáros, a német Florian Opahle, Martin „hangját” nem tudta feleltetni.

A Cross-Eyed Mary már egy 6/8-os kelta dallamot ültet át rock-ba, egyre fokozódó izgalmú fuvolanyitány után. A Cheap Day Return, a Wondrin, Aloud és a Slipstream az Anderson által később is annyira kedvelt akusztikus miniatűrök sorába illeszkednek. A Mother Goose pedig Clive „Baby” Bunker ütőivel, az éppen csak beúszó elektromos gitárral a prototípusa a 20 évvel későbbi „unplugged” zenélésnek. Az Up To Me, nemcsak fuvola-gitár kettőse miatt figyelemre méltó, hanem az angol nyelv szerelmeseinek is csemege: a címbeli kifejezést ugyanis Anderson ötféle értelemben használja! Ian az Aqualunggal válik az angolszász rock-költészet egyik kiemelkedő alakjává: erőteljes képeivel, hanem kifinomult, sokszor feketébe hajló humorával, szójátékaival számos gyöngyszemmel ajándékozta meg a Tull-rajongókat.

A My God-oldal kezdete ugyanolyan fenyegető dallam, mint az Aqualungé, zongorával és akusztikus gitárral, majd – fordítva, mint a másik oldalon – bedurvul, hogy a közepébe egy viharos fuvola-rögtönzést tegyen Anderson, ami alatt a többiek egy gregoriánra, egyben egy Carmina Buranás kocsmadalra emlékeztető dallamot vokalizálnak. A rondó-képlet itt is bejön, de ez sem megnyugtató. A Hymn 43 meglehetősen erőszakos, a Locomotive Breath-et John Evan andalító zongorával kezdi, majd Martin is beleszól, hogy aztán egy szinte primitív rockká váljon a Tull kedvenc koncertzáró dala. A befejező Wind Upban is megcsodálhatjuk az igazi Jethrós ritmus- és hangulatváltást, amit aztán a következő két „egész estét betöltő” mesterműben, a Thick As A Brickben és az A Passion Play-ben járattak csúcsra.

A Jethro Tull e lemeztől kezdve tartozott a rock meghatározó bandái közé. Lemezei, bár Anderson sosem szerette a „concept-album” kifejezést (ennél jobban csak a „progresszív rock” kifejezéssel lehetett vérig sérteni) rendszerint egy-egy téma köré épültek fel: az istenkeresés után a brit birodalmi avittság lett a célpont a Warchildban, későbba természet szeretete és a környezet védelme (Songs From the Wood, Heavy Horses, Stormwatch) , de megjelent albumaikon a háborútól való félelem (A) azonosíthatatlan titkos szolgálatok egyre nyomasztóbb jelenléte. (Under Wraps) De nem nélkülözték a Tull-lemezek az egyéni hangú lírát sem, és ezek legszebbje az együttes első, 1986-os magyarországi fellépése után született Budapest lett. Az MTK-pályán tartott felejthetetlen bulit követően, amit a Locomotive Breath instrumentális felidézésével kezdtek és a teljes verzióval fejeztek be, több mint tucatszor járt Magyarországon a banda, illetve Ian Anderson szólóprojektjeivel.

Legszebb koncertjüket talán az 1994-es Diáksziget – Eurowoodstock fesztiválon adták, ahol Anderson fellépett Mandoki László szupergroupja vendégeként is, de 1993-as bulijuk a Petőfi Csarnok történetének legnagyobb telt háza volt: még a színpaddal szembeni kerítésen is lógtak, és beterítették a rajongók a mögötte elterülő rétet is.

2005-ben a Jethro Tull egy washingtoni stúdióban 40 meghívott, előtt élőben adta elő a teljes Aqualungot, amelyből lemez készült. Az album jogdíjait és az ezt követő turné bevételeit hajléktalanokkal foglalkozó szervezeteknek ajánlották fel.

A hosszúlábú szép magyar hostesst megörökítő dalt pedig az ezredfordulón egy nemzetközi rajongóklub az első helyre tette az összes Jethro-dal közül...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk