Jeff Bridges helyett Jared Leto, Daft Punk helyett Nine Inch Nails – A Tron: Ares az agyakat nem, de az érzékszervezet rendesen megdolgoztatja

Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.

„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.

Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.

A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.