KULT
A Rovatból

100 éve született Jancsó Miklós: a hatalom természettudósa, aki a végén már csak röhögött az egészen

Digitálisan felújítva mutatják be újra a Szegénylegényeket a kerek évforduló alkalmából. Szerzőnk először 54 éve látta a filmet, ez ihlette a visszaemlékezését.


1967, Római Magyar Akadémia, itt élünk már egy éve diplomata édesapám révén. Rendszeresen bemutatják itt a legújabb, vagy éppen olaszországi forgalmazásra szánt magyar filmeket. Szinte egyik vetítést sem hagyom ki. Egyik este a Szegénylegények kerül műsorra, a rendező jelenlétében. Az Akadémiának nincsen szélesvásznú vetítője, ezért az alakok furcsán megnyúlnak, mint El Greco figurái.

Nem biztos, hogy éppen egy 11 éves fiúnak való élmény, nem is tudok mit kezdeni a hosszú csendekkel, járkálásokkal, de egész testemben összerezzenek, amikor hátulról lelőnek egy embert, valósággal megdermedek a vesszőfutás képsorán, a végére azonban némiképp világossá válik, hogy a foglyoknak, bármit tettek, semmi esélyük nem volt a szabadulásra. Emlékszem, némi zavarodottság fogadta a vetítést, mintha még a felnőttek sem tudták volna befogadni ezt az új filmnyelvet, ezt a tökéletes kriminél is feszültebb, rafináltabban bonyolított történetet. És emlékszem arra is, hogy hamarosan Rómában megjelentek a Szegénylegények filmplakátjai I disperati di Sandor (Sándor reményvesztettjei) címmel. (Franciaországban ugyancsak "reményvesztettek" volt - Les sans-espoir - angol nyelvterületen viszont Round-Up, azaz bekerítés).

Azóta a Szegénylegények a filmművészet egyetemes klasszikusa lett, én magam is tucatszor láttam, és ha nem is úgy, mint 11 évesen, máig megdöbbent az a szigorú, lecsupaszított, mérnöki pontossággal szerkesztett képi világ, a fekete-fehér színellentétek, de még inkább emberi gonoszság e kifinomult tárháza – és mindez szinte balladai keretek közé komponálva. Rendezője, Jancsó Miklós, ma lenne 100 éves és ez alkalomból tűzik műsorra ismét a hazai mozik e remekművének digitálisan felújított változatát.

Jancsó Miklós egy régi interjújában, többek között éppen a Szegénylegények kapcsán azt mondta, hogy a hatalom lényege és módszerei a Caesarok ideje óta ugyanazok, legfeljebb a technikák változtak.

A filmet, amely Rózsa Sándor egykori betyárjainak, az 1848-49-es szabadcsapatok tagjainak befogásáról és elítéléséről szól, sokszor nevezték már „történelmi parabolának”, sőt, egyenesen az 1956 utáni megtorlások filmjének, valójában sokkal többről van szó: az emberi gyengeségeknek, a félelemnek, a gyávaságnak, a hiúságnak, a lelkiismeretfurdalásnak, sőt, a hiszékenységnek végsőkig való kiaknázása rendszerektől függetlenül minden hatalom sajátja, miként az „oszd meg és uralkodj” alkalmazása, amely valóban az ókorig nyúlik vissza, és a 21.században sem felejtették el.

A lényeg, hogy az emberek mindenre kaphatók legyenek, miután elvesztették önbecsülésüket. Ezt az időtlenséget jelzi a magyar történelemben a hatalmi erőszakot szimbolizáló csendőrök megjelenése, hiszen amikor elvileg a film játszódik, a testületet még nem hozták létre. Mindehhez társul Somló Tamás egészen hihetetlen mozgásra képes kamerája – erre a legjobb példa a menekülőket körbefogó, a semmiből előtűnő lovasok –a Banovich Tamás által felépített rideg sánc és a kietlen puszta kontrasztja – és nem utolsósorban a kor legnagyobb színészeinek feszültséggel teli játéka. Görbe János élete legnagyobb alakítását nyújtja a kétségbeesett élni akarásból lealjasuló „szörző embör” szerepében, de emlékezetes Latinovits Zoltán Veszelkája, aki vagy azonos a Kakastollassal, vagy nem. Vagy Agárdi Gábor, aki azáltal lesz mindenki árulója, hogy elhiszi a Köpenyesek ígéretét.

Jancsót a hatalom természetrajza, forgandósága és emberi dimenziói később is foglalkoztatták a Csillagosok, katonáktól (1967) egészen a Kék Duna keringőig (1991), legtöbbször példázatokba, allegóriákba burkolva. Aztán ahogy telt az idő, látásmódja egyre szarkasztikusabb lett. A rendező sosem volt sem kegyelt, még kevésbé kegyenc „odafent” a rendszerváltás előtt sem. Lehet, hogy csak egy „elvarázsolt” művészt láttak benne, akit úgy is kevesen értenek. A fordulat után, amikor a frissen megszerzett szabadság azonnal veszélybe került, az elsők között volt a Demokratikus Charta aláírói között, majd hamarosan rájött, hogy az ország nem tud mit kezdeni az ölébe hullott nagy lehetőséggel. „Én már csak röhögök az egészen” – mondta nekem pipája mellől Miki bácsi 75.születésnapján, és ebből az érzésből születtek a Kapa-Pepe filmek, amelyeknek már-már nonszensz abszurditását csak mindennapjaink tudták felülmúlni.

Az a rendező, aki 1963-ban elkészítette a gyökereit kereső fiatal magyar értelmiség alapfilmjét, az Oldás és kötést, nyolcvanhoz közelítve két született lúzer botladozásaival tette elviselhetőbbé csődtömegeinket. Amikor azonban 90 évesen utoljára kamera mögé (és elé) állt a Magyarország 2011 című skeccsfilm utolsó epizódjában, már nem viccelt.

Miután végignézte egy elbűvölő balerina táncát, a lány arra a kérdésére, hogy "mit forgatunk”, azt felelte: „Itt nem forgatni kell, itt ordítani kell”. És a zárókép egy semmibe vesző sínpárt mutatott….

Azon a római estén nem kerülhettem közel hozzá, de a sors később bőségesen kárpótolt. Elmondhatom, hogy újságírói pályám szerencsés csillagzat alatt született, mert egy-két beszélgetés után olyan emberek tiszteltek meg barátságukkal, mint Jancsó Miklós, akiről igazi megismerkedésünk idején kedvenc római filozófusom, Seneca jutott eszembe, akinek bölcs gondolatait időről időre leveszem a polcról.

Hadd elevenítsek fel néhány számomra kedves pillanatot. A már említett születésnapján otthonában, a „hivatalos” interjú után még vagy két óra hosszat áradtak belőle a vidám, groteszk és nemegyszer „18 éven felülieknek” való sztorik és poénok, miközben nem kicsit néztünk a pohár fenekére, kiváltva felesége, Zsuzsa asszony aggodalmát. Valamikor a 2000-es évek végén Párommal a Vígszínházba mentünk, és az előcsarnokban találkoztunk Miki bácsival.

Illendően bemutattam Asszonyomat, akinek a magyar film élő klasszikusa enyhe meghajlással kezet csókolt. Ott voltam mellette A mohácsi vész premierjén, és akkor is, amikor bemutatták a magyar zsidóság emlékeit feldolgozó sorozatának, A kövek üzenetének DVD-jét. 2007-ben jelent meg a Hatvannyolc akkor és azóta című esszékötetem, és a könyvbemutatóra a Pallas Kiadó vezetője, Gáspár István, mintegy meglepetésként, meghívta Miki bácsit, hogy könyvem kapcsán beszéljen 68-as élményeiről, Rómáról, barátjáról, Pier Paolo Pasoliniról. Így ért össze kettőnk közös története. Édesapám filmre vette ezt az eseményt, amelyet azóta is féltve őrzök – a teljes Jancsó-életmű mellett.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
Meghalt Ganxsta Zolee édesanyja
Kassai Ilona Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő 97 éves volt.


Ganxsta Zolee a Facebookon tudatta, hogy kedden elhunyt édesanyja, Kassai Ilona, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő.

Az 59 éves rapper szerda este osztotta meg a hírt, egy közös fotóval és szívszorító sorokkal búcsúzott, vette észre a Blikk.

„Tegnap este drága Édesanyám, Kassai Ilona az angyalok közé került, a Mennyek országába. Egy igazi művész volt, és a legjobb anya. Köszönöm mindenkinek, aki most egy picit megemlékezik róla a szívében”

- olvasható a zenész posztjában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Komjáthy György
A Magyar Rádió egykori zenei szerkesztője 91 éves volt.


Életének 92. évében elhunyt Komjáthy György EMeRTon-díjas és Fonogram szakmai életműdíjas magyar zenei szerkesztő, a Magyar Rádió volt munkatársa – közölte családja a közösségi médiában.

Komjáthy 1952–1959 között a Bartók Béla Zenei Szakközépiskola orgona-zeneszerzés-népzene szakán tanult, majd 1958–1993 között a Magyar Rádió technikai rendezője, majd zenei szerkesztője volt. 1964–1998 között a Vasárnapi koktél, 1965–1993 között a Csak fiataloknak, 1970-től a Töltsön egy órát kedvenceivel, 1971-től a 25 perc beat és A beat kedvelőinek című műsorok szerkesztője volt.

1986–1997 között a Danubius Rádió zenei szerkesztője volt, az utolsó három évben már nyugdíj mellett. 1999-től a Sláger Rádió Nem csak fiataloknak című kívánságműsorának társszerkesztője.

Gyermekei így emlékeztek meg róla: „Szeretted az életet, imádtad a családodat, rajongtál a hobbidért, a zenéért, munkádért. Öt hete még aktívan dolgoztál – ahogy mondtad. Azt tervezted, hogy a rádiózás 100 éves születésnapján virágot teszel második otthonod, a Bródy Sándor utca 5-7 épületéhez. Sajnos december 1-jén már nem lehetsz ott.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Egy előadás, amit soha nem felejtesz el – és amiről nem készíthetsz képet
Nem tudom, hányszor lehet ellőni azt a mondatot, hogy ilyet még nem látott a világ! De talán ez most nem túlzás. A Walk My World új szintre emeli az immerzív színházat.


Aki valaha hallott már a Recirquel társulatról, vagy látott tőlük bármilyen előadást, az tudhatja, hogy látványban és érzelemben nincs hiány náluk. És nagyjából azt is sejtheti, hogy most mire számíthat... vagy talán mégsem. Mert ez a produkciójuk minden eddiginél nagyobb, és nemcsak méreteiben, hanem abban is, amilyen mértékben hat a nézőre.

Úgy érkeztem a sajtótájékoztatóra, mint mindenki más: kíváncsian, de fogalmam sem volt, hogy pontosan mi fog történni. Abban biztosak lehettünk, hogy fotózni és videózni lehet — ami már önmagában is különleges lehetőség volt, hiszen a Walk My World előadásán ez majd tilos lesz.

Ebben a világban, ahol mindent meg akarunk osztani, ahol a pillanatok értéke sokszor a megörökítésükön múlik, furcsán hangzik, hogy itt pont az ellenkezője történik: életed legextrább előadását éled majd át, de el kell tenned a telefonodat.

Bevallom, elsőre ez nekem is furcsán hangzott. A bizonytalanság csak akkor kezdett oldódni bennem, amikor meghallgattuk a készítőket, és lassan elkezdett összeállni, hogy miről is van szó.

A tájékoztató után megkaptuk az első instrukciókat: maszkokat vettünk át, amit végig viselnünk kellett. Már ettől megváltozott a hangulat.

Ezt követően csoportokra osztottak minket, hiszen az előadásból mi is csak egy-egy apró jelenetet nézhettünk meg. Én fotós kollégámmal Hector otthonába pillanthattam be.

Ahogy a hosszú folyosókon sétáltunk, már maga az út is felépítette bennünk ezt a külön világot. Nem tudtuk megmondani, milyen korban járunk — egyszerre volt időtlen és nagyon konkrét. De a falak, a fények, a hangok határozottan baljós hangulatot árasztottak. Abszolút érthető, hogy ez miért csak felnőtteknek szóló program.

Az első jelenetben egy férfi táncát nézhettük végig. Képtelenség volt nem érezni, mennyire más ez így, pár lépésnyire az előadótól.

Őszintén: kicsit zavarban voltam. Más egy színpadon látni ezt, mint így, testközelből.

De pont ez a zavar az, ami miatt nagyon működik az egész. Mert kizökkent. Mert megkérdőjelezi azt is, hogy mit jelent nézőnek lenni egy előadáson.

Aztán továbbmentünk a fő térbe, ahol a finálé zajlik majd. Itt már több szereplő volt és óriási nyüzsgés.

Itt sokkal könnyebb volt kívülről nézni az egészet, de közben azt is biztossá vált, hogy a legnagyobb hatást azok a pillanatok váltják majd ki az emberekből, amik intim terekben zajlanak.

És az ilyen jelenetekből az összeset nem láthatja majd mindenki, hiszen egyszerre zajlik több produkció, több különböző ponton.

És ez az, ami miatt tényleg nem tudom megmondani, hogy ki mit fog érezni — csak azt, hogy valamit biztosan.

A Walk My World élménye: immerzív mitológiai utazás Budapesten

A Recirquel új produkciójában a néző szó szerint a történet részévé válik: a 2,5 órás előadást egy 6000 m²-es, filmes díszleteket idéző térben szabadon járhatja be.

A közönség saját útját járva döntheti el, melyik mitikus karaktert, istent, hőst vagy különös lényt követ majd, és mely jeleneteknél időzik el hosszabban.

A látogatók közelről követhetik az előadóművészek mozdulatait, bejárhatják titkos szobákat, megérinthetik a berendezési tárgyakat, és még egy elrejtett bájitalt is kipróbálhatnak. Az élményt erősíti, hogy a nézők maszkot viselnek, így láthatatlan megfigyelők lehetnek.

De a Recirquel produkciója nem csupán egy élménytér, hanem egy gazdag, mitológiai alapokon nyugvó történet is egyben.

A Walk My World Vergilius eposzának, Aeneas és Dido szerelmi tragédiájának modern feldolgozása.

Ez az ókori mítosz kel életre 220 különálló jelenetben, lenyűgöző újcirkusz és tánc produkciók közepette, teremtve meg ezt a minden érzékszervre ható, lüktető, érzéki világot.

Az alkotói munka mélységét mutatja, hogy az előadáson több mint 20 különféle cirkuszi zsáner látható, köztük olyan ritkaságok, mint a tízméteres magasságban repítő orosz hinta, a cyr vagy a rhönrad. A táncművészet is rendkívül gazdag repertoárral bír: a kortárs tánc és a balett mellett a kontakt improvizáció is hangsúlyos szerepet kap.

A filmszerű látvány élményét emelik a technikai részletek. A 150 fős stábot olyan nemzetközi kiválóságok is segítették, mint a világhírű brazil Grupo Corpo vagy az amerikai táncművész, Bill Shannon, ezzel is aláhúzva az előadás világszínvonalát.

A 6000 m²-es térben több mint 10 000 kellék szolgálja a hitelességet, melyek többsége az 1920-as évektől a '70-es évekig használt retro tárgyak és antikvitások egyedi válogatása.

A látványtechnikai csúcspontok között említendő egy ötméteres, az artistákkal együttműködő robot, valamint a földről felemelkedő ágyak és asztalok. Az előadóterek falait kortárs képzőművészek egyedi grafikái és falrajzai teszik még varázslatosabbá.

Az előadás számokban

Premier: 2025. november 5.

Heti előadások száma: 5

Játékidő: kb. 2,5 óra

Előadóterület: 6000 m²

Próbafolyamat: 6+ hónap

Előkészület: 5 év

Kreatív stáb: 150 fő

Előadók: 32 artista és táncművész, 4 kontinensről

Szereplők száma: 25 mitológiai szereplő

Szobák száma: kb. 40 különálló helyiség

Kellékek: több mint 10 000 egyedi tárgy

Jelenetek: 220 különálló részlet

Zenei sávok: 64 csatornán megszólaló hangzás

Műfaji gazdagság: több mint 20 különböző cirkuszi műfaj

Vági Bence rendező-koreográfus szerint a Walk My World unikális attrakciója lesz Budapestnek, hiszen ehhez hasonló léptékű immerzív élményt eddig csak a világ legnagyobb művészeti központjaiban (New York, Sanghaj, London) láthattak a nézők.

Ez az előadás épp azért fontos a mai közönség számára, mert a hagyományos, állatos cirkuszt felváltó új megközelítést XXI. századi köntösben viszi színre:

emberi akrobatákat és táncművészeket állít középpontba olyan monumentális térben, ahol minden mozdulatnak értelme és története van.

A modern közönség, aki megszokta a digitális ingereket, itt valóban valami olyan élménnyel találkozik majd, ami minimum az előadás idejére teljesen kiszakítja a valóságból.

A Recirquel Társulatot 2012-ben alapította Vági Bence rendező-koreográfus, mára a kortárs előadóművészet vezető társulatai között tartják számon a világon. A Recirquel a legkeresettebb magyar kulturális produkció külföldön: évente több száz előadást mutat be a legnevesebb színházakban és művészeti fesztiválokon világszerte – New Yorktól Edinburgh-ön át Dél-Koreáig. A társulat egyedi, az újcirkuszt, a modern és klasszikus táncot ötvöző formanyelvét, a cirque danse-t, a többi között olyan nemzetközi sikerű produkciók fémjelzik, mint a My Land (2018), a Solus Amor (2020), az IMA (2022) és a Paradisum (2024). 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Krasznahorkai László Nobel-díját a könyvtár és a könyvesboltok sem hirdetik a szülővárosában, pedig ő azt mondja: beérné egy A4-es papírlappal is
Az író Facebook-oldalán mondott köszönetet mindazoknak, akik gondoltak rá és gratuláltak neki az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.


Lassan egy hónap telt el azóta, hogy kiderült, egy magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A rangos elismeréshez számos közéleti személyiség gratulált, a világsajtó is hosszan írt munkásságáról. Úgy tűnik azonban, hogy a friss Nobel-díjas szülővárosában, Gyulán nem büszkélkednek annyira a sikerrel – legalábbis az író Facebook-oldalán található bejegyzés szerint:

„Krasznahorkai László hálás mindenkinek, barátnak, ismerősnek, fordítónak és kiadónak, tartós olvasónak és kezdő olvasónak, akár magyar, akár még nem magyar, távolinak tehát és közelinek, és különösképpen a képen látható üzenet íróinak szülővárosomban, Gyulán, ahol rajtuk kívül nemcsak »óriásplakáttal« nem üdvözlik szerény elvándoroltjukat, de még a könyvesbolt vagy a könyvtár előtt sem látni – pedig beérném egy A4-es papírlappal is – az öröm bármi jelét – hálás, tényleg az, hogy szeretettel gondoltak és gondolnak rá az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.”

A poszthoz mellékelt képen egy ablakra kiragasztott papír látható, amin ez áll: „Krasznahorkai László (szülővárosa: Gyula), irodalmi Nobel-díj, 2025. E ház lakói büszkék rád, gratulálunk!”

Via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET: