Ilyen magyarnak lenni most külföldön
Dúl a plakátháború otthon, óránként pedig egymillió forint érkezik be az ellen-plakátkampány számára nyitott bankszámlára. Hogy most éppen mi történik, azt se a magyar, se a menekült nem érti, se otthon, és biztosíthatlak titeket, hogy idekint sem.
Képben vagyok, mert képben is kell lennem a felém záporozó kérdések miatt. De kezdem az elejéről. „My name is Fanni, I’m from Hungary. Yes-yes, Budapest. Oh you’ve been there? Yep, I agree, amazing city. Orbán? Well…” Amióta itt vagyok Varsóban, bárkivel találkoztam, az első pár mondat fixen így zajlott le.
A magyar politikai életről tájékozottak, hibátlan kiejtéssel kérdeznek rá, hogy mi a véleményem Orbánról.
Eleinte egyáltalán nem tudtam, hogy mit reagáljak erre, és abban sem voltam biztos, hogy a saját véleményemet kérdezik vagy inkább egy magyar összvéleményre kíváncsiak. Próbáltam mindig objektív maradni, csak a tényekről beszélni, de pár emberrel elég mély vitákba keveredtem, úgyhogy előfordult, hogy kibukott belőlem a „rohadtul nem értek vele egyet” vallomás is. Ami jelen esetben csak azért kellemetlen, mert jön erre a következő kérdés: akkor miért nem váltjuk már le? Oh, fellows…
Emberi találkozások. Számomra egyértelműen a legfontosabb momentuma az erasmusozásnak. Olyan nációk gyermekeivel sodort össze a sors, amikről 1. nem hallottam még életemben (ez azért kevés volt, föciből penge vagyok!), 2. soha nem gondoltam volna, hogy valaha is szót váltunk. Ilyen volt az az ukrán srác a hostelben, még február elején, aki feketemunkából él Varsóban, hogy egyrészt ne kelljen bevonulnia az ukrán hadseregbe, másrészt meg küldhessen haza pénzt a szüleinek, hogy azok ne haljanak éhen. De múlt héten is volt egy hasonlóan érdekes beszélgetésem a jemeni Hameeddal.
Lazáry Fanni volt kollégánk, így jellemzi év eleje óta vezetett blogját: "A blog célja a Varsóban töltött Erasmus-félévem bemutatása. Praktikus tippek leendő erasmusosoknak: milyen az élet a Varsói Egyetemen, hogy intézd el a mosást a koliban, hol van több mint 100 fajta csapolt sör és melyik bodegában találod a legfinomabb fánkokat. De azok is találnak olvasnivalót, akik a lengyelországi körülmények iránt érdeklődnek, vagy kíváncsiak arra, hogy milyen egyáltalán egy nemzetközi környezetben huszonévesként élni, és a bábeli katasztrófában angolul eligazodni."
Most sokan gondolhatják, főleg a jelenlegi magyar döntéshozó brigád, hogy „na, egy újabb sötétbőrű csövi, nem tudja a nyelvet, edukálatlan, hasznavehetetlen semmirekellő, csak nehogy betegye Magyarországra a lábát (ahol ugye dúskálunk mindannyian a jólétben), és elvegye a magyarok munkáját!”. Hát kedves felsővezetés, ez kurvára nem így van, általánosítani egy ilyen szituációban a legostobább dolog, amit el lehet követni. Hogy Hameed példájánál maradjak: az Egyesült Államokban tanult ösztöndíjasként egy évet, az angolját ott fejlesztette tökéletesre, majd több ezer jelentkezőből bekerült abba a végső 9-be, akiket a jemeni kormány elengedett külföldre tanulni „Erasmusszal”.
Mindeközben felismerte azt a digitális szakadékot, ami a városában a fiatalok számítógép- és internethasználatában tátongott, és összeállva pár társával, létrehoztak egy kis NGO-t, aminek segítségével a háború kitörése előtt már több száz fiatalt tanítottak programozni és biztosították a technikai feltételeket az internetezéshez. Projektjüket az USA is támogatta 25000(!) dollárral. A háború azonban kitört, eluralkodott a káosz és a félelem, nem vállalhatták tovább a felelősséget az épületben tartózkodó gyerekekért, hiszen azt bombatámadás érhette volna bármelyik pillanatban. (Arra most nem térnék ki, hogy egy I’m so sorry-nál többet nem nagyon tudsz reagálni ezekre a kemény történetekre, mert amúgy honnan is tudhatnád huszonévesen, ráadásul egy béke paradicsomából érkező játékosként, hogy mi az a háború…)
Hameed lelkesedése viszont töretlen: szeretne egy hasonló projektbe belefogni Németországban, ahol a digitális edukációban lemaradottakat, ha kell bevándorlókat, menekülteket oktatnák. Most éppen a vízumért harcol, amit egyáltalán nem könnyű megszereznie, hiszen háborús övezetből akar Németországba menekülni, de azt mondta, hogy ha sikerül, akkor első évben csak németül tanul, majd pedig folytatja az egyetemet és reméli, hogy idővel egy újabb NGO-t is beindíthat. Csövi és edukálatlan semmirekellő, mi?
Persze tudom: sarkítottam, ő csak egy ember volt a sok közül. De további példákért meg lehet nézni az Index videóját, amit a debreceni menekülttáborban készítettek, vagy azt az ENSZ kampányt, amit június 20-án indítanak útjára a Menekültek Világnapján.
Megélhetési tanuló vagyok külföldön, és most magyarázkodhatok. Magyarázkodhatok, hogy miért működik nálunk minden illogikusan, hogy miért folytat ennyire agresszív, EU-ellenes politikát a miniszterelnökünk, hogy miért akarjuk kitagadni a menekülteket, de azért is, hogy mi az a náci párt, ami napról napra erősödik…
Az ukáz persze ki volt adva előre az egyetemi rektortól kapott rendelkezésben: „A külföldi részképzésben részt vevő hallgató köteles minden tőle telhetőt megtenni annak érdekében, hogy az Egyetemet és Magyarországot méltó módon képviselje.” Oké, eleget teszek ennek, úgyhogy akkor csak hazudjak mindenkinek, ugye?
Ha tetszett a cikk, oszd meg!