prcikk: Ilyen is volt Budapest: Földalatti Vasút | szmo.hu
MÚLT
A Rovatból

Ilyen is volt Budapest: Földalatti Vasút

A két(!) év alatt elkészült földalattin még Ferenc József is utazott.
Forrás: Ilyen is volt Budapest és Budapest Lexikon - szmo.hu
2014. február 07.



Az egykori közlekedési vállalat a Siemens céggel társulva 1894-ben hozzákezdett a Gizella (ma Vörösmarty) tér és a Városliget közötti, az Andrássy út forgalmát is ellátó, földalatti vasút építéséhez. Ugyanis az Andrássy úton nem engedélyezték sem lóvasút, sem villamosvasút építését, az omnibusz pedig már nem felelt meg a kor igényeinek. A Millenniumi ünnepségek helyszínét, a Városligetet viszont valahogyan össze kellett kapcsolni a Belvárossal.

A földalatti vasút építését - két(!) évvel az építkezés megkezdése után - 1896. május 2-án fejezték be és át is adták a forgalomnak. Mivel Ferenc József is utazott rajta, tiszteletére a Ferenc József Földalatti Villamosvasút nevet kapta. A kontinensen ez volt az első földalatti vasút, a világon pedig az első olyan, ami motorkocsikat használt.

1970-ben nevezték el Millenniumi Földalatti Vasútnak és 1973-ban a nagy rekonstrukció alatt hosszabbították meg az útvonalát is. Ekkor fordították meg az irányát, hiszen addig "balra hajts" szerint közlekedett. Ma már a budapesti metró rendszerének a része és egyre kevesebbszer említik Földalattiként.

Névjegy: Ilyen is volt Budapest blog

A szerkesztő, Popovics András 14 éves kora óta járja Budapest utcáit. Akkor, 1970-ben kapott szüleitől egy Verhovina motort, amit régesrég autó váltott fel, hiszen András taxisként dolgozik. Ő a City Taxi 424-es munkatársa és tulajdonostársa, aki Budapestet örökre a szívébe zárta.

Eleinte csak gyűjtötte a fotókat, majd szenvedélyévé vált, hogy minden képről, minél több információt szerezzen. Innen pedig már csak egy ugrás volt, hogy gyűjteményét nagyon sok Budapest rajongóval megossza, és ezekkel a szavakkal ajánl a figyelmetekbe:

"az oldalamat nem csak a nosztalgiázni vágyóknak ajánlom, hanem azoknak is akik szeretnék tudni, szeretnék látni, hogy milyen is volt Budapest egyik-másik pontja, tere, útja, utcája, kereszteződése, háza, hídja, épülete, egyéb nevezetessége, stb. 20,30,50,70,100, vagy akár 130 évvel ezelőtt!"

Ebből a fantasztikus és kiapadhatatlan gyűjteményből válogatunk mi is és portálunkon időről időre találkozhattok majd a különböző válogatásokkal.

1894. A Földalatti építése

16_andrássy_1894

Fotó: ismeretlen

Az Andrássy úton az Oktogonnál minden ember fején van valamilyen fejfedő. Mint a szocializmus korában: senki nem dolgozik, de a Cucc megépül. Az a cseléd intézet felirat se kutya. :)

1894. A Földalatti építkezése a Vörösmarty utcánál

Ebédidő a földalatti vasút építése közben. A majd 100 emberből senki nem dolgozik!

4_andrassy_1894

Fotó: budapestmania.hu

Nincs az a kozmetikai, vagy divat cég napjainkban, amelyik nagyobb védelmet tudna ajánlani napszúrás ellen, mint az itteni öltözetet viselő emberek (kubikosok)! Mindenki fejfedőben, és maximum a csuklóik vannak szabadon. Figyelemre méltó még a hagyományos kubikos talicska és mellette az újabb fajta!

10_gizella_1895

1895. A Gizella téren "A" Földalatti építését láthatjuk. Fotó: Ismeretlen

1896. Gizella tér

A Földalatti gyönyörű lejárói! Ezek olyannyira csodaszépek, hogy számomra felfoghatatlan, miért nem építették újjá őket valahol valamikor!? A gázlámpa a kandeláber tetején se kutya!

1_vorosmary_1896

Oldalt látható a Szálloda a Magyar Királyhoz. Szemben pedig a Pesti Kereskedelmi Bank épülete, amelynek átépítéséből lett később a Gerbeaud ház.

1896, Nyolcszög tér

1877-től 1879-ig épült fel a tér négy eklektikus épülete Szkalnitzky Antal tervei szerint. A négy épület teljesen egyforma volt, nagyrészt még ilyen ma is. Csak észre kell venni!

2_nyolcszogter_1896

Fotó: Facebook

Nyitott peronú, alsószedős villamosok iramlanak baloldalt előre a kockaköves Nagykörúton. Itt még megvan az eredeti, gyönyörű Földalatti lejárók egyike, amit egy másik képnél a világ legszebbjének tituláltam!

Valamint felfedezhetünk még konflist és egyszerű lovaskocsit is. De ennél a képnél is elcsodálkozom, hogy mindenkinek a fején van valamely fejfedő! Lehet, hogy ezek az emberek jobban tudták, hogy miként kell védekezni a Nap káros sugárzásai ellen?

7_foldalatti_kocsi

1900-1968, Földalatti kocsi fabetéttel kívülről szegecselve: piros, 11-es típusú, négytengelyű motorkocsi. Csodaszép! Fotó: ismeretlen

1955. Engels tér

Az orrunk előtt a Földalatti. Hangsúlyozni szeretném: Földalatti, ami egy szép magyar szó. NEM kellett volna lecserélni metróra. Főleg, mivel ez volt a kontinens első földalatti villamos vasútja.

Hál' Istennek a lejárókon ma is ez díszeleg!

11_deakter_1949

Fotó: Fortepan

A lejáró feliratán látjuk, hogy balra-előre haladhatunk a vonalon, ami, mint tudjuk 1973-ig tartott! Manapság a baloldali épület mögött van a Gödör, sőt, azóta már Akvárium nevű szórakozóhely, ahol nagyon sokáig a vidékre irányuló autóbuszok pályaudvara volt. A háttérben az Anker-palota.

1957. Népköztársaság útja

Az Andrássy és a Dózsa György út kereszteződésében a következőket vehetjük szemügyre: A Dózsa György út ekkor és még nagyon sokáig kockaköves, az 1-es Ikarus 60-as a megállójában, ami kb.: 4 méterre található a Földalatti (nem Metró!) lejárójától!

Mellette a kandeláber a régi időket idéző míves darab. Középen pedig mindenkinek a keze ügyében a korabeli fém szemétgyűjtő még csikktartó nélkül.

8_foldalatti_forditva

Fotó: Fortepan

Ám a legérdekesebb a Földalatti lejáró felirata: A Vörösmarty tér felé! 1973-ig a Földalatti volt az utolsó előtti, ami "fordítva" (balra előre) közlekedett!

1960-as évek, Vörösmarty tér

Baloldalt a Gerbeaud ház és az aljában a cukrászda. Előtte (ahol ma csak gyalogosok mutatkozhatnak), akkora a járműforgalom, hogy az szinte elképzelhetetlen. A Földalatti lejárója sokat változott az eredetihez képest (nem előnyére).

Négy sáv a Gerbeaud cukrászda előtt és mindez egyirányban! Nyitható tetőablakos 9-es járatszámú Ikarus 620-as autóbusz (aminek ekkoriban itt volt a végállomása) csatlakozik a Földalattihoz. (NEM metróhoz!)

3_vorosmarty_60

Fotó: családi archívum

Ezen a képen is úgy tűnik, hogy a téren körforgalom van érvényben. Érdekes még a két elárusító bódé (pardon: pavilon)! Létezik még a fém szemétgyűjtő. A nagy kérdés pedig a fekete autó a kép közepén...

17_szechenyi

1960-as évek. Zugló. Állatkerti körút. A földalatti végállomása a Széchenyi fürdő mellett. Fotó: Tildy Tibor

1960-as évek, Belváros

A Vörösmarty tér és a Vigadó mögötti üres telek parkolóként működött. A Dorottya utcából három sávon özönlik a forgalom a Vörösmarty téren keresztül a Váci utca felé! Az itt látható autók megfejtése egy külön fejezetet igényel.

13_vorosmarty_60

Fotó: egykor.hu

A járdaszigeten négy szemétgyűjtő is fellelhető. A közvilágítást adó eszköz ugyanitt, számomra rejtély. A téren ott a Gerbeaud ház az aljában ekkoriban a Vörösmarty cukrászdával. A cukrászda előtt a Földalatti lejáró, ami ugyebár már nem az "igazi"! És itt vannak a míves kandeláberek is.

1960-as évek. Hősök tere, a szobrok mögött.

A Millenniumi Földalatti Vasút a felszínen! A háttérben a háború emlékműve, és a béke emlékműve. A kép magaslatán a Gábriel arkangyal szobra.

18_bizonyitek

Fotó: ismeretlen

Figyelem : A forgalom itt még balra hajts! És a két Földalatti kocsi az ékes bizonyíték: A jobb oldali kocsinak világít a "tompítottja", mivel éppen a sötétből jön ki! A a mellette lévőnek nem világítanak ugyanezen lámpái, lévén befelé megy és akkor hátul meg minek. 1973-ban fordult jobbosra. Ekkortól már csak egyetlen kivétel maradt

1960-as, 1970-es évek, Állatkerti körút

Itt pedig egy csodaszép Földalatti szerelvény. Mit ad Isten, éppen Wünsch Róbert hídja alatt. Kisebb csoda, hogy még napjainkban is látható.

6_allatkertikrt_1970

Fotó: villamosok.hu

A Városligetben sétáló emberek többségének talán fogalma sincs arról, hogy ennek a hídnak micsoda történelme van. Ez talán érthető, ha figyelembe vesszük, hogy az emléktáblát sikerült jól eldugni.

De kicsivel többet is megtudhat róla a tisztelt látogató itt.

1970-es évek. Az Állatkerti körúton a Bagolyvár étterem

14_bagolyvar_65_70

Előtte egy történelmi pillanat. Földalatti szerelvény MUKI-val az elején egy "újabb" és mögötte egy régi, "igazi" Földalatti kocsival. Fotó: ismeretlen

1970-es évek, Dózsa György út

A Millenniumi Földalatti Vasút remíz az igen-igen kockaköves Dózsa György út és az Állatkerti körút kereszteződésében. A földalatti kocsik pihenő helye volt itt sokáig. Ahová a sínek vezetnek.

5_dozsagyorgy_1970

Fotó: Tildy Tibor

Ma itt van a MÁV kórház "új" épülete. A háttérben a remíz kerítése nem is egy, fém szemétgyűjtővel.

Az autó (Lenkei Gábor kedves látogató segítségével) egy Renault R16. Köszi.

1972. Vörösmarty tér

A háttérben az ORI székház. Jobboldalt, némileg a fa takarásában a Gerbeaud ház. A járműforgalom itt is jelen van, nem is csekély mértékben. De a csúcs: a három + egy sáv (egy irányban!) a Vörösmarty téren!

12_vorosmarty_1972

Fotó: egykor.hu

A valaha díszes-míves Földalatti lejáró 1972-ben már csak ilyen egyszerű lejáró. Az autók haladási irányából úgy tűnik, mintha a téren körforgalom lenne.

Ha pedig ellátogattok az Ilyen is volt Budapest oldalra, a fotókat kinagyítva, minden apró részletet szemügyre vehettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Az anyja lehetnék” – Edith Piaf 20 évvel fiatalabb szerelmét mindenki aranyásónak tartotta, amíg ki nem nyitották a végrendeletet
A francia sanzon királynőjének utolsó férje, Théo Sarapo pénz helyett hatalmas tartozást örökölt. Megtehette volna, hogy lemond mindenről, és éli világát tovább. Ő más utat választott.


Párizs, 1962 ősze. A vakufények és a tolakodó újságírók gyűrűjében egy törékeny nő kapaszkodik egy nála majdnem húsz évvel fiatalabb, feltűnően jóképű férfi karjába. A legendás Edith Piaf, a sanzon királynője ekkor már súlyos beteg. Az orvosok többször megműtötték,

a teste lassan felmondta a szolgálatot, a hangja, amely egykor milliókat babonázott meg, már csak foszlányokban emlékeztet régi önmagára.

Ebben a kétségbeejtő állapotban mutatja be a világnak új férjét, a görög származású párizsi fodrászfiút, Théo Sarapót, polgári nevén Théophanis Lamboukast. A közvélemény és a sajtó azonnal ítéletet mond. A lapok hasábjain és a kávéházak teraszain mindenki biztosra veszi, hogy a fiatalember kizárólag a világsztár hatalmas vagyonára és a busás örökségre pályázik. A kegyetlen pletykák futótűzként terjednek, miközben a valóság, amely a zárt ajtók mögött és a későbbi végrendelet soraiban lapul, egy egészen más, sokkal megrendítőbb történetet rejt.

A provokációnak tűnő kapcsolat 1962 januárjában kezdődik, amikor a zenei karrierről álmodó Sarapo megismerkedik az énekesnővel.

A viszony gyorsan komolyra fordul, és a pár 1962. október 9-én, napra pontosan egy évvel és egy nappal Piaf halála előtt, hivatalosan is összeköti az életét.

A házasulók a párizsi tizenhatodik kerületben tartják a polgári szertartást, majd a görög ortodox Szent István-székesegyházban tesznek fogadalmat Isten színe előtt. A frigy nem hoz békét, sőt, valóságos sajtócunamit indít el. A korabeli újságírók „a görög gigoló” névvel illetik a férfit, és a gúnyolódás még Piaf közvetlen környezetét is megmérgezi. A házasság előtti hezitálás egyik legmélyebb pillanatában maga az énekesnő is szinte visszakozik.

„Mindent törölj, nevetséges leszek, az anyja is lehetnék!”

– mondta Edith Piaf Danielle Bonel titkárnőnek és bizalmasnak a házasságkötés előtti feszült pillanatokban.

Csakhogy a reflektorok vakító fénye és a gúnyolódó címlapok mögött egy egészen más dinamika működik a mindennapokban. A színpadon még egy utolsó, hatalmas fellángolást élnek át együtt. Duóként állnak a közönség elé, és 1962-ben közösen veszik fel Michel Emer szerzeményét, az À quoi ça sert l'amour? című dalt. Szeptember 27-én a párizsi Olympia színpadán is együtt énekelnek, majd 1963-ban a Bobino színházban adnak közös estet. A zenei kémia működik, de a színpadi fények kialvása után Sarapóra egy sokkal nehezebb szerep vár. Piaf állapota drasztikusan romlik. Házaspárként Dél-Franciaországba, először Cap-Ferrat, majd Plascassier térségébe költöznek, ahol bérelt villákban próbálják átvészelni a legnehezebb hónapokat. Sarapo ekkor már nem csupán férj és duettpartner, hanem teljes munkaidős ápoló.

Ő viszi a karjában a feleségét, amikor az már képtelen lábra állni, ő eteti kanállal, ő viszi ki a friss levegőre, és egyetlen percre sem hagyja magára,

miközben azok a barátok és haszonlesők, akik évtizedekig a tehetségéből éltek, sorra elmaradnak mellőlük.

A végjáték 1963 októberében érkezik el. Edith Piaf október 10-én, a Grasse közelében fekvő Plascassier-ben örökre lehunyja a szemét. A halál pillanata után Sarapo és a legszűkebb baráti kör egy utolsó, kétségbeesett és törvénytelen lépésre szánja el magát. Mivel Piaf mindig is azt hajtogatta, hogy Párizsban szeretne meghalni és onnan akar végső útjára indulni,

a férj és a kísérők aznap este egy mentőautóval, a legnagyobb titokban a francia fővárosba viszik a holttestet.

A hivatalos bejelentést csak másnap, október 11-én teszik meg Párizsban. Az egész országot mélyen megrendíti a hír. A lemezboltok polcairól a hétvége folyamán a vásárlók az összes Piaf-lemezt elkapkodják.

„Edith Piaf reggel hétkor halt meg Párizsban, és néhány órával később barátja, Jean Cocteau… egy órakor maga is meghalt” – írta Janet Flanner újságíró a gyász napjainak krónikásaként.

A temetés a Père-Lachaise temetőben tízezreket vonz, a tömeg szinte áttöri a kordonokat. Amikor azonban a nemzeti gyász első hullámai elülnek, a család szembesül a hagyatékkal. A pletykák és a rosszindulatú várakozások szerint a fiatal özvegy most teszi rá a kezét a mesés vagyonra. A végrendelet felolvasásakor azonban mindenki elnémul.

A mítoszokkal ellentétben Edith Piaf nem hagy maga után milliókat. Sőt, egyetlen fillért sem hagy hátra.

Helyette egy gigantikus, felfoghatatlan méretű adóssághegy szakad a férj nyakába. A francia jogszabályok értelmében a házastársi öröklés során a tartozások is automatikusan az életben maradt félre szállnak. Piaf az élete során ugyan rengeteg pénzt keresett, de a bőkezűsége, a hatalmas háztartás fenntartása, a barátok folyamatos pénzelése, valamint az utolsó évek brutális orvosi és klinikai költségei teljesen felemésztették a bevételeit. A közkeletű adatok hétmillió francia franknyi azonnali tartozást említenek.

„A világ azt hitte, mérhetetlenül meggazdagodtam. Szeretném ezt egyszer s mindenkorra tisztázni. Edith halálakor nagyon kevés pénze maradt.

Nyilván sokat keresett, de mindent felemésztettek a háztartás fenntartásának költségei, a klinikák, a betegség, az orvosok – én pedig egy évvel később mintegy negyvenmillió frank adófizetési kötelezettséggel találtam szembe magam.

A lemezek után semmit sem kapok, mert a jogdíjakat bérként kezelik; márpedig örökösnek bért nem fizetnek. Így tehát kizárólag a szerzői jogok maradnak” – nyilatkozta Théo Sarapo énekes, Piaf özvegye.

Bár Sarapo megörökli a jogokat és dönthet az életmű felhasználásáról, ez azonnali készpénzt nem jelent az adóhatóság és a hitelezők felé. Ahelyett, hogy lemondott volna az örökségről és új életet kezdett volna, vállalta a teljes adósságállományt, és visszatért a színpadra. Éveken keresztül megállás nélkül koncertezett, turnézott és új dalokat vett fel, hogy minden megkeresett frankot a hitelezőknek és az adóhivatalnak utaljon át.

„Théo úgy döntött, hogy maradéktalanul visszafizeti ezeket az adósságokat. És ez sikerült neki”

– mondta Catherine Glavas Lamboukas, Piaf egyik örököse.

A sors azonban nem ad hosszú és békés életet a tartozásaitól végre megszabaduló férfinak. 1970. augusztus 28-án Sarapo a Limoges melletti Panazolnál, a D941-es úton haladt a Citroën autójával, amikor egy ittas sofőr letérítette az útról. A jármű egy fának csapódott. A mentők még élve emelték ki a roncsok közül, de a harmincnégy éves férfi három órával később a limoges-i kórházban belehalt a sérüléseibe. A család a legfőbb kívánságának megfelelően intézte a temetést.

A párizsi Père-Lachaise temetőben, Edith Piaf családi sírjában helyezték örök nyugalomra. Neve ott áll a fekete márványon, pontosan a felesége lábainál.

A férjtől aztán a családja örökölte Edith Piaf szerzői jogait. A testvérei ma Amerikában élnek és tovább ápolják az énekesnő emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt” - Így indultak Petőfiék a Pilvaxból
1848. március 15. egy esős nap volt, a pesti utcák macskakövein megállt a víz, de a Pilvax kávéház benti melegében már forrott a levegő, és a gőzölgő feketekávé fölött a fiatal irodalmárok lelkesen szőtték terveiket.


Egy maroknyi huszonéves fiatalember ül a híres közvélemény-asztal körül, papírokat szorongatnak, miközben a kinti szürkeséget lassan felváltja a történelem egyik legfényesebb napja. Jókai Mór feláll, és felolvassa a tizenkét pontot, majd Petőfi Sándor hangja zengi be a termet a Nemzeti dallal.

A lelkesedés azonnal az utcára sodorja a társaságot, egyenesen a Landerer és Heckenast nyomda felé veszik az irányt. Amikor a tömeg délelőtt tizenegy óra harminc perc körül megérkezik a nyomdához, cenzúra nélkül kinyomtatják a követeléseket és a verset.

Nem sokkal később a városházán Szepessy polgármester és a tanács tagjai is aláírják a dokumentumot, Rottenbiller Lipót pedig az ablakból felmutatja a friss ívet, amivel hivatalosan is megszületik a szabad sajtó első terméke Pesten.

„Egy csapat poéta, ki politikát csinál, s aztán tízezrei a csatatéren elesett hősöknek… És mégis dicső nap volt ez!” - írta Jókai Mór az Emlékeimből című művében.

A márciusi ifjak legszűkebb magjához Petőfi Sándor baráti és irodalmi köre tartozott. A költő mellett Jókai Mór író, Vasvári Pál történész és Irinyi József publicista, a tizenkét pont első változatának megfogalmazója vitte a prímet.

Hozzájuk csatlakozott Irányi Dániel, Degré Alajos ügyvéd, Bulyovszky Gyula újságíró és Vajda János költő, valamint több tucatnyi, ma már kevésbé ismert fiatal.

A történészek máig vitatkoznak a csoport pontos létszámán, hiszen tágabb értelemben a korszak teljes harminc év alatti, politikailag aktív radikális ifjúságát ide sorolják.

A kortársak mindenesetre lenyűgözve figyelték őket. „Petőfit hallva az emberekben a kebel mintha lángba csapott volna fel” - mondta Degré Alajos a Visszaemlékezéseimben.

A Pilvax a reformkori pesti kávéházi kultúra lüktető központjaként működött. A napi menü egyszerű és praktikus elemekből állt. Reggelente kávét és tejet ittak, amihez kiflit, kalácsot vagy kuglófot ettek.

Napközben meleg ételek, hideg falatok, kolbász és virsli is felkerült az asztalokra.

Petőfi a visszaemlékezések szerint szinte mindig a legolcsóbb reggelit választotta a kínálatból. A társaság tagjai a kávé mellett előszeretettel fogyasztottak helyi fehér és vörös borokat, csemegeborokat, hideg időben pedig forralt bort kortyolgattak, a sör viszont egyáltalán nem számított divatos italnak a köreikben.

Békeidőben a Pilvax sokkal többet jelentett egy egyszerű vendéglátóhelynél, valóságos nyilvános klubként funkcionált.

A fiatalok újságokat olvastak, parázs politikai és irodalmi vitákat folytattak, asztaltársaságokat alakítottak, mint például a Tízek Társasága vagy a Fiatal Magyarország.

Ha éppen nem a nemzet sorsát vitatták meg, tekéztek, biliárdoztak, vagy Rózsavölgyi Márk kis zenekarának muzsikáját hallgatták. Az akkori kávéházi hangulatot jól jellemzi egy korabeli leírás, amely szerint azok, akik e mulatóhelyen újságot nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egymás közt beszélgetni.

A forradalmi ifjúság nemcsak a gondolataival, hanem a megjelenésével is diktálta a trendeket.

A nemzeti érzelmek kifejezése a divatban is egyértelműen megmutatkozott. A férfiak magyaros viseletet hordtak: zsinóros dolmányt, nadrágot, vállra vetett mentét, és különösen népszerűnek számított a derékban szabott, testhez álló attila.

A nyugati, párizsi stílusjegyek és a hagyományos magyar elemek tudatosan keveredtek a ruhatárukban.

A frizurák és a kiegészítők terén a Kossuth-kalap hódított, ami a büszke magyaros tartást szimbolizálta.

A legnagyobb slágernek természetesen a nemzeti színű kokárda és karszalag számított, amelyeket a pesti hölgyek, köztük Szendrey Júlia készítettek a férfiak számára, akik ezeket a mellükön vagy a kabátjukon viselték.

„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt” - jegyezte fel Petőfi Sándor a naplójában.

A színsorrend körül ugyan a szakértők a mai napig vitatkoznak, de a múzeumban őrzött eredeti Petőfi-kokárda egyértelműen piros-fehér-zöld elrendezést mutat.

A kávéházi viták végül március idusán értek be igazán, amikor a fiatalok szigorú menetrend szerint vitték végig a napot. A nyomdai siker után délután hatalmas nagygyűlést tartottak a Nemzeti Múzeumnál, majd a tömeg elindult Budára, hogy kiszabadítsa börtönéből Táncsics Mihályt.

Az eufórikus nap a Nemzeti Színházban érte el a csúcspontját. A közönség közkívánatra a Bánk bánt követelte a színpadra.

Az előadás azonban nem ment le végig, a színházba betóduló hatalmas tömeg miatt a játék félbeszakadt, a helyét pedig spontán ünneplés, éneklés, szónoklatok és ünnepi kórusok vették át.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Először azt hitték, itt a világvége: a Niagara-vízesés vize többször is elapadt az évek során
Egyik alkalommal éppen 1848 tavaszán, amikor Európa szerte forradalmak robbantak ki.
Sz. E. Fotó: Fortepan - szmo.hu
2026. március 22.



Képzeld el, amint több száz ember égő fáklyákkal a kezében sétál a Niagara-vízesés peremén. Pontosabban a vízesés hűlt helyén, miközben lent a meder közelében, ahol percekkel korábban még tajtékzott a víz, lovas katonák ügetnek.

Ez nem egy filmjelenet, hanem maga a valóság.

Többször is megtörtént, hogy a világ egyik leghíresebb természeti csodája egyszerűen megszűnt létezni.

A Niagara valójában nem egy, hanem három vízesés összefoglaló neve. A legnagyobb, a Patkó-vízesés javarészt Kanadához tartozik, tőle a Kecske-sziget választja el az amerikai oldalon lévő két kisebb zuhatagot, a Menyasszonyfátyol-vízesést és az Amerikai-zuhatagot.

1848 tavaszán, egyébként akkor, amikor Európában pont fegyveres felkelések és forradalmak zajlottak, egy kivételesen hideg tél után a márciusi meleg és az erős keleti szél hatalmas jégtömeget tolt az Erie-tóból a Niagara folyó torkolatába.

A jég hatalmas gátat képzett, ami harminc-negyven órára teljesen elzárta a víz útját. A vízhiányt először a folyóparti malmok tulajdonosai vették észre, amikor a malomkerekek megálltak.

A hírre ezrek özönlöttek a helyszínre, és óvatosan bemerészkedtek a száraz mederbe. Az emberek olyan fegyvereket találtak a sárban, amiket feltehetően az amerikai csapatok hagytak ott egy 1814-es csata után. Március 29-én éjjel több százan fáklyákkal sétáltak a vízesések peremén, miközben az amerikai lovasság a mederben ügetett. A folyó másnap indult meg újra, amikor a szélirány megváltozott, és a jégdugó feloszlott.

1903. március 22-én az amerikai oldalon ismét elapadt a víz.

A látványosságnak pedig Kanadából és az Egyesült Államokból is a csodájára jártak. A szakértők szerint azonban az 1848-as volt az egyetlen teljes, természetes leállás, a későbbi esetek inkább rendkívül alacsony vízhozamot jelentettek.

1969-ben azonban már szándékosan szüntették meg a vízesést.

Egy 1965-ös helyi újságcikk ugyanis a zuhatag végét jósolta, mivel a korábbi, 1931-es és 1954-es sziklaomlások törmeléke már megfelezte a vízesés magasságát. A közösségi nyomásra egy amerikai-kanadai bizottság jött létre, hogy felmérjék a helyzetet.

1969. június 12-én egy 180 méter hosszú, 28 ezer tonna kőből és földből épített gáttal elzárták a vizet az amerikai oldalon. Mérnökök precízen felmérték a sziklafalat, 48 kőzetfuratot vettek, és érzékelőket telepítettek a kőzettömbök mozgásának figyelésére.

A munkálatok közel fél évig tartottak, majd november 25-én a gát elbontásával a víz újra a régi medrében zubogott. A vizsgálatok után úgy döntöttek, a leomlott törmeléket nem távolítják el.

A Niagara minimális vízhozamát egy 1950-es amerikai-kanadai egyezmény szabályozza, és egy 1954-ben épült gát segít a víz elosztásában a vízesések és az erőművek között.

Hogy az 1848-as esemény ne ismétlődhessen meg, 1964 óta minden télen úszó jégtörő gátat telepítenek a folyóra, ami megakadályozza a jégdugók kialakulását. A vízesés „kiszárításának” ötlete időnként felmerül egy-egy nagyobb felújítás, például hídcsere miatt, de ez ma már hatalmas turisztikai és környezetvédelmi kérdéseket vetne fel.

Via National Geographic, Pangea blog


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Brutális hatalmi játszmát játszottak Báthory Erzsébettel – ezért kellett vérgrófnőt csinálni az ország leggazdagabb asszonyából
Thurzó György nádor 1610-ben indított vizsgálatot a grófnő ellen, több száz tanút hallgattak ki. A peres eljárás nélkül, házi őrizetben tartott úrnő vagyonát végül a rokonok és a korona osztotta fel.


Képzeljük el az ország leggazdagabb, legnagyobb hatalommal bíró asszonyát, aki elképesztő méretű birtokbirodalmat irányít, hatalmas vagyonokat mozgat, és még a királyi udvar is súlyos összegekkel tartozik neki. Aztán képzeljük el, ahogy ezt a briliáns, kőkemény üzletasszonyt a történelem és a politika egyetlen tollvonással átírja egy B-kategóriás horrorfilm vérben fürdő szörnyetegévé. Pontosan ez történt Magyarország leghírhedtebb grófnőjével.

Vajon tényleg szüzek vérében fürdött a csejtei vár úrnője, vagy csupán a politikai elit festette vörösre a nevét, hogy rátehesse a kezét a mesés vagyonára?

A levéltári poros iratok nagyon is beszédesek. Amit feketén-fehéren bizonyítani tudunk, az egy teljesen más történetet rajzol ki, mint a kor vádpontjai. A Magyar Nemzeti Levéltár hivatalos iratanyagai egy szikár, rideg, de annál izgalmasabb hatalmi játszmát mutatnak be, ahol a vérnél sokkal fontosabb szerepet játszott a pénz.

Ami a tények csupasz vázát illeti: Báthory Erzsébet 1560-ban született Nyírbátorban, és 1575-ben ment feleségül Nádasdy Ferenchez, a kor egyik legjelentősebb hadvezéréhez. Házasságukkal a két hatalmas család vagyona egybeolvadt, létrehozva egy olyan birtokbirodalmat, amely várakat, városokat és falvak tucatjait foglalta magába.

Férje 1604-es halála után Erzsébet egyedülálló, önállóan döntő, hatalmas vagyon felett rendelkező özvegyasszonyként maradt a politika színpadán.

Ő irányította a több százezer holdas birtokot, támogatta a külföldön tanuló peregrinus diákokat, jobbágyaival szeretettel bánt. Hitelesnek minősült levelei alapján egyértelműen szociális érzékenységgel megáldott, istenhívő asszony volt. Gyógyítással is foglalkozott, kastélya kórházként is működött.

Mivel nem volt hajlandó újraházasodni, hatalma sokak számára kényelmetlenné vált. 1610 márciusában a grófnő saját rokona, Thurzó György nádor hivatalos vizsgálatot indított ellene. A következő másfél évben, 1611 júliusáig, összesen 317 tanút hallgattak ki, főként a nyugat-dunántúli birtokokon. Az iratokból kiderül, hogy a vallomások döntő többsége hallomásokon alapult, közvetlen, perdöntő bizonyítékot a nyomozók nem találtak. Az 1610. december 29-i, hírhedt csejtei rajtaütés során sem került elő semmi, ami a tömeges gyilkosságokról szóló legendákat alátámasztotta volna. A grófnőt ennek ellenére soha nem állították bíróság elé.

Míg cselédei közül többet 1611-ben, kínvallatás után tett vallomások alapján elítéltek és kivégeztek, Báthory Erzsébetet formális ítélet nélkül csejtei várába zárták.

Itt halt meg 1614. augusztus 21-én. Hogy pontosan hol temették el, máig vita tárgya; a csejtei templom kriptájának feltárását sosem engedélyezték, a helyi közösség pedig a mai napig megosztott a grófnő megítélésében.

Ha a 17. századi jegyzőkönyvekben nincs nyoma a vérgőzös szörnyetegnek, akkor honnan ered a kép, amit a világsajtó és a popkultúra annyira szeret? A válasz nem a bírósági termekben, hanem a könyvtárak polcain keresendő.

A szűz lányok vérében fürdő, örök fiatalságra vágyó grófnő motívuma több mint egy évszázaddal a halála után, 1729-ben bukkant fel először nyomtatásban.

Turóczi László jezsuita szerző „Tragica Historia” című munkájában egy moralizáló példázatot írt le egy hiú, protestáns asszonyról, aki egy véletlen pofon után fedezte fel, hogy a szolgálólány vérének cseppjeitől kisimul a bőre. Turóczi szerint a grófnő ekkor tette fel a végzetes kérdést: „Micsoda? Ha ilyen kismennyiségű vér ilyen nagy finomságot kínál, mi mindenre lenne képes, ha teljesen átitatna?” Ebből az egyetlen, irodalmi fordulatból nőtt ki a teljes vérfürdő-mítosz.

A legendás 650-es áldozati szám is egy későbbi kor terméke, amely egy soha elő nem került, állítólagos naplóra hivatkozik.

A modern történetírás ezt egyértelműen legendának tartja. „Ez nyilvánvalóan egy bugyuta mese, ami kapóra jött Turóczinak, hogy befeketítsen egy református asszonyságot” – foglalja össze a vélekedést Szibler Gábor helytörténész a National Geographic magyar kiadásában. A józan ész is a mítosz ellen szól. Tony Thorne, a King’s College London kutatója és a témával foglalkozó könyv szerzője rámutatott:

„A kozmetikai vérfürdő ötletével szembeni egyik prózai ellenvetés az, hogy a vér gyorsan megalvad.”

A mese tehát irodalmi, de a háttérben kőkemény politikai és gazdasági érdekek húzódtak.

A Báthory–Nádasdy-vagyon királyi mércével is hatalmas volt, a bécsi udvar pedig jelentős összegekkel tartozott a családnak. Egy önálló, hatalmas befolyással bíró, újraházasodni nem akaró özvegyasszony, aki a Habsburgokkal feszült viszonyban álló erdélyi rokonokkal is kapcsolatot tartott, komoly politikai kockázatot jelentett. A grófnő protestáns vallása a katolikus ellenreformáció korában szintén támadási felületet biztosított. A vádak,

a per nélküli elzárás és a vagyon későbbi felosztása a rokonok és a korona között egy olyan forgatókönyvet sejtet, ahol a cél nem az igazságszolgáltatás, hanem egy kényelmetlen hatalmi tényező eltávolítása és a vagyon megszerzése volt.

A modern kutatók is egyre inkább a politikai konspiráció irányába hajlanak. Kimberly L. Craft amerikai ügyvéd és történész, az „Infamous Lady” című könyv szerzője egy podcastinterjúban egyértelműen fogalmazott: „Nem ölt meg 600 embert.” Majd hozzátette: „Meghalt 30 vagy 50? Igen.” Ez a szám már sokkal közelebb állhat a valósághoz, ami egy kora újkori nagybirtokon, a kor kegyetlen fenyítési szokásai mellett elképzelhető, de messze elmarad a ponyvák rémtörténeteitől. A „nő mint szörnyeteg” toposzának túlhajszolása ellen emel szót Annouchka Bayley, a Cambridge-i Egyetem docense is.

„Ennél jobbat érdemel, mindannyian jobbat érdemelünk” – mondta, utalva arra, hogy a történelem hajlamos démonizálni a hatalommal bíró nőket.

A helyiek emlékezete is kettős. „Vannak legendák Báthory Erzsébetről... Az idősebbek hisznek ezekben a mesékben, de a fiatalabbak talán már kevesebbet tudnak róluk” – nyilatkozta egy csejtei gazda.

A legenda életben tartásához persze nagyban hozzájárult a modern popkultúra is. Juraj Jakubisko 2008-as Bathory című filmje vagy Julie Delpy 2009-es A grófnő (The Countess) című alkotása, bár eltérő módon, de tovább formálták a mítoszt. Ezek a filmek, a zenei feldolgozások és a népszerű „true crime” műsorok gyakran a 18. századi irodalmi toposzokat kezelik tényként, ezzel újra és újra megerősítve a vérgrófnő képét a köztudatban, miközben a bonyolult politikai és gazdasági háttér a feledés homályába merül.


Link másolása
KÖVESS MINKET: