KULT
A Rovatból

Húsz évvel ezelőtt hagyott itt bennünket a szelíd Beatle – George Harrison emlékezete

A zenésztársak is szerették profizmusát, segítőkészségét.


„Vigyázz, hogy futás közben ki ne billenj a ballisztikai egyensúlyodból”.

„Az mit jelent”.

„Nem tudom, de olyan előkelően hangzik.”

Az alábbi párbeszéd a Beatles első filmjében hangzik el, a megszólított Ringo Starr, az „előkelőség bajnoka” pedig George Harrison. A széparcú, csupa mosoly szólógitáros-dalszerző énekes, akit csak „a szelíd Beatle”-ként emlegettek, már 20 éve nincs az élők sorában: rákbetegség vitte el alig 58 évesen, 2001. november 29-én.

George, akárcsak a „mesés négyek” (Fab Four) mindannyian, Liverpoolban jött a világra 1943. február 25-én egy négygyermekes család legifjabb sarjaként. Apja, Harold hajópincér volt, anya, Louise bolti eladó, akinek semmi más kívánsága nem volt, minthogy gyermekei boldogok legyenek, így aztán kezdettől fogva támogatta George zenész ambícióit. Egyik életrajzírója még azt is megemlíti, hogy amikor Louise várandós volt a leendő Beatle-vel, állandóan egy indiai rádióadót hallgatott. Lehet, hogy innen indult George fogékonysága e különleges zene iránt, de már kamaszkorában a nyitottság jellemezte, mert egyaránt a kedvencei közé tartozott a jazz-zseni Django Reinhardt, a rock and roll egyik őse, Carl Perkins és a skiffle-muzsikus Lonnie Donegan. Első zenekarával, a Rebels-szel épp ez utóbbi irányzattal próbálkoztak, de aztán 1958-ban egyik iskolatársa, bizonyos Paul McCartney átcsábította egy másik bandába. A többi már történelem…

George Harrison lett a Beatles legfiatalabb tagja, sokak szerint ő volt a legjobb zenész közöttük. Az mindenesetre tény, hogy gitárosként, énekesként, vokalistaként remekül illeszkedett bele a kvartett egyedülálló hangzásába, nem jelentett neki gondot az alkalmazkodás semmilyen stílusváltáshoz.

Ugyanakkor kívül maradt a John Lennon és Paul McCartney között hamar elindult rivalizáláson, és egy saját zenei világot kezdett magának kiépíteni. Már a második albumon, az 1963-as With The Beatles-en szerepel egy önálló szerzeménye, a Don’t Bother Me, az 1965-ös Rubber Soultól pedig már nem volt LP Harrison-dal nélkül, és ezek útkereséseit tükrözték. A Think For Yourself a dallamos rockot, a szatírikus hangvételű Taxman a rhythm-and-bluest célozta meg, a Blue Jay Way, a Long Long Long és az Only A Northern Song pszichedelikus hangvételben készült, a csak kislemezen megjelent Old Brown Shoe pedig egy lendületes boogie.

Számos, főleg amerikai eredetű hangzás, vagy irányzat a Beatles muzsikájában neki köszönhető. E korszak legnagyobb Harrison-klasszikusai azonban a White Album gyönyörű romantikus dala, a While My Guitar Gently Weeps, valamint az Abbey Road két meditatív szerzeménye, a Something és a Here Comes The Sun lett. 1968-ban ő volt az első, aki szólólemezt adott ki, egy instrumentális, ma úgy mondanák „világzenei kísérletet”, amely Joe Massot Wonderwall című filmjének zenéjéül szolgált. Bár nem vált soha hangszerének virtuózává, érzelmes, kifinomult gitárhangja ma is azok közé tartozik, akit azonnal fel lehet ismerni.

George életében India és a klasszikus indiai zene külön fejezetet jelentett. Már 1965-ben felfedezte a szitárt, és egy futamot játszott is a Norwegian Wood-ban, majd komolyabban tanulni kezdett a világhírű Pandit Ravi Shankarnál, akivel életre szóló barátságot kötöttek. Nem csupán a Beatles lemezein jelent meg az indiai hang (a leghíresebb a szövegében is spirituális Within You, Without You a Sgt. Pepperről), hanem ő maga is érdeklődni kezdett a keleti gondolkodás, életforma, a jóga, a meditáció iránt. Ő vette rá a zenekart, hogy elvonuljanak Risikeshbe Maharishi Mahesh jógi asrámjába, és bár végül valamennyien csalódottan tértek haza, George-ot ez nem térítette le útjáról: élete végéig a Krishna-tudatúak híve és támogatója maradt.

Az ő érdeme, hogy Shankar felléphetett a monterey-i, majd a woodstock-i fesztiválon, széles körben megismertetve mestere zenéjét a fiatalokkal, és minden bizonnyal része van abban is, hogy a keleti módra lelassított életmód, a befelé fordulásnak, az elmélyülésnek máig tartó kultusza alakult ki a nyugati világban.

Közvetlenül a Beatles feloszlása után ő dobta a legnagyobbat a tripla All Things Must Pass albummal, amelynek hallatán az az ember érzése, hogy George-ból kirobbant mindaz, amit szerzőként évekig beléfojtottak. A címadó elmélkedő dal mellett a Harrison-életmű gyöngyszeme róla az Isn’t It A Pity, a Wah-Wah, a What Is Life, a Beware of Darkness, a Behind The Locked Door vagy az Art of Dying. Van köztük líra, blues, hard-rock, country…és idesorolhatjuk az univerzális istenhitre utaló My Sweet Lordot, amelyből ugyan vesztes plágiumper lett, de ki emlékszik már a Chiffons együttesre és az ő She’s So Fine-jukra.

A harmadik korong úttörő próbálkozás volt: azokat az örömzenéléseket tartalmazza, amelyekre a felvételek között ragadtatta magát zenész barátaival. Az All Things Must Pass sikerét soha többé nem tudta megismételni, bár voltak később is kitűnő szóló próbálkozásai (Living In The Material World, 1973, Somewhere In England, 1981). Talán csak az 1987-es Cloud Nine-nak közelítette meg, amelyen egy önironikus dalban búcsúzott a Beatles-mítosztól When We Was Fab címmel.

Ma már elmondhatjuk, hogy George Harrison a rock-történet egyik legkeresettebb session-zenésze volt.

Nemcsak hozzá csatlakoztak örömmel – így tudta megszervezni 1971. augusztus 1-én a Bangla Desh-koncertet, a rock első humanitárius akcióját – hanem ő is bárkinek szívesen segített stúdióban és élőben egyaránt. Legendás volt barátságuk Eric Claptonnal, közös szerzeményeik is voltak, még az sem ártott nekik, hogy Clapton elcsábította George első feleségét, Patti Boydot. A volt Beatles-társak mellett szerepelt többek között Bob Dylan, Ronnie Wood, Jeff Haley, Gray Moore, Tom Petty lemezein. Ez utóbbi amerikai muzsikus is tagja volt annak a szupergroupnak, amelyet George hozott létre Travelin’ Wilburys néven Bob Dylannel, Roy Orbisonnal és Jeff Lynne-nel.

George az 1970-es évektől filmproducerkedésbe fogott és itt is sikerült történelmet csinálnia, mivel cége, a Hand Made films állt a Monty Python társulat Brian élete című „szentségtörő” filmje mögé, amelyet senki nem mert finanszírozni. Ő lett a producere egy másik Python-filmnek, az Időbanditáknak. Többi mozis vállalkozásával már nem volt ennyire sikeres, pedig olyan színészekkel dolgozhatott együtt, mint Maggie Smith, Michael Caine, Bob Hoskins, Sean Pean és Madonna.

....

Közéleti-humanitárius tevékenységét élete végéig folytatta. Támogatója volt a Greenpeace-nek, a Föld barátai szervezetnek, szót emelt a nukleáris fegyverkezés ellen. Második feleségével, a mexikói származású Olivia Ariasszal, akitől egyetlen fia, Dhani született, 1990-ben kampányt indítottak a romániai Ceausescu-rezsim árváiért, majd létrehozott egy alapítványt az ENSZ gyermekalapja, a UNICEF keretében. 2002-ben II. Erzsébet angol királynő posztumusz lovagrenddel tüntette ki.

A „szelíd Beatle” csaknem úgy végezte, mint John Lennon: 1999 decemberében egy skizofrén férfi betört Harrison Oxford közelében lévő Friar Park nevű birtokára, és egy konyhakéssel többször tüdőn, majd fejbe szúrta a zenészt. George ugyan túlélte a brutális támadást, de tüdejének egy részét el kellett távolítani, és egészsége végzetesen megrendült. 2001 májusában már tüdőrákműtétet hajtottak rajta végre, és közben kiderült, hogy a tumor átterjedt az agyára is. November 29-én halt meg Beverly Hills-ben.

Utolsó perceiben felesége, fia, Ravi Shankar és lánya, valamint több Krishna-hívő volt mellette. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Minden várhat, csak Isten keresése és az egymás iránti szeretet nem.” George Harrison hamvai a Gangeszben egyesültek az örökkévalósággal.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk