"Amikor a papa a Bud Spencer-filmeken nevet" - Te ismered az élet hétköznapi örömeit?
Aki látta az Amelie csodálatos élete című filmet, tudja, hogy a narrátor aszerint mutatta be a szereplőket, hogy milyen apróságokat szeretnek. Pl: „Amelie szerette a kezét a zöldséges babos zsákjába dugni, és érezni, ahogy a babszemek csiklandozzák a tenyerét.” Már akkor is jólesően borzongatott ez a dolog, bár kissé bugyutának tűnt.
Azóta viszont ráébredtem, hogy tulajdonképpen én is ilyen jelentéktelennek tűnő részletek alapján kedvelek meg embereket. Például szeretem, amikor valaki a munkanap kellős közepén hagymával és csípőssel kéri a gyrost, mert megőrül érte, a többit meg rábízza a mentolos rágóra.
Odavagyok azért, aki a boltban - minden boltban - a polcról kizárólag a második terméket veszi ki a sorból, még ha tele is a keze és le is ver mindent, mert szerinte a második szerencsét hoz. És imádom azt, aki mosogatószerrel mos este kezet, mert „sokkal klasszabb ibolyaillatú”, mint a folyékony szappan.
Egyszerűen nem tudok ellenállni mások hétköznapi őrültségeinek. Elolvadok tőlük. És most úgy döntöttem: megosztok veletek az enyémekből egy párat. Néhány cseppet az én apró életörömeimből. Csak úgy.
Teafilter
Imádom nézni, ahogy a gyümölcsös teafilter piros szálanként szétoldódik a csésze forró vízben. Van egy íriszmintás csészém – olyan gyönyörű, hogy mielőtt leveszem a polcról, mindig körülnézek, nincs-e a lábam alatt a kutya, ahogy szokott, mert ha belebotlok, és azt a csészét eltöröm, nem élném túl (mondjuk a kutya se). Szóval előbb belehelyezem a filtert – az erdei gyümölcsös meg az áfonyás a legjobb, az olyan szép sötét színű -, majd vékony sugárban ráöntöm a forró vizet, és
a konyhapultra könyökölve percekig bámulom, ahogy a bársonyvörös szálak szétkúsznak a színtelen zubogásban.
Elterülnek, mint a faágak, aztán összegubancolódnak, végül pedig egyenletes sötétséggé olvasztják a vizet. Soha nem jöttem rá, miért szórakoztat ez annyira – talán kedvelek minden feloldódást -, de szórakoztat. Passz.
Bud Spencer
Van a nagypapámnak egy bizonyos fajta nevetése, amit kizárólag a Bud Sencer-Terence Hill-féle bunyós filmek váltanak ki belőle. Pici gyerekkorom óta alig várom ezt a nevetést, valahányszor - századszorra is - műsorra tűzik ezeket a filmeket, és papa nézi. Ilyenkor két karját átkulcsolja kopaszka feje fölött, a szemében várakozó csillogással bekkeli ki a következő csihipuhit, amit olyan szívből jövő hahotával nyugtáz, hogy meg kell zabálni. Amikor náluk vagyok (a szomszédban laknak), néha úgy teszek, mintha hazaindulnék, de közben
elbújok a konyha sötétjében, és csendben fülelek, hogy a félig nyitott ajtón át elkapjak néhány foszlányt a nevetéséből.
Igen, 44 évesen ilyeneket csinálok. Mert amikor így nevet, újra kicsi vagyok, újra unoka vagyok, és újra elönt az évtizedek óta belém rögzült boldogság, hogy neki jókedve van, és a világ kerek.
„Megsimogathatom a kutyádat?”
Imádom, amikor kiskölkök leszólítanak, hogy megsimogathassák a kutyámat. Gyakrabban fordul elő, mint hinnétek. A házunk előtti park túloldalán egy óvoda van, pár hete például arra ballagtam Luluval, amikor utamat állta egy 4 éves forma kislány. Szó szerint, ugyanis ha jobbra léptem, ő is, ha balra, ő is, nem hagyta magát kikerülni. Zavartan rábámultam, ő két óriási barna szemmel nézett rám, iszonyú lámpalázzal, majd megszólalt:
- Szia. Megsimogathatom a kutyádat?
- Jah, hát persze!
Akkor már láttam, hogy a háttérben mosolyog az anyja. Odahívtam a mindig izgága Lulut, aki most kivételesen nyugton maradt, amíg a kislány megbűvölten simogatta. A kutya még a kezét is megnyalta, pedig nem barátkozós.
- Látod - mondtam - ennyire örül neki, hogy simogatod.
A gyerek olyan hálásan nézett, ahogy azt hiszem, csak a négyévesek tudnak (plusz-mínusz pár év). Aztán amikor elindultunk, az anyja rászólt: - Mit kell mondani?
- Köszönöm! Sziasztooook! – kiáltotta a kicsi jó hangosan, és integetett. Én az ilyenekre hetekig jóleső melegséggel emlékszem vissza, pedig nem nagy dolgok. De olyan jó sztorik. Nem?
„Kipösszenés”
És ha már a kutyára fűztük fel az egészet, fejezzük is be vele. Lulu az ágy végében alszik, ezen nincs mit szépíteni. El van nevelve, tacskó, zsebdiktátor, igen. Este, amikor bekászálódom a takaró alá, ő meg odakucorodik a lábamhoz, egy pár másodpercig teljes csönd van, és aztán hirtelen szusszan egy hosszút, jó nagyot, jelezve, hogy részéről a nap befejezettnek van nyilvánítva, jöhet az alvás. Én úgy hívom magamban, hogy a kutya „kipösszen”. Soha nem hagyja ki, én pedig a sötétben lélegzetvisszafojtva várom a kipösszenést, és magamban nevetgélek.
Hogy ez a kis rituálé miért jó? Fogalmam sincs. Megnyugtat. Felvidít. És számomra is ez fejezi be a napot. Ennyi.
Végül még csak annyit, hogy mindezeket azért – is – írtam le, hátha benneteket is inspirál. Mert tuti, hogy nektek is számtalan hasonló kis „bekattanásotok” van. Boldogság-bonbonok. Ha csak egy is eszetekbe jut, és csak egyszer is elmosolyodtok, már megérte.
A képek illusztrációk, forrása: Pixabay
