Halványkék szemek kritika: Batman újra nyomoz és első a Netflixen
Őszintén szólva nem túl jól, de nem is túl rosszul, a nézhetetlenség határát nem súrolja Scott Cooper legújabb filmje, de ha nem láttam volna, akkor sem szomorkodnék. Pedig hatalmas potenciál lenne benne.
és mégis egy erőtlen thrillert kapunk, gyenge nyomozós szállal.
De a történet legalább jó és izgalmas, ugye? Tehetné fel a kérdést egy rejtélyes gyilkosságra vágyó néző. Nos, nem igazán. Próbál érdekes és csavaros lenni, de nem sikerül neki, a hangulat lehetne nyomasztó, ehelyett inkább unalmas. Főszereplőnket, a zseniális nyomozót Augustus Landort (Christian Bale) felkéri a katonaság, hogy a West Point katonai akadémián nyomozza ki egy kadét rejtélyes gyilkosságát.
szárnyai alá fogadja, és kettejük közös nyomozásából kiderül, milyen ördögi dolgok folynak az akadémián.
A nyomozót alakító Christian Bale meglepően visszafogott, mintha Batman karakterét összegyúrta volna Sherlock Holmesal, egy csendes, de hihetetlenül intelligens karakterbe. Az ő játéka szinte hibátlan volt, de van egy erős ellenpont: Harry Melling Edgar Allan Poe-ja túljátszott.
túlzott mívessége, finomkodása kizökkentheti a nézőt az amúgy földhözragadt 1830-as évek Amerikájának atmoszférából.
A felállás akár működhetett volna, ha érdekesebb lenne maga az ügy vagy a karakterek. Mert lehet, hogy Christian Bale jól hozza a mindent is tudó Landort, de maga a figura rém unalmas. Poe pedig érdekes lenne, de a megformálása irritálóra sikerült. Nincs meg köztük a kémia.
Nem olvastam a regényt, de valószínűleg jobban ütött benne minden nagy reveláció, mint a Netflix verzióban, mely cikkünk írásakor az első helyet bitorolja a toplistán. Itt teljesen hidegen hagyott a film utolsó harmada, sőt miután megoldódott a gyilkosság, még volt egy szükségtelen fél óra a játékidőből.
A mellékszereplők között érdemes megjegyezni Robert Duvall és Charlotte Gainsbourg nevét, akik méltatlanul eltűntek a történet folyamán, alig találkozunk velük, az amúgy hihetetlenül tehetséges és nagynevű színészekkel.
de míg Jones hozza a tőle megszokott színvonalas munkát, addig Anderson hasonlóan Mellinghez túljátssza a szerepét, már-már karikatúraként lehet tekinteni a két karakterre.
A rendezés sem segít a Halványkék szemeken, gyenge és iránytalan a színészvezetés, a tempó pedig rossz, néha rohan a szkript, máskor meg alig vánszorog előre. Ez nem meglepő, Scott Cooper legutóbbi jó filmje a 2010-es, melankolikus Őrült szív volt. Azóta szinte csak közepes produkciók mellett látjuk a nevét, elég ha a Fekete misére, vagy az Agancsra gondolunk. Cikkünk tárgyával is csak bővülni fog ez a kör.
Masanobu Takayanagi képei ridegek és távolságtartóak, mint maga a titokzatos múltú Landor nyomozó. Félelmetesen hangulatos lehetett volna az alkotás, ha egy kicsit kompetensebb a rendezés és a forgatókönyv. Még a zene is tökéletesen illik a filmhez, Howard Shore egy megbízható zeneszerző, még ha soha többet nem is fog egy Gyűrűk ura-szintű mesterművet komponálni, egy ilyen produkció örülhet az ő zenéjének.
Miért érdemes akkor megnézni a Halványkék szemeket? Bale játéka erős, a téli atmoszféra működik – éppen aktuálisan szezonális –, az 1830-as évek kosztümjei látványosak, de minden más elhibázott. Ha valaki rajongója az eredeti műnek, a műfajnak, a korszaknak vagy a főszereplőnek, azoknak tudom ajánlani.
Edgar Allan Poe, mint a gótikus horror egyik legnagyobb alakja sokkal jobb filmet érdemelt volna, még ha az alapanyagot nem is ő írta.
