KULT
A Rovatból

Hajós András: Meztelenül feküdtem, hanyatt, anyám mellével a számban – Ilyen volt a Nagy duett második adása

Bizarr párbeszédek, érthetelen pontozás, Hajós féle poénok és néhány kimondottan élvezhető produkció is volt a TV2 zenés celebműsorában. Végül Nagy Feró és Molnár Anikó búcsúzott a műsorból.


Ismét Liptai Claudia és Till Attila duettje indította a műsort. Ezúttal Marvin Gaye és Tammi Terrell Ain’t No Mountain High című slágeréből adtak elő néhány taktust. Tilla kicsit alul intonált volt, Clau viszont jól tolta. Maradjunk annyiban, bőven vannak náluk gyengébbek a mezőnyben.

Az elmúlt egy hétben a nagy duettel voltak tele a hírek. Mindenkit meglepett Lékai-Kiss Ramóna énektehetsége, Mihályfi Luca feminista Hófehérkéje, és mindenki örült, amiért megszületett Brasch Bence kisfia, de mindezt elhomályosította Hajós András és a Korda házaspár cicaharca.

Utóbbi abból a szempontból érdekes, hogy kicsit beárazza Hajóst zsűritagként: mostantól nehéz lesz megmagyarázni, ha bárkinek jó pontot ad, aki kicsit is rosszabb Balázs Klárinál.

A tehetségkutatók egyik sajátja, hogy szeretik a legidiótább ruhákat és frizurákat adni a zsűri hölgy tagjára. Szabó Zsófi eddig egész jól megúszta a dolgot. Kasza Tibi viszont az ujjatlan bőrmellényében olyan volt, mint a szegény ember Kevin Sorbója.

A múlt héten már jeleztem, hogy Pető Brúnó „mesterként” gyengébb, mint némelyik (éneklésben) amatőr versenyző, ami annyiból nem meglepő, hogy ő inkább rapper, mint énekes. Ezen a héten a szerkesztők is úgy érezték, jobb minél előbb letudni. Partnerével, a félig holland Sydney van den Bosch-sal ezúttal a Valami Amerika 2 főcímdalát adták elő.

Énekileg és energiában is rossz volt, legalábbis én így hallottam. Tilla ehhez képest nagyon lelkes volt, bár ő mindennek örül. Ha valaki olyan fülsértően rosszul énekelne, hogy leszakad a plafon, ő ahhoz is gratulálna. Viszont a zsűri is pozitívan értékelte a látottakat és hallottakat. Brúnóék 29 pontot kaptak.

Múlt hét óta elmondhatjuk, hogy Geszler Dorottyát nem az énekléséért szeretjük, hanem annak ellenére. Hajós András szerint azért volt fejlődés: Dorottya nem énekelt jobban, mint múltkor, de már nem szégyelli. Szabó Zsófi pedig úgy fogalmazott, hogy a produkció hamis volt, de élvezhető. A Geszler-Stohl páros produkciója 27 pontot ért.

Sári Éviről kiderült, hogy beteg, négy napig nem volt hangja. Hajós szerint ez semmi, hiszen partnerének, Schmuchk Andornak 40 éve nincs. Egyébként Andorék nem vállaltak túl nagyot. Persze Szécsi Pálhoz hasonlítva rezeg a léc, de ne felejdük, a Szeretni bolondulásig című dalt a Tanulmány a nőkről című filmben Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva énekelte (külön-külön, nem duettként). Mindketten zseniális színészek voltak, de Latinovits semmivel nem énekelt jobban, mint Schmuck, Sári Évi viszont kifejezetten jobban énekel, mint Ruttkai. Összességében szerethető produkció volt, 28 pontot kaptak.

Következtek az idei évad nagy esélyesei, Brasch Bence és Lékai-Kiss Ramóna. Ezúttal a Grease-ből a You’re the One That I Want-ot énekelték magyarul. Nem a filmet próbálták felidézni. Ahogy a múlt héten láthattuk, amint Hófehérke ébreszti fel a herceget, most egy fordított Hamupipőke történet következett: Brasch Bencéből szemüveges hülyegyereket varázsoltak, aki a szán végére kivetkőzik magából és meghódítja a Jane Fondába oltott Olivia Newton Ramit.

Bence és Ramóna – akit a Glamour Women of the Year gálán az év műsorvezetőjének választottak – nagyon stabilan hozzák eddig, amit kell. Ne feledjük, hogy ez egy nagyon ugrálós dal, ennek ellenére lihegés nélkül megoldották. A zsűri is lelkesen nyilatkozott. Zsófi külön értékelte, hogy magyarul énekelték a dalt, szerinte ugyanis magyarul nehezebb énekelni, mint angolul.

Köszönjük, Zsófi.

Nagy Feró és Molnár Anikó dalválasztására felvontam a szemöldökömet. A Kerozintól a Kismalac első látásra bevállalósnak tűnt. De hát sejthettük, hogy a TV2 nem lesz olyan bátor (és persze Feró sem), hogy meghagyják az eredeti szöveget.

Ha valakinek kimaradt volna ez az örökzöld, a refrén így hangzik:

– Kismalac, kismalac, engedj be!

– Nem engedlek, lófasz a seggedbe!

Médiatörténeti pillanat lehetett volna. Ebből sikerült azt kihozni, hogy aszonngya:

Nem engedlek, bújj ide a keblemre!

Ami amellett, hogy gyávaság, képzavar is, hiszen ha nem engedi be, hogy bújik a keblére?

Egyébként nem volt rossz az előadás, ami összefügghet azzal, hogy ehhez a dalhoz nem kell különösebb énektudás, viszont bennem végig ott motoszkált egy kérdés.

Minek?

Nótár Marynek nincs könnyű dolga, mert Aurelio az a fajta macsó, aki nem elég, hogy nem tud énekelni, de még büszke is rá. Az ének nem tudása annyira nyilvánvaló volt, hogy a zsűri sem dicsérhette ezért kerülő úton próbálkozott. Horváth Tamás például azt értékelte, hogy Aurelio bár nem tud énekelni, szívvel-lélekkel csinálja.

Azt hiszem, sokkal tisztább lenne, ha a Nagy duettet hendikep versenyként hirdetnék meg. Előre meglenne, hogy a repedtfazekak hány pluszpont előnnyel indulnak. Így viszont nem értem, mire kaptak 30 pontot.

Mihályfi Luca és Hegyes Berci Bee Geest énekelt. Ahhoz képest, hogy Berci nem énekes, jól csinálta. Lucán viszont összességében kifogott a dal. Utólag azzal magyarázták, hogy ehhez mégis csak férfihang kell, és Luca nem is akart jól énekelni, hogy Berci lehessen a középpontban. Szóval az a jó, ami nem, az a gyanús, ami nem gyanús. Ki merné így megkérdőjelezni a 38 pont jogosságát?

Itt került sor az alábbi, némileg bizarr párbeszédre Kasza Tibi és Hajós András között:

– El is határoztam, hogy megkérdezem a Hajóst, hogy milyen volt ebben a korban élni.

– Meztelenül feküdtem, hanyatt, édesanyám mellével a számban.

Mire Claudia hozzátette Hajós nevében:

– És ekkor már 16 éves voltam.

Az egyetlen pozitívum, hogy a dal szellemének megfelelően mindenki életben maradt.

Radics Gigi és Visváder Tamás Dögös Robi egyveleggel érkezett, rejtély, miért. Gigi ennél sokkal jobb énekesnő, Tominak meg mindegy, mert semmit nem tud elénekelni. Az sem segített a dolgon, hogy a zsűritagokat is beleszőtték a nótába. Mellékhatásként megtudhattuk, hogy Szabó Zsófinak volt már 7-es BMW-je, de most Mercivel jár.

Hajós meg is jegyezte, hogy Gigi most megtudhatta, milyen széllel szemben csinálni, amit a lányok amúgy nem tudnak. 6 pontot adott, de kollégái meglehetősen indokolatlanul fölépontoztak, így csak összejött 30 pontocska.

Dér Heni és Győzike maradt a végére, akik látszólag más dalt hoztak – a Lambadát –, de lényegében ugyanazt a roma lagzit láttuk, mint múlt héten. Még vonatozás is megvolt. Egyébként Győző meglepően szórakoztató. Hajós Louis de Funeshez hasonlította a kinézetét, szerintem pedig ahogy Győzi öregszik, egyre inkább úgy néz ki, mint szép emlékű színészünk, Gera Zoli bácsi.

Azon is elgondolkoztam, hogy Pető Brúnóból kiindulva akár Győzi is lehetne mester. Elvégre mégis csak a Romantic frontemberét tisztelhetjük benne, már ha tiszteljük. De mindennel együtt is a 34 pont erős túlzásnak tűnik. Igaz, ez azért jött össze, mert Hajós – ha jól értem, viccből – 10 pontot adott. Hülye viccei vannak.

Megint Lucáék lettek a napi győztesek. Miután ezt megtudtuk, még meg kellett hallgatnunk a TNT-t, mint vendégprodukciót.

Ha emlékeztek, a Nagy duett első évadában Dobrády Ákos volt az egyik zsűritag. (Ha nem emlékeztek, akkor is így volt.)

Következett az eredményhirdetés, ahol a Schmuck-Sári, a Molnár-Nagy és a Geszler-Stohl párosok maradtak a végére. Egy szabálymódosítás miatt a zsűri most nem beszélhette meg az eredményt, hanem mindenki egymásután megmondta, kit juttatna tovább. Mivel döntetlen jött ki (egyedül Feróék nem kaptak szavazatot), a közönség szavazat döntött. Így Geszler Dorottya és Stohl Buci örülhetett. A közönség pedig Schuck Andornak és Sári Évinek kegyelmezett meg. Búcsúzott tehát a nem bevállalós Molnár Anikó és Nagy Feró.

Egy coelhói szintű bölcsességgel zárnám, ami az adás alatt ötlött fel bennem.

Milyen fura az élet, Nagy Feró Kossuth-díjas. Stohl András viszont nem, és talán soha nem is lesz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk