Hajmeresztő selejtek a Kádár-korból

Éppen harmincöt éve egy dél-alföldi országúton nyoma veszett egy 17 éves lánynak, és a magyar kriminalisztika azóta sem tudja megmondani, mi történt vele. A zsarolók 500 ezer márkát követeltek, a hívások egyszer csak elnémultak, a holttest soha nem került elő. 2026. június 27-én a rendőrség honlapján még mindig eltűnt személyként szerepel Farkas Helga.

Az eltűnés 35. évfordulóján az ügy továbbra is lezáratlan, a lányt a hatóságok jelenleg is eltűntként tartják nyilván. A nyomozás egyik legvalószínűbb verziója szerint Helgát elrabolták, majd megölték, holttestét pedig az Orosháza–Gádoros–Szentes térségében gázolajjal leöntve elégették – írja a beol.hu. Ezt a feltételezést egykori koronatanúi vallomások is erősítették a hatóságok előtt.

A rejtély 1991. június 27-én, egy csütörtöki napon kezdődött, amikor az érettségi ajándékként kapott tűzpiros sportkocsijával Orosházáról Szegedre tartó Farkas Helga sosem ért haza.

A zsaroló három nap alatt 14 alkalommal hívta a szülőket, de június 30-án a kapcsolat megszakadt, a pénz átadására pedig sosem került sor. A lány autóját később az algyői Tisza-hídnál találták meg a rendőrök.

Évekkel később a nyomozók látóterébe került két férfi, Cs. József és J. Benedek. A gyanú szerint ők rabolhatták el a lányt, és a zsaroló telefonok is azért hallgattak el, mert a két férfi tudomást szerzett arról, hogy a rendőrség figyeli őket. Az ügy végül a bíróságon folytatódott, ahol 2000-ben a Legfelsőbb Bíróság közvetett bizonyítékok alapján ítélte el Cs. Józsefet.

Azt a vádat, hogy a férfi 1995-ben végzett volna társával, J. Benedekkel, nem sikerült bizonyítani. Cs. József az eljárás során mindent tagadott, végül 2006-ban, jó magaviselete miatt szabadult a börtönből. A hírek szerint azóta külföldön kezdett új életet.

Az apa, Farkas Imre, aki 2022-ben elhunyt, a lánya eltűnése után mindent megmozgatott, hogy megtalálja. Magánnyomozókat fogadott, újság- és tévéhirdetésekben üzent az elrablóknak, sőt, a kor egyik legismertebb parafenoménjét, Uri Gellert is felkérte a segítségre.

A magyar emberrablások történetének egyik legrejtélyesebb esetét a sajtó időről időre feleleveníti. A 30. évforduló környékén megjelent cikkek a két gyanúsítottra és a holttest-megsemmisítési verzióra fókuszáltak. Később, 2022-ben egy volt nyomozó interjúban beszélt egy lehetséges olasz maffia-szálról, de ez az elmélet sem hozott áttörést. A legtöbb összefoglaló arra jutott, hogy bár az ügy egyes vádpontokban jogilag lezárult, a legnagyobb kérdés továbbra is megválaszolatlan, miközben a hatóságok nem találták meg Farkas Helga feltételezett gyilkosát.

Egyetlen reggel elég volt ahhoz, hogy Komárom épületeinek harmada romhalmazzá váljon, a zsámbéki bazilika összeomoljon – és hogy kiderüljön: a szegények vályogházai jobban állták a rengést, mint a polgárok kőpalotái. Magyarország írott történetének legpusztítóbb földrengése 1763. június 28-án rázta meg a Dunántúl északi részét.

A hagyományos leírások szerint az epicentrum Győrtől északkeletre, Komáromtól északnyugatra lehetett, bár újabb kutatások ezt a helyszínt pontosították, és Megyercs térségébe teszik. A rengést annyira kiterjedt területen érezték, hogy még Drezdából és Lipcséből is jelentették.

Lakóházaik alapanyaga vályog és rugalmas fűzfavessző volt, az egyszerű kunyhók – és azok kéményei – pedig az alap felé fokozatosan szélesedtek. Emiatt a szegényebb rétegek épületei sokkal jobban állták a rengéseket, mint a módosabb polgárok kőházai vagy a bolthajtásos, többszintes paloták.

A Mária Terézia által elrendelt kárfelmérésből nemcsak a pusztítás mértéke, hanem a korabeli társadalom vagyoni viszonyai is kirajzolódnak. A jelentésekből kiderül, hogy

Ezek a korabeli beszámolók és Karl Friedel festő ábrázolásai segítettek a kutatóknak utólag megbecsülni a rengés erejét.

A komáromi természeti katasztrófa nem egyedi esemény volt a térségben. 1783-ban egy újabb erős rengés mintegy 500 házat döntött romba, majd

A földrengés egyik máig látható nyoma a zsámbéki romtemploma, amelynek épülete ekkor omlott össze végleg. A 20. században Kecskeméten, Egerben, Dunaharasztiban és Berhidán is voltak jelentősebb rengések, de a technikai fejlődésnek köszönhetően ezek már kevesebb emberéletet követeltek.

via Rubicon

A Gozsdu udvar hétvégi piaca tipikus turistamágnes: az éttermek és bárok bejárata mellett felállított asztalokon egymás mellett sorakoznak az egyedi tervezésű vintage ruhák, táskák, ásvány- és csipkeékszerek, és még sok hasonló, magyar pénztárcával mérve erősen túlárazott termék.

De vajon kik, milyen motivációval vesznek meg egy darabka diktatúrát 2026-ban, és egyáltalán mekkora piaca van ennek? Ezt próbáltuk meg kideríteni a standok tulajdonosaival beszélgetve.

Nyugati poén és olasz „újkommunisták”

Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a kommunista érából megmaradt kitüntetések ritka, féltve őrzött kincsek. Stiaszni Attila, az egyik árus gyorsan eloszlatja ezt az illúziót:

„Aki anno nem kapott valamilyen kitüntetést, például Kiváló Dolgozó elismerést, azzal komoly gondok voltak” – meséli nevetve.

Stiaszni Attila

Ezek a kitüntetések nem a dicsőség szimbólumai voltak, sokkal inkább a mai értelemben vett év végi bónuszok korabeli, kézzelfogható megfelelői. Évente több tízezer darabot adtak ki belőlük, ha valaki egyszerűen csak bejárt a munkahelyére és nem volt közveszélyes munkakerülő, szinte borítékolható volt, hogy az év végén a kezébe nyomtak egy oklevelet és egy jelvényt.

Az igazi kérdés persze az, kik alkotják a vevőkört 2026-ban. Az árusok tapasztalatai szerint a hazai és a külföldi vásárlók motivációi radikálisan eltérnek. Míg a magyarok elsősorban nosztalgiából vásárolnak – felidézve az apa, nagyapa régi történeteit, és célzottan keresve a „Kiváló bányász” vagy „Kiváló sofőr” feliratokat –, addig a külföldiek számára ez tiszta egzotikum és szuvenír.

Stiaszni Attila elsőre meglepő politikai és társadalmi trendekről is beszámol. Tapasztalatai szerint Nyugat-Európa több országában is fura ideológiai reneszánszát éli a korszak.

„Az olaszok mostanában újra kommunisták. De a spanyolok is borzalmasak ilyen szempontból, náluk konkrétan sarló-kalapácsos pártok vannak.”

Szerinte ez annak tudható be, hogy ezek a fiatalok soha nem éltek a diktatúrában, így nem ismerik a valóságot a szimbólumok mögött. Számukra a vörös csillag és a sarló-kalapács egy lázadó, idealizált esztétika része.

Az amerikai és más tengerentúli turistáknak viszont, akik soha életükben nem láttak hasonlót, a vörös csillag egyszerűen csak egy izgalmas, furcsa szimbólum Kelet-Európából, amit poénból vagy meghökkentő ajándékként visznek haza.

Gagarin, Misa mackó és a csernobili Poljot-láz

Nem minden nosztalgia kapcsolódik azonban közvetlenül a pártpolitikához. Szemen, a Gozsdu udvarban lévő másik stand tulajdonosa szerint a legnépszerűbb termékek a popkulturális és tudományos mérföldkövekhez kötődnek.

Ugyanez igaz Jurij Gagarinra is. Az 1961. április 12-i első űrutazás emlékét őrző kitűzőket és jelvényeket imádják a vevők, mert egy olyan korszakra emlékeztetnek, amely a technológiai diadalról és az emberiség határfeszegetéséről szólt, a mindennapi elnyomás közvetlen politikai élétől mentesen.

Szemen fő szakterülete egyébként nem a jelvények világa, ő elsősorban régi, vintage mechanikus órákkal foglalkozik. Ez a piac 2026-ban elképesztő reneszánszát éli, különösen a fiatalok körében. Ennek oka egyrészt a családi kötődés („apámnak, nagyapámnak ilyen volt”), másrészt a megbízhatóságuk és a popkultúra hatása.

Az HBO-féle Csernobil-sorozat bemutatása után Szemen szerint valóságos láz tört ki a filmben látható jellegzetes, „kocka” fazonú Poljot órákért. A mechanikus óra ráadásul napi használati tárgy, aminek stílusa van – ellentétben az eldobható okosórákkal vagy az olcsó kvarcórákkal.

„A vintage órákat azok veszik, akiknek van valami kötődésük, vagy látták filmben, mint a Csernobilban a kocka Poljotot. Az árak mennek felfelé, mert ezek fogyó termékek, újakat már nem gyártanak belőlük.”

Meddig tarthat még a biznisz?

Bár a kereslet stabil, sőt az árak folyamatosan emelkednek, mindkét árus egyetért abban, hogy ez a piac véges. Az utánpótlást szinte kizárólag a piacok, a kapcsolatok és a hagyatékfelvásárlók jelentik. Szemen elmondása szerint a beszerzés legfontosabb forrásai azok, akik lomtalanításokból, lakásürítésekből jutnak hozzá a komplett hagyatékokhoz.

A helyzetet nehezíti, hogy a tárgyak egy része menthetetlenül elvész, mivel sokan nem ismerik fel a régi papírpénzek, kitüntetések értékét. Egy-egy régi pengő vagy korabeli szovjet papírpénz piaci értéke mindössze néhány száz forint, lomtalanításkor ezért inkább bezsákolják és kidobják őket a szemétbe, mintsem felkínálják eladásra. Így a fizikai valóságban létező darabszám napról napra csökken.

Arra a kérdésre, hány év lehet még ebben az üzletben, egyik árus sem tudott pontos választ adni. Szemen maga is gyűjtő: kárpátaljai származásúként az Osztrák–Magyar Monarchia és a csehszlovák éra képeslapjait, valamint ritka gyermekórákat ment meg a jövőnek.

Mint mondja, ez ma már inkább szenvedélyes hobbi, mintsem betonbiztos megélhetés: „A 90-es, 2000-es években még igazi ritkaságokat, például Lenin-rendet is lehetett találni. Ma már ilyesmi szinte nem is létezik Európában.”

A kevésbé ritka darabokból azonban még bőven van készleten, szóval aki egy letűnt, ellentmondásos korszak materiális emlékeire vágyik – akár poénból, akár nosztalgiából vagy épp tiszta történelemszeretetből –, a Gozsduban bármelyik hétvégén megteheti.

85,9 százaléknyi igen szavazat mellett is elsöprő kudarccal végződött 36 évvel ezelőtt, 1990. július 29-én az a népszavazás, amely a köztársasági elnök közvetlen megválasztásáról szólt.

A kérdés, hogy a parlament vagy a nép válassza-e az államfőt, azóta is a magyar politika visszatérő vitatémája, pláne most, amikor a Tisza-kormány egy alkotmánymódosítással elérte a hivatalban lévő köztársasági elnök leváltását.

A rendszerváltás utáni első nyáron tartott referendumot Király Zoltán független képviselő kezdeményezte, a szervezés oroszlánrészét pedig a parlamenti választáson vereséget szenvedett, politikailag elszigetelt MSZP vállalta. Az aláírásgyűjtő íveken nem kevesebb, mint nyolc különböző módon feltett kérdés szerepelt, végül 160 ezer hitelesített aláírás után az Országgyűlés 1990. július 8-án döntött a népszavazás kiírásáról.

A kampány a korabeli beszámolók szerint visszafogott maradt, a kormánypártok nem vettek részt benne, Torgyán József, a Kisgazdapárt politikusa pedig egyenesen a szavazástól való távolmaradásra buzdított.

Fotó: Beroesz/Wikipédia

A népszavazás előtt az 1989-es négyigenes referendum megakadályozta, hogy a még MSZP-s többségű parlament a szabad választások előtt államfővé válassza Pozsgay Imrét. Az 1990-es választások után az MDF és az SZDSZ paktumot kötött a stabil kormányzás érdekében, amelynek része volt az elnök parlamenti megválasztása is. Ezt a megállapodást próbálta felülírni az MSZP a népszavazással.

A kérdés évtizedekkel később, a 2024-es kegyelmi botrány után vált újra forró témává. Egy akkori felmérés szerint a magyarok kétharmada közvetlen köztársasági elnök-választást szeretett volna, a kormány azonban mereven elzárkózott a felvetéstől. Gulyás Gergely volt miniszter azt mondta: „Biztos, hogy nem lesz közvetlen államfőválasztás”.

A szakértők és az ellenzéki politikusok véleménye is megoszlik erről a kérdésről. Török Gábor politológus szerint éppen az áprilisi választás után kialakult helyzet mutatta meg a legélesebben, hogy hogy mennyire jó ötlet a közvetlen elnökválasztás. Szerinte ugyanis csak ez adna az államfőnek valódi tekintélyt. Márki-Zay Péter korábbi miniszterelnök-jelölt is az államfő közvetlen megválasztását szorgalmazza, sőt azt is jelezte, hogy ő is szívesen elindulna jelöltként.

Az államfői feladatokat egyelőre Forsthoffer Ágnes, az Országgyűlés elnöke látja el ideiglenesen, miután Magyar Péter azon szándéka, hogy Polgár Judit sakknagymestert kérné fel köztársasági elnöknek, kudarcba fulladt. A Tisza egyelőre keresi a megfelelő jelöltet, ám a miniszterelnök többször hangsúlyozta, hogy egy átmeneti időszakra javasolnák az Országgyűlésnek a jelölt megválasztását.

via Wikipédia