KULT
A Rovatból

Hadházi László a politikusokról: Sérültekkel nem szabad viccelni

„Legyen vicces, lehessen önfeledten röhögni, ne okoskodj. Butaság is lenne, ha én szeretném megmondani a nagy dolgokat. A közönség nem azért jön” - mondta a 60 éves humorista.


Készült rendőrnek, de járt mezőgazdasági iskolába is, a Humorfesztivál döntőjében nem került adásba, de mégis az ország egyik legsikeresebb humoristája lett. Nemrég pedig a 60. születésnapja alkalmából megtöltötte az MVM Dome-ot.

– Tavaly februárban töltötted a 60-at, ebből az apropóból nagy bulit rendeztetek az MVM Dome-ban. Milyen élmény volt, hogy annyi néző és kolléga jött össze ünnepelni?

– Ó, hát ez nem ünnep volt, hanem meló. Ráadásul jóval nehezebb is, mint egy sima fellépés, mert sok minden volt benne.

– Ha én kiírnám, hogy kerek születésnapom van, arra valószínűleg nem telne meg egy stadion. Az mégis csak nagy dolog, hogy egy ilyen eseményt össze tudsz hozni.

– Én? Én csak áldozat vagyok. Ezt a Dumaszínház hozta össze. A szervezés egy csomó profi munkája, amiben nem veszek részt, mert nem is értek hozzá. Tudom a helyem. Az én szerepem annyi, hogy a „jó estéttől” a „viszontlátásig” kiszolgáljam a közönséget.

– A vendég fellépőket sem te válogattad?

Lakatos Lacit, Musimbe Dennist és Fülöp Viktort én választottam. Őket viszem magammal az utóbbi időben fellépni. Litkai Gergővel és KAP-pal pedig több közös műsorunk is fut, például a Duma Jam, amiből volt is egy részlet. De ezt sem én találtam ki, hanem Litkai és Lovász Laci, ők intézték ezt a produkciót.

– Ha már az apropó a kerek születésnap, kicsit olvasgattam az életedről, pályádról. Elég sokféle felsőoktatási intézményben megfordultál, a mezőgazdaságitól a rendőrtiszti iskoláig sok mindenbe belekóstoltál. Nem találtad a helyed?

– Akkor még nem tudtam, hogy humorista akarok lenni. Mindig elhittem, hogy az az adott terület érdekel, őszintén vágtam bele, de kiderült, hogy tévedtem, és mentem tovább.

– Először az 1998-as Humorfesztiválon találkoztunk, de míg én abszolút kezdőként kerültem oda, te akkor hozzám képest már régi motorosnak számítottál. Például nem olyan rég elém került egy részlet a Kisvárosból, ahol volt egy kisebb szereped. Milyen út vezetett a színpadig?

– Az első írásomat egy humormegmérettetésre adtam be Tiszavasváriban, én is adtam elő. Megnyertem a versenyt. Akkor odajött hozzám egy fickó, aki azt mondta, szerinte vagyok olyan jó, hogy meg is élhetnék ebből. Duót alakítottunk Fülöp Attilával, és így indultunk később a Humorfesztiválon is.

Egyébként csak annyi vágyunk volt, hogy egyszer elhangozzék az írásunk a rádióban. Onnan, nagyon vidékről ez elérhetetlen dolognak látszott.

Soha nem mondta senki, hogy „kisfiam, te még lehetsz a Magyar Rádióban meg a tévében!”

Egy vidéki kisvárosból úgy tűnik, hogy oda csak a kiválasztottak kerülhetnek be.

Három pályázatot adtunk be a humorfesztiválra. Fülöp Attila nevében, az enyémben és egyet a közös produkció neve alatt. Az ő nevében beadott került be, és eljutottunk a döntőig. De hiába jutottunk be, nem kerültünk adásba. Ott ültünk a magnóval a rádió előtt fölöslegesen.

– De ez is azt mutatja, hogy nem feltétlenül kell Humorfesztivált nyerni ahhoz, hogy az ember sokra vigye a pályán. És ha ez vigasztal, én Budapesten nőttem fel, de ugyanolyan hihetetlenek tűnt, hogy bejuthatok a rádióba. Én ugyan szerzőként indultam csak, de óriási élmény volt, hogy már az elődöntőben Kern, Gálvölgyi, Haumann adják elő a jelenetemet. Ha ott véget ér a pályám, már akkor is óriási élmény lett volna.

– Igen. Sokan kérdezték, nem vagyok-e mérges, amiért kihagytak. Dehogy voltam! Van a műsornak egy szerkesztője, akinek az a dolga, hogy szerkessze meg. Ha így döntött, így döntött.

– Említettük Litkai Gergőt. Vele is már jóval azelőtt ismerősök voltatok, hogy elkezdődött a Dumaszínház. Hogy emlékszel a megismerkedésetekre?

– 1994-95 táján, az HBO Mennyi? Harminc! című műsorában találkoztunk. Akkor ő 19 éves volt és felolvasta egy írását. Aztán 1998-ban Boros Lajos elhívott minket a Danubius Capuccino című reggeli rádióműsorba írónak. Ott kerültünk először szorosabb munkakapcsolatba. Utána átmentünk a Sláger Rádióba is, ezért éveken át minden héten találkoztunk.

– A kezdetektől tagja vagy a Dumaszínháznak, ami nagy szó, mert időközben azért volt jövés-menés.

– Amikor a Dumaszínház létrejött, épp egy fellépési vákuum jött létre. Előtte voltak fellépések, önálló estek. A főiskoláknak volt kerete ilyen műsorokra. Az volt a legjobb közeg.

Aztán ez megszűnt, és csak a céges fellépések maradtak.

Ahova nem azért jönnek az emberek, mert te fellépsz, hanem te csak egy bónusz vagy. Az nem a művészet és a kísérletezés terepe.

Oda azért hívtak, hogy szórakoztasd azt, aki ott van. Annyira fájt, hogy mindig ez van!

Akkor kitaláltam, hogy találok egy helyet, ahol nem lesz semmi más, hanem csak én lépek fel. Meg is csináltam ezt az estet, de nem sikerült valami jól. Másnap hívott Litkai, hogy szeretnének egy ilyen klubot indítani. Pont erre volt akkor szükségem.

Annyira megörültem, mert nekem nem igazán megy a szervezés. A Dumaszínház sikerének nagy része abból fakad, hogy komolyan veszik a szervezést, sok munka van benne. Én pedig lubickolok benne, hogy nincs más dolgom, mint odamenni és szórakoztatni az embereket.

– Nem venném a szívemre, ha nem emlékeztetnélek rá, milyen öreg vagy. 60 elmúltál, több mint 30 éve vagy a pályán, sok mindent láttál. Nagyon sokat változott a szakma, a közönség, az, hogy mivel lehet nevetést elérni?

– 37 éve csinálom. Szerintem ugyanaz kell most is, mint a legelején. Legyen vicces, lehessen önfeledten röhögni, ne okoskodj. Butaság is lenne, ha én szeretném megmondani a nagy dolgokat. A közönség nem azért jön.

– Arra gondolok, hogy a szakma és a közönség sokat vitázik arról, mivel lehet és nem lehet poénkodni. Politikai korrektség, politika…

– Teljesen kiszakadtam a közéletből. Egyáltalán nem olvasom a híreket, és szerintem ez fel is pezsdítette a műsoromat. Nem látom értelmét, hogy olyan emberekkel viccelődjek, akik maguk sem vehetők komolyan. Tudod, a „sérültekkel” nem szabad viccelni.

– Sérültek?

– Persze. Hát kik, mik ezek?

Méltatlanok arra, hogy foglalkozzunk velük.

Elment tőle a kedvem. Tíz évig csináltam ilyen műsort, de nem szerettem és elengedtem. Jó érzés, hogy azt mondok, amit akarok, nem kell irányokat tartanom.

– Ami még nagyon szimpatikus nekem benned, hogy ebben a Budapest központú országban és szakmában sikerült megmaradnod debreceninek. Nem jár sok extra macerával?

– De. Most is a kocsiban ülök, és megyek a festői Galántára, ami Debrecentől több mint 400 kilométer. Nagyon messze van és fárasztó, éppen ezért már nem is vállalok annyit.

Verebes István mondta, hogy fiatal korában mindent elvállalt azért, hogy ha majd idős lesz, válogathasson. Én is mindent elvállaltam, most meg már nem is bírom. Egyébként szerettem volna közelebb költözni Budapesthez a családommal, legalább félútig, de ők nemet mondtak.

– Mesélj az új estjeidről, terveidről.

– Három estem megy most. A miheztartás vége körbement az országban és februárban tévéfelvétel készül belőle. Van a Kutyák és Az utolsó éjszaka joga, ezek viszonylag frissek.

Májusra lesz új estem, az lesz a címe, hogy A világ esze – a főszerepben Hadházi László tudományos főmunkatárs. Mert ahogy a közéletet elengedtem, egyből lett egy csomó fasza ötletem.

– Hogy születik meg egy est?

– Gyűjtögetem az anyagokat, aztán egyszer csak jön a nagy „prés”, hogy két hét múlva be kell mutatni. Akkor eléri az üzemi hőfokot a dolog, és megtörténik.

Jaj, múlt héten szembesültem vele, hogy bevállaltam ezt a május elsejét, és jövő héten már február. De azért van még idő.

Még nem volt olyan, hogy ne jött volna össze.

fotó: Erdélyi Ákos, Dumaszínház


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A romantikus komédia, ami se nem vicces, se nem romantikus, de épp ettől lesz jobb és több – Kritika a Többesélyes szerelemről
Mondd, te kit választanál? A dúsgazdag, magas, jóképű és sármos üzletembert, vagy a csóró, magas, jóképű, sikertelen színész exedet? Itt a szerelem ötven árnyalata!


Celine Song nevét 2023 januárjában kezdte hajtogatni szinte mindenki az amerikai filmes körökben, amikor első filmjét, az Előző életeket bemutatták a Sundance Filmfesztiválon. Nem véletlenül, hiszen egy csodás alkotásról volt/van szó, amelyben két dél-koreai gyerekkori jó barát (talán több is annál), a Föld két legtávolabbi pontjára kerül, majd felnőttként újra felveszik a kapcsolatot, és maguk sem gondolják, hogy ez milyen érzelmeket ébreszt bennük.

A film átfesztiválozta a világot, majd 2024 januárjában végül a magyar mozikba is befutott (igaz, 2023 szeptemberében már el lehetett csípni a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon), nem sokkal később pedig két Oscar-díjra is jelölték, a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriáiban.

S hogy mi volt az Előző életek titka? Minden bizonnyal a benne rejlő őszinteség, hitelesség és emberiesség. Egy apró és érzékeny, sokszor szavak nélkül is sokatmondó alkotásról van szó, amellyel a dél-koreai Celine Song számára megnyíltak Hollywood kapui. Ő pedig rendesen betrappolt rajtuk. A következő filmjéhez ugyanis már olyan álomgyári nagyágyúkat sikerült megnyerni, mint Anastasia Steele, A mandalóri és Amerika Kapitány, vagyis Dakota Johnson, Pedro Pascal és Chris Evans.

Ha pedig az Előző életek egyik fő erénye az őszinteség volt, akkor ezt Song a Többesélyes szerelemmel rendesen kimaxolta. Talán túl is tolta… De hogyan lehet túltolni az őszinteséget? Nos, a sztori szerint a sikertelen színésznőből sikeres házasságközvetítővé vált Lucy Mason (Dakota Johnson) „örök szingliként” azt állítja, hogy vagy egyedül fog meghalni, vagy egy gazdag férfihoz megy feleségül. A szakmai sikerei ellenére Lucyt azonban egyre inkább frusztrálják ügyfelei irreális elvárásai. Részt vesz egy korábbi kliense esküvőjén, ahol megismerkedik a tehetős befektetővel, Harryvel (Pedro Pascal), aki élénk érdeklődést mutat iránta, de Lucy elutasítja, s azt javasolja, inkább legyen a cége ügyfele, hiszen ő lenne a legkapósabb férfi.

Lucy az esküvőn ráadásul váratlanul találkozik az exével, Johnnal (Chris Evans) is, aki éppen felszolgál a násznépnek, és továbbra is várja, hogy befusson színészként. Felelevenítik a közös múltjukat, amely az anyagi nehézségeik miatt ért véget.

Hősnőnk tehát nehéz helyzetbe kerül: választania kell a jóképű, sármos és mocskosul gazdag Harry, vagy a szintén jóképű, de csóró John között.

A Többesélyes szerelem magyar címe nyilvánvalóan a sztori romkomos oldalára utal, s ezzel próbálja becsábítani a nézőket a mozikba. Az eredeti cím, a Materialists (Materialisták) azonban már jóval őszintébb, hiszen Celine Song filmje egyrészt nem vígjáték, másrészt, ha lehet ilyen jelzővel illetni, akkor inkább antiromantikus film. A főhősnő ugyanis meg van győződve róla, hogy a házasság egy kölcsönösen gyümölcsöző üzlet két fél között, és a boldogságot az anyagi biztonság hozza el (persze az sem baj, ha a férfi jól néz ki, magas, és korban is stimmel).

Mert passzolhat egymáshoz bármennyire két ember, ha nincs elég pénz a közös életükre, az csak vitákat, veszekedéseket generál, szóval a szerelem nem elég a teljes boldogsághoz.

Song filmje tehát minden, csak nem a klasszikus hollywoodi értelemben vett romantikus film. Inkább megöli a romantikát.

Aztán persze a két férfi közt tipródó Lucy is kezdi felfogni, hogy nem lehet mindent matekkal megoldani, de addira a Többesélyes szerelem már elvesztette a szimpla romkomra izguló közönsége érdeklődését. Épp ezért is számít bátor vállalkozásnak: nem azt kapjuk, amit várunk tőle, és nem biztos, hogy örülünk annak, amit kapunk, de az biztos, hogy el fogunk gondolkodni rajta.

A film első fele épp ezért erősebb is, mivel abban kapjuk az arcunkba ezt a hollywoodi csöpögős romantikát kíméletlenül ledózeroló őszinteséget, a második felére már inkább kezd a cselekmény olyan irányt venni, mint ami ellen korábban oly ékesen felszólalt.

Azért így is távol áll a giccstől, csupán Song megijedt kissé a saját felvetésétől és a nézők teljes elidegenítésétől. Persze ezzel sincs semmi baj, hiszen a Többesélyes szerelem így is emlékezetesebb, mint a műfajbeli átlagos limonádék, és savanyúbb azoknál, mivel jóval több citromot facsartak bele.

E film kapcsán azonban már nem lehet elmondani, hogy szavak nélkül is sokatmondó lenne, annyi benne a szövegelés, és bizony épp ennyivel marad el az Előző életektől. Song első rendezésében a karakterek minden gondolatával és érzelmi vívódásával tisztában voltunk az apró rezdüléseikből, az egymásra nézéseikből, a ki nem mondott szavaikból. A Többesélyes szerelem azonban mindent kimond, sokszor. A kevesebb több lett volna.


Link másolása
KÖVESS MINKET: