MÚLT
A Rovatból

Gucciban az eperföldre: egy 17 éves magyar lány kalandjai 1989-ben Nyugaton

Az Ekkoriban blog szerzője végre nekiindulhatott annak a világnak, amit eddig csak filmekből és hírből ismert. Osztrák levelezőpartnere (!) hívta meg a titokzatos Ausztriába. Mindez 1989-ben történt, és az akkori élmények valószínűleg sokaknak ismerősek lesznek.
Az Ekkoriban blog írása - szmo.hu
2017. május 31.



1965 és 1979 között születtél? Akkor te is az X generációba tartozol. Az Ekkoriban blog egy X-es mérföldkövecskéiről, rólunk, de nemcsak nekünk szól.

Magyarországon az köti őket össze, hogy valamennyien a Kádár-korszakban voltak gyerekek, de amikor 1990-ben az addigi társadalmi szabályok megtagadottá váltak, fiatal felnőttként egy ismerhetetlen jövő alakítójává kellett válniuk, ők lettek a rendszerváltó nemzedék képviselői. Az X-esek 2017-ben, pályájuk közepén vagy csúcsán járnak. Mai céljaik: biztos megélhetés, a munka és a magánélet egyensúlyba kerülése.

17 éves koromban, 1989-ben tette fel nekem a kérdést - "Ez Gucci?" - egy elegáns osztrák nő az eperföldre indulás előtt, amikor a farmerdzsekimen éppen kötöttem meg a kendőm. A kérdésből csak a GUCCI szót nem értettem.

Ezen nagyon megdöbbent. Minden máson meg én.

Majd kiugrottam a bőrömből, mikor valósággá vált, hogy németes levelezőpartnerem meghívott magukhoz Linzbe, Ausztriába – azaz Nyugatra! Hihetetlennek tűnt, hogy kettő teljes hétig úgy fogok élni és olyan körülmények között fogok élni, amit korábban csak a német adók reklámfilmjeiben láttam.

Szüleim könnyek és aggodalmak közepette felültettek a Keletiben az Orient Expresszre, és én elindultam. A határtól már nem tudtam nyugton maradni, kijöttem a fülkéből a folyosóra, teljesen lehúztam a vonat ablakát, rátámaszkodtam, hogy ne csapjon vissza, és nézelődtem. Mintha itt zöldebb lenne a fű! – jegyeztem meg magamban.

gucci1

A két hét alatt egyik döbbenetből estem a másikba. Nem értettem például, hogy a gyümölcsös tálban miért csak egy banán van az alma, meg a narancs mellett. Mi órákat álltunk sorban Magyarországon télen, ha híre ment (mert például bemondta a híradó), hogy banánszállítmány érkezett az országba. Ők bezzeg annyit vehetnek, amennyit csak akarnak, mégis csak egy van kitéve! Nem mertem elvenni az utolsót, pedig majd megvesztem érte. Helyette vettem egy almát, ami szabolcsi gyökerűként egyébként zsákszámra állt a pincénkben.

Június eleje volt, tombolt az eperszezon. Az osztrákok nagyon szeretnek és nagyon tudnak sütni. Ahogy ma nálunk is több helyen található "Szedd magad!" eperföld, úgy náluk is volt.

Szóltak, hogy olyan ruhába menjek, amit nem sajnálok,

ha földes lesz, bár a sorok között széna van, ami elvezeti a vizet (és tisztán tartja a leveleket meg a gyümölcsöket), de sosem lehet tudni. A farmer tűnt a legpraktikusabbnak, hozzá az előző évben Nyugat-Berlinben egy "Sonderangebot" (leárazás) során vett, de ennek ellenére az én szememben menő farmerdzsekivel. Annak idején nagy divat volt kendővel hordani, így egy könnyed mozdulattal rávetettem a vállamra azt, amelyiket már hónapok óta viseltem. Amikor megcsomóztam elől, az anyuka lélegzete elállt.

"Ez GUCCI?". Zavarba jöttem, mint mindig, amikor egy árva szót sem értettem abból, amit mondanak nekem. De ez mégiscsak egy rövid mondat! Mivel a kérdőszó megvolt, már csak azt kellett volna kitalálnom, hogy mi az a GUCCI. Még csak nem is hasonlított semelyik, általam ismert szóra, ami a kendőre, sálra, ruhadarabra utalna. Nem volt mit tenni, visszakérdeztem. "Hogy micsoda?" Az anyuka türelmesen megismételte: "Azt kérdeztem, hogy ez a kendő GUCCI?".

A kérdés bővebb formában is csak egyetlen ismeretlen szót tartalmazott, a GUCCI-t. "Nem tudom, kaptam. Egy kanadai távoli rokonunk unokája hagyta itt nekem, amikor pár éve Magyarországon járt, mert azt mondta, ő majd vesz magának egy másikat" – válaszoltam, miközben magamhoz vettem a táskám.

Könnyed és természetes válaszom egyértelművé tette az anyuka számára, hogy derengésem nincs, mi abban a kendőben a rendkívüli. Mielőtt felvilágosított volna, megerősítésképpen még megkérdezte, amit jól láthatott szabad szemmel is, hogy "És te ezt farmerkabáthoz hordod?" Sejtettem, hogy ezt egy kicsit rosszallja, hiszen ő mindig olyan nőiesen öltözött, de hát ő 40 éves volt, én meg 17. "Igen, mert olyan vidám, színes".

Tudatlanságom menthetetlen volt.

Ezért jobbnak látta, ha ad némi információt a pipacsos kendőmről. Próbálta velem érzékeltetni, hogy az bizony egy nagyon-nagyon drága, ikonikus luxusdarab. Drága?! De hát nekem a KALODERMA tusfürdő is drága volt Ausztriában, így nagyon nem tudtam hova tenni ezt a jelzőt! Aztán folytatta, hogy a virágminta, ami rajta van, megkülönbözteti ránézésre minden más kendőtől. És valóban. Az első virágmintás GUCCI kendő az 1960-as években készült Grace Kelly, későbbi monacói hercegnő számára. A sorozat mai darabjai most 330 euróba kerülnek, azaz kb. 100 000 forintba. Az interneten viszont nagy keletje van – gyűjtők körében – a régebbieknek is. De én most már el nem adom, sőt, azt hiszem, újra elkezdem hordani!

gucci2

Több meglepetést a hazautazásig nem okoztam. Én viszont minden nap egyik ámulatból estem a másikba.

Reggelente az anyuka leszaladt a sarki "Anker"-be (amit 25 éve várok, hogy bejöjjön Magyarországra úgy, hogy itt is marad, mert rövid ideig volt egy boltjuk például a Deák téren). Mire mi felébredtünk, terítve volt az asztal, a kosárkában a meleg kalács, croissant, zsemle, kenyér, persze mindenből fehér, barna és magos.

Reggeli után az anyuka kisminkelte magát, ügyelve arra, hogy a rúzs passzoljon a körömlakkjához,

mindezekhez pedig választott bizsut, ami összhangban volt a kosztümjével. Összekészülődtünk, és együtt elindultunk a nem sokkal korábban vásárolt MAZDA 323 típusú kis (nyugati!) autójával.

A katolikus iskolában, ahova a levelezőpartnerem járt, nekem tanulnom nem kellett, csak ücsörögnöm. A teremben színesek voltak a tanulók székei, és mindegyikben volt írásvetítő. A matektanáron nem volt se köpeny, se papucs, és látszott, hogy az óra előtt megerősítette a száján a rúzst. Egy szürke selyem nadrágkosztümöt viselt. Egyszer feladott egy "sehr, sehr schwer" (nagyon-nagyon nehéz) feladatot. Amikor érzékeltem, hogy kezdenek izzadni a diákok, megnéztem, hogy mit is kellene megoldaniuk, és jelentkeztem, mert én tudtam, és tudtam és tudtam! - mint a viccben.

A "sehr, sehr schwer" nálunk egy olyan feladat lett volna, amit elvártak egy hármas tanulótól, hogy meg tudja oldani. A történelem tankönyvre azt hittem, hogy félrenyomták. Mintha épp csak a "lényeg", azaz a hosszú szövegek maradtak volna ki belőle. Rengeteg színes kép, sok-sok jópofa kronológiai ábra.

Egyik tankönyv sem volt bekötve, de nem is volt rá szükség.

Egyszerűen olyan mutatósak és jól megkülönböztethetők voltak kívülről, hogy elég volt egy fóliával védeni az amúgy is erős első és hátsó borítókat.

Előfordult, hogy nem az iskolába mentem, hanem az anyukával tartottam a bankba, ahol dolgozott, hogy megmutassa a munkahelyét. Amikor beértünk, első dolga volt, hogy ránézett az órájára, majd az asztalán lévő jelenléti ívre felírta az érkezése időpontját percre pontosan – nem előbbre, nem későbbre, pont akkora, amikor érkezett.

Mikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy minden nap sminkeli-e magát, azt válaszolta, hogy igen, mint minden munkatársnője, mert náluk elképzelhetetlen, hogy valaki anélkül menne a munkahelyére, hogy ne tenne fel legalább egy kis arcpírt vagy rúzst. Ezt egy osztrák nő nem engedheti meg magának!

Máskor a napot a nagymamával töltöttem (aki magyar származású volt, így jött a levelezős kapcsolat az unokájával). Amikor egyik délelőtt megláttam, hogy nekiáll palacsintát sütni, nagyon megörültem. Néztem, hogy készíti, de aggódtam, hogy vastag lesz. Aztán még jobban elkerekedett a szemem, amikor üresen összetekerte, és kb. 0,5 cm-es csíkokra vágta. Az igazi meglepetés viszont ezután jött, amikor kimerte nekem a húslevest, beletette a csíkozott palacsintatésztát, megszórta aprított snidlinggel, petrezselyemmel. Megkóstoltam. Húha! Ezt sosem gondoltam volna! A mai napig, ha Ausztriában járok, nem jövök úgy haza, hogy ne ennék valahol egy tányér "Frittatensuppe"-t.

leves1

Délután a nagymama leült a konyhába, maga elé vette a reklámújságokat, gondosan végiglapozgatta, megjelölgette magának. A következő napokban végigjárta azokat a boltokat, ahol akciósan vehette meg az egyébként márkás háztartási cikkeket, élelmiszereket.

Esténként, míg mi tévéztünk, vagy beszélgettünk Claudiával, az anyuka kivette az előző napokban felbontott vörösborát, egy üreges poharat teletöltött, és kortyolgatva a bort, könyvet olvasott. Ha olyan volt a hangulata, előugrott a dugi cigi is a ruhásszekrényből, ami több márkából rejtett egy-egy felbontott dobozt. Mindig csak egy szálat választott ki, és azt a bor mellé lassan, relaxálva elszívta.

A hétvégén kirándultunk, vagy családi összejövetel volt. Ausztriában létezik és ünneplik is az "Apák Napját" (Vatertag), ez június második vasárnapja. Mivel mind a levelezőpartnerem anyukája, mind annak testvére elvált volt, a 65 év körüli nagyapát ünnepeltük a Linz melletti hétvégi házas telken, az ő kedvenc cukrászdai tortájával, zenét hallgatva, énekelve, nevetgélve, a kancsóba pedig folyamatosan utántöltésre került az osztrákok egyik nagy kedvence a "Weißer Spritzer" (fröccs fehérborból).

Amikor eljött az idő a hazautazásra, hajnalban felültettek a Bécsig közlekedő gyorsvonatra. Nem értették, miért nem olyanra vettünk jegyet, ami Budapestig elhozott volna átszállás nélkül. Elmagyaráztam nekik, hogy végig szeretnék sétálni a Mariahilferstraßen, és vásárolgatni szuveníreket (szappant, FUJI filmet, dobozos kólát, dobozos sört stb.) a kicsike schillingemből.

Abba nem mentem bele, hogy legfőképp szeretnék elmenni térkép segítségével abba az underground lemezboltba, aminek a címét a "Rocklexikon" című könyvből másoltam ki egy cetlire, és amire utaltam a múltkor abban a blogbejegyzésemben, amelyikben elmeséltem, milyen nehéz volt hozzájutni a kedvenc lemezünkhöz a 80-as években.

mariahilfer1

Amikor bezártak a boltok, a Westbahnhofon felültem a pesti vonatra. Nem, rosszul fogalmazok. Felültem egy vonatra, ami előtt a peronon annak az expressznek volt a neve kiírva, amelyik a jegyemen is szerepelt. Nagyon sok csomagom volt, ezért időben elfoglaltam a helyem.

Az indulásig lett volna még majdnem egy óra, amikor a vonat egyszer csak ugrik egyet, és elkezd zötykölődni ki a pályaudvarról, egyenesen vissza, Linz irányába. Bepánikoltam. Cuccaimat hátrahagyva elkezdtem rohanni kocsiról kocsira (pedig mindig utáltam átmenni az ütközők fölötti szétcsúszó vaslapokon a két vagon között), hogy találjak valakit, akinek szólhatok, hogy rossz vonatra ültem. Végre jött velem szembe a kalauz.

Kisebb sokkos állapotban, nem erős német nyelvtudással megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy mi a bajom.

Amikor végre megértette, elkezdett nevetni, ami engem egy cseppet sem nyugtatott meg, különösen, hogy közben zakatolt a vonat, no meg a szívem. Majd lassított és megállt. Nem a szívem, a vonat. Aztán elindult visszafele, Bécs felé. Nem történt valójában semmi, csak másik vágányra irányították át, de ehhez több kilométert meg kellett tennie. Visszamentem a fülkébe, és kimerülten roskadtam le.

Nemsokára nyílt az ajtó, egy nagy hátizsákos, világító kék szemű, napbarnított, szőke hajú fiú állt az ajtóban. Rám mosolygott és intett a többieknek, hogy megvan az ülésük. Ő volt Dominique, a németül beszélő svájci fiú, aki egy szintén svájci és két amerikai barátjával Magyarország felé vették az irányt.

Annyira egymásra hangolódtunk a háromórás vonatút alatt (annak ellenére, én angolul egy szót sem tudtam, az amerikaiak viszont németül nem), hogy megbeszéltük: azt a két napot, amit Budapestre szántak, együtt töltjük, és én leszek az idegenvezetőjük. Találkozunk tehát másnap reggel a Deákon! De erről majd egy másik blogban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Mindenkit megölünk!” – 27 éve történt a Columbine középiskolai mészárlás, az Egyesült Államok történelmének egyik legvéresebb iskolai ámokfutása
A hatóságok két és fél évtizeddel később emberölésnek minősítették Anne Marie Hochhalter halálát, aki 26 évvel élte túl a columbine-i lövöldözést. Az elkövetők a támadás során a könyvtárban azt kiabálták: „Minden sportoló álljon fel!”


1999. április 20-án a Columbine Gimnázium neve örökre egyet jelentett a modern kori iskolai erőszakkal – két és fél évtizeddel később pedig egy újabb áldozat halálával hivatalosan is átíródott a mérleg.

Aznap hunyt el Anne Marie Hochhalter, aki a 27 évvel ezelőtti lövöldözésben súlyosan megsebesült és deréktól lefelé lebénult. A halottkém a halál okát emberölésnek minősítette, mivel a támadáskor szerzett sérülései közvetlenül hozzájárultak a halálához. Ezzel a columbine-i áldozatok hivatalos száma 14-re emelkedett – írta az Associated Press.

A két elkövető, a 18 éves Eric Harris és a 17 éves Dylan Klebold eredetileg nem lövöldözést, hanem egy nagyszabású robbantást tervezett. Két, egyenként közel tíz kilós, PB-gázpalackból készült bombát helyeztek el az iskola menzáján, amelyeket helyi idő szerint 11:17-re időzítettek, amikor a legtöbb diák, nagyjából 500 fő tartózkodott ott.

A tervük az volt, hogy a robbanások után a menekülőket a parkolóból lövik le. A menzában elhelyezett bombák azonban a hibás vezetékezés miatt nem robbantak fel.

Miután a tervük kudarcot vallott, a két diák fegyverrel indult az iskola nyugati bejárata felé. Az első lövések 11:19-kor dördültek el, azonnal megölve egy diáklányt, Rachel Scottot. A helyszínen tartózkodó rendőr, Neil Gardner helyettes 11:22 körül kapott riasztást, és szinte azonnal tűzharcba keveredett az egyik támadóval.

Eközben a bent rekedt tanár, Dave Sanders diákok százait terelte biztonságba, amíg őt is halálos lövés nem érte.

A támadók 11:29-kor hatoltak be az iskola könyvtárába, ahol a legtöbb áldozatukkal végeztek. Szemtanúk szerint az egyik elkövető azt kiabálta:

„Minden sportoló álljon fel! Mindegyikőteket meg fogjuk ölni.”

A mészárlás a könyvtárban alig több mint hét percig tartott, ezalatt tíz diákot öltek meg. Az elkövetők 12:08-kor a könyvtárban öngyilkosságot követtek el.

A speciális egységek 12:06-kor hatoltak be az épületbe, kevesebb mint egy órával az első lövések után, a korabeli protokolloknak megfelelően azonban nem nyomultak be azonnal mélyebbre. A rendőrök nem voltak felkészülve egy ilyen szintű fegyveres támadásra.

A késlekedés miatt a súlyosan megsebesült Dave Sanders tanár délután három óra körül elvérzett, mielőtt a segítség elérhetett volna hozzá. Az eset alapjaiban változtatta meg az amerikai rendőrségi taktikát; ennek nyomán vezették be az azonnali behatolást előíró protokollt aktív lövöldöző esetén.

A tragédia után egy hónappal Bill Clinton akkori elnök és a first lady, Hillary Clinton a közösséghez szólt. „Amerika szívét átütötte” – mondta a first lady. Az elnök pedig a fegyvertartási és fegyvervásárlási rendszer hézagos szabályozására hívta fel a figyelmet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Európa hősként ünnepelte, a bécsi udvar elárulta: egy vadkan végzett a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérével
Ötszázoldalas eposzt írt, ellenséges hídját égette fel a tél közepén, és egész nemzetet tanított önvédelemre: 406 éve, a ma elfogadott magyar szakirodalmi adat szerint 1620. május 3-án született Zrínyi Miklós, a költő-hadvezér, akinek életműve ma is egyszerre irodalmi és stratégiai iránytű.


Zrínyi Miklós születésnapja nem csupán egy dátum a naptárban, hanem alkalom arra, hogy felmérjük, mit kezdünk ma egy olyan örökséggel, amely a kard és a toll egységére épült egy olyan korban, amikor a nemzet sorsa naponta forgott kockán.

Zrínyi Miklós főnemesi család sarjaként, többnyelvű műveltséggel felvértezve, itáliai és bécsi hatások között nevelkedett. Ez a kettős látásmód tette lehetővé számára, hogy egyszerre lásson rá a Habsburg-udvar finom politikai játszmáira és a magyar végvári világ kíméletlen realitására. Ez a háttér kovácsolta azzá a hadvezérré és gondolkodóvá, aki a tettekben és a szavakban egyaránt a legmagasabb szintet képviselte.

Pályája a végvárakban indult, ahol a mindennapos portyák és ostromok adták a gyakorlati leckét, de hamar túllépett a napi szintű hadviselésen. Reformtörekvései egy állandó, professzionális, „rendszeres hadsereg” felállítását célozták, felismerve, hogy a portyázó, alkalmi seregekkel nem lehet hosszú távú biztonságot garantálni.

Stratégiai gondolkodásának csúcspontja az 1664-es téli hadjárat volt, amely európai hírnevet szerzett neki.

A Dráva mentén, a tél kellős közepén, fagyos körülmények között mélyen benyomult az ellenséges területre, és felégette a török utánpótlás kulcsfontosságú láncszemét, a monumentális eszeki hidat. Ez a hadművelet nemcsak katonai bravúr volt, hanem politikai üzenet is Bécs és Európa felé: Magyarország képes és hajlandó a saját védelmében kezdeményezni. A merész vállalkozások mögött azonban nemcsak bátorság, hanem egy koherens politikai program is állt.

Zrínyi politikai írásaiban és levelezésében újra és újra visszatért a központi gondolathoz: az országnak a saját erejére kell támaszkodnia.

A „Ne bántsd a magyart!” röpiratától a hadtudományi munkákig mindenhol azt hangsúlyozta, hogy a külső segítség bizonytalan és feltételekhez kötött, a valódi biztonság záloga a belső erő és szervezettség. Folyamatosan egyensúlyozott a Habsburg-udvarral való együttműködés és a magyar érdekek képviselete között, ám tervei többször ütköztek a bécsi udvar döntéseivel.

Ezt a programot emelte elvont eszményből közösségi tapasztalattá tizenöt énekből álló eposza, a Szigeti veszedelem. A mű nem csupán a dédapa, Zrínyi Miklós szigetvári hős tetteinek megéneklése; valójában egy politikai-erkölcsi példázat. Az eposz a hősi önfeláldozáson keresztül mutatja be, hogy a közösségért hozott áldozat a legfőbb erény, és egy maroknyi, de elszánt sereg képes szembeszállni a túlerővel, ha a vezető és a katonák egységet alkotnak.

Zrínyi nyelvi erejével, barokk képeivel és feszültségteremtő dramaturgiájával a magyar irodalom egyik csúcsművét hozta létre, amely egyszerre volt imádság, haditerv és nemzeti program.

A hősi eszmény azonban nemcsak könyvlap, hanem cselekvés – és itt visszakanyarodunk a sorsfordító utolsó hónapokhoz. 1664 nyarán a szentgotthárdi csatában a keresztény seregek győzelmet arattak, de a császári győzelem után megkötött vasvári békét a magyar rendek rendkívül kedvezőtlennek tartották, ami óriási felháborodást keltett.

Ugyanezen év november 18.-án vadászni ment néhány főúrral a Csáktornya melletti erdőbe. Már hazafelé készülődtek, amikor Póka István fővadász horvátul odaszólt Zrínyinek, hogy megsebesített egy vadkant, követte a vérnyomát, és ha utánamennének, még elejthetnék.

Zrínyi nem sokat habozott. Magához vette rövid puskáját, lóra ült, és Póka, valamint egy savoyai fiatalember társaságában elindult a vadkan nyomába. Nem sokkal később Guzics kapitány öccse, Zrínyi olasz inasa és a lovásza is utánuk mentek.

Guzics tért vissza a hírrel, amely pillanatok alatt rémületté változtatta a vadászat végét: Zrínyit súlyos baj érte. A vadkan három sebet ejtett rajta, a lábán és a fején is megsérült, de a halálos seb a nyakán érte.

Bár a korabeli források balesetként írják le az esetet, a hirtelen és tragikus halál szinte azonnal táptalajt adott az összeesküvés-elméleteknek. A halál körüli bizonytalanság csak erősítette a kultuszt, amely a XIX–XXI. században is formálja közgondolkodásunkat.

Zrínyi Miklós egyszerre irodalmi mérték és stratégiai gondolkodó, aki arra tanít, hogy a nagy célokhoz szervezett erő, tiszta vízió és áldozatvállalás szükséges. A kérdés ma is ugyanaz, mint Zrínyi idejében: leszünk-e elég szervezettek és bölcsek ahhoz, hogy a közjót ne csak megénekeljük, hanem meg is védjük?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is” – így indult a legendás Gyermekvasút
A korabeli Néplap cikke a pártot és a vezetőt éltette az 1950-es átadáson. 2015-ben a vonal bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is.


Amikor 78 éve, 1948. április 11-én a Széchenyi-hegy oldalában megfeszített munkával nekiláttak az Úttörővasút építésének, kevesen sejthették, hogy egyszer Guinness-rekorderré, nemzedékek közös élményévé, s a budai hegyek ikonikus attrakciójává válik.

Ma ugyanazon a pályán, immár Gyermekvasútként, gyerekek irányítják a forgalmat – felelősen, profin, mégis játékos örömmel.

A mai évfordulón ünnepeljük a kisvasutat, amelynek története maga a magyar huszadik század kicsiben, a Rákosi-korszak propagandájától a ma is virágzó közösségépítésig.

Az építkezés 1948. április 11-i megkezdését követően rekordsebességgel haladt a munka: az első, nagyjából három kilométeres szakaszt Széchenyi-hegy és az akkori Előre (ma Virágvölgy) állomás között már július 31-én átadták.

A korabeli sajtó szerint az első szerelvény „pontosan fél tíz órakor indult el”.

A következő év júniusában a vonal elérte Szépjuhásznét (akkor Ságváriliget), majd 1950. augusztus 20-án megindult a forgalom a teljes, Hűvösvölgyig tartó pályán. Bár egy várostörténeti forrás szerint április 11-én a nyomvonalat jelölték ki és a munka másnap indult, a hivatalos narratíva ezt a napot tekinti a kezdőpontnak.

A dátumok mögött azonban egyedülálló működési modell áll, amely a vasút igazi szívét jelenti.

A forgalmi és kereskedelmi feladatokat 10 és 14 év közötti gyermekvasutasok látják el, természetesen felnőtt állomásfőnökök és vasúti szakemberek felügyelete mellett.

A fiatalok komoly tanfolyamon vesznek részt, ahol elsajátítják a szolgálati napló vezetését, a jelzési és biztosítóberendezések kezelését, a váltóállítás szabályait és az utastájékoztatás fortélyait.

Ez a rendszer ma is él és virágzik, tavaly júniusban például 155 újonc tett fogadalmat Hűvösvölgyben.

2015-ben a budapesti Gyermekvasút hivatalosan is bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint a világ leghosszabb olyan vasútvonala, ahol a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyermekek látják el.

A hitelesített hossz 11,7018 kilométer. A 760 milliméteres nyomtávú pálya a budai hegyekben kanyarog, 235 méteres szintkülönbséget küzd le, miközben a legnagyobb emelkedője eléri a 3,4 százalékot.

A vonal népszerűsége a hatvanas években érte el a csúcsát, 1961-ben például 800 ezer utast szállított. Ma a teljes menetidő a két végállomás között körülbelül 40-50 perc.

A vonalról csodálatos panorámák nyílnak a környező hegyekre, és számos turistaút csatlakozik az állomásokhoz.

A Gyermekvasút azonban több mint közlekedési eszköz; egyben korszakok lenyomata is. Az ötvenes években a szocialista nevelés és propaganda fontos eszköze volt.

Egy korabeli tudósítás érzékletesen tükrözi a korszak szellemét: „a Pártnak. Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is!” - írta a Néplap a teljes vonal átadásakor.

Mára ez a narratíva teljesen átalakult. A vasút a közösségépítés, a felelősségvállalás és a pályaválasztás támogatásának színterévé vált, ahol a gyerekek játékosan tanulhatnak bele egy komoly szakmába.

Története tele van apró, érdekes részletekkel is. Kevesen tudják, hogy 1956 és 1973 között a hűvösvölgyi végállomáson mozgólépcső működött, amelyet vasár- és ünnepnapokon, a metró előtti időkben valóságos látványosságként üzemeltettek.

A járműpark is legendás: a „Kis Piri” néven ismert gőzmozdony ma is feltűnik a nosztalgiajáratokon, az egyik jellegzetes Mk45-ös dízelmozdonyt pedig „Bendegúz”-nak keresztelték.

A Gyermekvasút egyszerre időutazás és jövőiskola; a budai hegyek sínpárján 78 éve fut a történelem – ma is, a gyerekek biztos kezű irányításával.

Via MÁV-csoport


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
A Titanic egyetlen magyar áldozata nem is arra a hajóra váltott jegyet: sztrájk pecsételte meg a sorsát
Weisz Lipót és felesége eredetileg az RMS Lusitania első osztályán utazott volna Kanadába, ám a Titanic másodosztályára irányították át őket.


Egy bányászsztrájk miatt fordult tragédiába a Titanic egyetlen magyar utasának élete.

Eredetileg nem is a végzetes útra tartó óceánjáróra, hanem a Lusitaniára váltott jegyet.

Weisz Lipót, a tehetséges szobrász és felesége, a belga Mathilde Françoise Pëde Kanadában szeretett volna új életet kezdeni.

Szénhiány miatt végül a Titanic másodosztályán találták magukat.

Weisz Lipót magyar származását neve is sejteti, és bár a sírfelirata Pestet jelöli meg születési helyeként, a kutatások szerint Veszprémben látta meg a napvilágot.

 

A fiatalember 19 évesen Angliába emigrált, ahol a bromsgrove-i Iparművészeti Egyesületnél tanult. Itt ismerkedett meg a varrónőként és énekesnőként dolgozó Mathilde-dal, akit feleségül is vett – írta a Promotions.hu.

A tehetséges fafaragó 1911-ben már áthajózott az Atlanti-óceánon, és Montrealban kapott megbízást a helyi Szépművészeti Múzeumtól.

Később Edward Wren bízta meg azzal, hogy a Dominion Express Building homlokzatára kifaragja a korabeli Kanada kilenc tartományát jelképező kőpajzsokat.

Mivel úgy látta, Quebecben meg tud élni a művészetéből, visszautazott Angliába a feleségéért, hogy együtt kezdjék meg közös életüket a tengerentúlon.

Ám a sors közbeszólt.

A Lusitania első osztályára vettek jegyet, de a brit bányászok sztrájkja miatt a Lusitania nem tudott elindulni. Ezért a Weisz házaspárt átirányították a Southamptonból induló Titanicra, a másodosztályra.

A történet szerint Weisz Lipót felszállás előtt a kabátja bélésébe varrta a család teljes vagyonát: mintegy 15 ezer dollár értékű, 21 kilogramm súlyú aranyat.

1912. április 14-én éjjel, egy kései séta után a házaspár épp visszatért a kabinjába, amikor a hajó jéghegynek ütközött. Mathilde a 10-es számú mentőcsónakban kapott helyet, így megmenekült, ám férje a hajóval együtt a fagyos óceánba merült.

Az özvegy április 18-án, a Carpathia fedélzetén érkezett meg New Yorkba, ahol az a veszély fenyegette, hogy nincstelen bevándorlóként visszaküldik Angliába.

A holttestek után kutató Mackay-Bennett hajó azonban megtalálta a 293-as számmal jelölt, mentőmellényes testet, amit a felsőjébe hímzett „W.L.” monogram alapján azonosítottak Weisz Lipótként.

Előkerült az öltönybe rejtett arany is, amit visszaszolgáltattak az özvegyének. Mathilde végül Kanadában maradt, és később újra férjhez ment.

Weisz Lipótot a montréali Baron de Hirsch temetőben helyezték végső nyugalomra.

Sírja sokáig jelöletlen volt, a fejfát csak a katasztrófa századik évfordulóján, 2012 körül állították fel. A sírkövön ez a felirat olvasható: „Leopold Weisz, született 1880 körül Magyarországon, Pesten. 1912. április 15-én halt meg a Titanic katasztrófájában. Nemrég házasodott, és kezdett új életet Montréalban. Tehetséges és ígéretes szobrász, a bromsgrove-i ipartestület tagja, munkáira Montréalban és külföldön egyaránt csodálattal tekintenek.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk