Gőzöm sincs, mit motyogsz – A maszkviselés átka hallássérültként
Siket ugyan nem vagyok, de egy gyerekkori középfülgyulladás, majd az azt követő elrontott fülműtét nyomán közepesen erős hallássérülést mutatnak a görbék. Hallókészüléket nem viselek, mert nekem nem vált be, de teljesen jól eléldegélek így is évtizedek óta: szinte senkinek nem tűnt fel a hiányosságom, amíg nem említettem. Ami papíron rémesnek tűnik, a valóságban azért nem olyan szörnyű: igaz, hogy nem hallom a légyzümmögést meg a kaputelefont, viszont nem denevérekkel és delfinekkel szoktam fejhangon sípolva társalogni, ahogyan az audiológián tesztelnek. Az agyam kompenzál, tehát ha nem értem az adott szót, a mondat kontextusából azért rájövök, illetve az artikuláció nagyon sokat hozzátesz az érthetőséghez. És itt el is érkeztünk a koronavírusos időszak egy kevéssé kiemelt, de számomra sajnos rendkívül hangsúlyos problémájához: a maszkot viselő beszélgetőpartnereimből általában nem értek semmit. (Tudom, covidban meghalni nagyobb baj, mint nem hallani, de ez a személyes írás most nem erről szól.)
Egy idő után már meg sem próbáltam visszakérdezni, csak csüggedve eldaráltam, hogy feltételezem, nem a hobbijaimról érdeklődik, szóval lássuk csak, mik lehetnek a válaszok: itt fogyasztom az ételt, kártyával fizetek és nincs semmilyen pontgyűjtő kártyám. És ha van még bármi fontos, akkor erőltesse meg magát, és játsszunk Activity-mutogatóst, mert máshogy nem fog menni.
A legszánalmasabb jelenet ennek kapcsán az volt – amin már sírva röhögtem a végén, mert az egyik legzseniálisabb szakállas vígjáték, a Vaklárma jutott eszembe –, amikor megpróbáltak lefotózni az új útlevelemhez az okmányirodában. A teljes harci díszben rettegő, percenként alkoholos gélben fürdőző alkalmazottnak hiába magyaráztam, hogy legalább amíg bent vagyok a sötétszobában, öt másodpercre húzza le a szájáról a maszkot, ha valamit mondani szeretne, de nem volt hajlandó. Úgyhogy alaposan megszenvedtünk azzal a nyomorult fegyencképpel. Ültem a kisszéken, vártam a fényképezőgép villanását, majd mivel sok idő után sem történt semmi, feltételeztem, hogy már rég kész, és érdeklődtem, hogy kimehetek-e, mire pont a kérdésem közben villant fel végre a vaku. A hölgy diadalittasan kivetítette a képet, hogy jó lesz-e, de a beszédem közbeni arcmozgásom miatt úgy néztem ki, mint aki stroke-ot kapott. Ezért kértem, hogy ismételje meg. Visszaültem, megint vártam, vártam és vártam. Nem történt semmi. Mondom magamban, nem cseszel ki velem, most kivárom a villanást, de a munka hőse, akinek hiába jeleztem előre a hallássérülésemet, valamit mondott – gondolom azt, hogy most készül a kép –, mire reflexből ránéztem, mert ugye nem értettem, és persze megint a kép készítése közben mozdultam be. Mivel csak szemből nézve érvényes a fotó, újabb kör következett. Ekkor elszántan kimerevítettem a szemgolyómat, mint egy hal, mondván, akkor se mozdulok, ha közben rablógyilkos tör be az okmányirodába. Amikor már muszáj volt pislognom, nyilván felvillant a vaku. Ekkor a nő kiborult, én vihogtam, de negyedszerre sikerre vittük a dolgot, és megszületett a szuperelőnytelen, követelményeknek megfelelő dokumentáció.
Utóbbi akkor fordul elő, amikor azt hiszem, hogy értem a kérdést, ezért zsigerből oda nem illő választ adok rá. Ennek a verziónak a klasszikus végkimenetele az – miután a másik döbbent arckifejezésből leesik, hogy értelmetlenül reagáltam, ezért kérem, hogy ismételje meg a kérdést, amit ezek szerint félreértettem –, hogy szótagolva ordítanak velem.
A maszkviseléstől eleve elszigetelődve érzem magamat embertársaimtól, hát még így, hogy szó szerint blokkolja a szóértésemet, akár egy tűzfal. Ettől még hordom, amikor kell, és megértek mindenkit, aki non-stop magán hordja vírusos időkben, csak számomra ez kimerítő. Lassan ért be a folyamat, de ma már nevetve válaszolok igennel arra az agresszív kérdésre, hogy „na mi van, süket vagy?”
