Feldmár: A kölcsönös függés a létező legjobb dolog egy párkapcsolatban
Feldmár Andrást lehet szeretni vagy utálni, annyi azonban biztos: szereplései eseményszámba mennek. Évente két alkalommal látogat Magyarországra, az itt töltött egyenként 2-3 hetes időszakot pedig maximálisan telezsúfolja workshopokkal, intenzív kurzusokkal és egyéb nyilvános programokkal. A középpontban viszont mindig egy adott témában meghirdetett előadás áll.
A téma ezúttal a függőség és az emancipáció volt, a helyszín az Akvárium Klub, a két részre pedig érdekes módon nem egymás utáni estéket, hanem egy hét különbséggel került sor. Így másodjára valamivel nehezebb lehetett felvenni a fonalat – nemcsak a szinte teltházas közönségnek, magának Feldmárnak is –, de végül csak egy-két alkalommal bizonytalanodott el („Nem emlékszem, erről beszéltem múlt héten?”)
Feldmár előadásaiban az a legjobb, hogy nincsen bennük semmiféle görcsös szájbarágási szándék. Egyszerűen csak kiáll, és szűk egy órán keresztül beszél arról, ami éppen eszébe jut.
Nyilván többnyire azért legalább lazán kapcsolódva a vezérfonalhoz, de még ez se feltétlenül igaz. A stílusa és a kisugárzása pedig annyira erős, hogy akkor is bármeddig el tudnám hallgatni, ha elkalandozik az eredeti tárgytól.
A címben kiemelt függőségeket több oldalról is körüljártuk a két előadás során. Szó volt egyrészt a szülői függőségről. Feldmár egy tanulmányt idézett, amely szerint a születés után minden csecsemőben kettős függőség alakul ki: egyrészt függ az anyjától, másrészt ennek még csak tudatában sincsen.
Az első nagyjából 9 hónapban vagy egy évben a gyerek azt hiszi, hogy az anyja tulajdonképpen ő maga. Angolul ezt „participation mistique”-nek nevezik, az újszülött ezalatt részt vesz az anya lelkében. Van, akinek ez pozitívan sül el, másnak negatívan: minden azon múlik, mennyire kiegyensúlyozott az anya élete.
Az anyának az a feladata, hogy erre minél inkább ráerősítsen. Tehát lényegében odaadja magát a gyerekének, amint az megszületett. Az anyaméhben eltöltött 9 hónap ebből a szempontból egy ígéretnek számít, hogy ez – leginkább a szoptatás, akkor és amikor a csecsemő akarja – meg fog történni. Hiszen ott is mindent megkapott a magzat.
Az első időszakban a gyerek még nem is érez szeretetet az anyja iránt, egyszerűen csak adottnak veszi a jelenlétét, ahogy saját magát is.
A szeretet ott születik meg, amikor a gyerek összeköti az anya mellét az arcával. Innentől észrevehető, hogy óvatosabban szopik, mint addig: vigyáz az anyjára.
Nagyon fontos, hogy ebből a kettős függőségből a gyerek magától ébredjen fel, ne az anyja ébressze fel. Aki türelmetlen a gyerekével, az Feldmár szerint bántja őt. Egyszer csak eljön a pont, amikor az anya – vagy az orvosa, vagy ismerősei hatására – úgy dönt, nem szoptat többet. A gyerek ezt nyilván nem érti, úgy éli meg, hogy az akarata többé nem számít. Akitől ennyire drasztikusan vették el az anyatejet, később jóval könnyebben válhat valami másnak (elsősorban az alkoholnak) a függőjévé.
A gyerek apjához való viszonya a fentiekkel ellentétben sokkal lassabban alakul ki. Eleinte még egyáltalán nem érdekli, csak az anyja létezik számára, hiszen benne élt 9 hónapig, érezte minden mozdulatát és szívdobbanását.
Az apát tulajdonképpen vetélytársként érzékeli, hiszen mindketten ugyanazt akarják: az anya figyelmét és törődését. Nagyon kevés az olyan apa, aki nem akar a fia és a felesége közé kerülni.
A viszonyuk csak akkortájt normalizálódik, miután a gyerek elkezd beszélni.
Természetesen a párkapcsolati, avagy társfüggőség is szóba került, ami Feldmár szerint nem feltétlenül rossz dolog. Persze ehhez arra van szükség, hogy ne csak egyoldalú legyen. Ha viszont kölcsönös, tehát a két fél egyike sem tudna vagy akarna a másik nélkül élni, az nemhogy nem káros, de egyenesen a legjobb.
– idézte Sartre-ot. Erre az emberre lehet számítani, ami a létező legfontosabb dolog egy kapcsolatban. A függőség és a szabadság ebből kiindulva egyáltalán nem zárják ki egymást.
Az este kötött része után ezúttal is szabadon lehetett kérdezni több mint egy órán keresztül, ráadásul az eddig megszokottnál is szorosabbá tették az interakciót. Ugyanis a kérdéseket nem a közönség soraiból tették fel az emberek, aki sorra került, kimehetett a színpadra, és leülhetett a Feldmárral szemközti székbe. Így aztán inkább kötetlen beszélgetések kerekedtek, szinte senki nem állt meg egyetlen kérdés-válasz párnál.
Számomra a legmeglepőbb az volt, milyen sokan vállalják fel a lehető legszemélyesebb problémáikat is ekkora tömeg előtt. Bár akadt olyan is, aki kvázi interjúhelyzetbe hozta Feldmárt, többek között arról érdeklődve, miért lett belőle terapeuta,
a nagy többség inkább saját gondjával kapcsolatban kért tanácsot tőle. Ezek között pedig akadtak egészen intimek is, amelyek hallatán szinte már én éreztem zavarban magam, mondván: mi közöm van nekem ehhez?
Egy fiatal férfi például azt adta elő, hogy ő bizony nem akar gyereket, ami miatt a családjától a barátaiig gyakorlatilag mindenki hülyének nézi. Egy nő nyíltan bevallotta, hogy hiába néznek rá nagyon furcsán, ő még 3 éves kora felett is gond nélkül szoptatja a gyerekét. Megint más pedig az anyjával való elképesztően mély – szinte feloldhatatlannak tűnő – konfliktusát mesélte el, minél jobban belelovallta magát, annál zaklatottabb hangon.
Még a terapeutával négyszemközt is hihetetlenül nehéz lehet ilyen szinten megnyílni, hát még úgy, hogy több száz fős közönség figyeli érdeklődve az illető minden szavát. Ehhez képest
meglepően kevesen voltak zavarban, vagy legalábbis kifelé nem látszott rajtuk.
Pedig szinte mindegyiküknek ez volt az első személyes találkozása Feldmárral.
Ő pedig empatikusan válaszolt az összes kérdezőnek, többnyire megerősítve őket abban, hogy helyes, amit tesznek, vagy tenni szeretnének. Össze sem lehetett hasonlítani a mindenkit szisztematikusan lealázó és földbe döngölő Csernus Imrével, hogy egy másik viszonylag friss élményt említsek. Nyilván neki se véletlenül van annyi rajongója, de azt kell mondjam, hozzám jóval közelebb áll Feldmár stílusa, akit ezután is bármennyiszer szívesen meghallgatnék. Attól függetlenül, éppen miről beszél.
