És akkor jött Diana - Ezért ne hagyd ki A Korona negyedik évadát sem
Mert: Gillian Anderson
Ez a látszólag befejezetlen érv még mondatként sem állja a helyét, de ahogy elkezded nézni a szériát, rá fogsz jönni, hogy Gillian Anderson Margaret Thatcherként maga a színművészet csúcsa. Az első brit női miniszterelnök szerepét ugyan Meryl Streep már Oscar-díjat érdemlően eljátszotta pár éve a Vasladyben, Anderson játéka egyszerűen annyira pontos, kidolgozott és átélt, hogy a színésznő maga tökéletesen eltűnik Thatcher mögött.
Ezért Anderson maga egy érv, hogy lekössük magunkat a szériával, mert ilyen minőségű színészi játékra és átalakulásra nem gyakran kerül sor a szemünk előtt. Egy egész cikket tudnék írni, ha kielemezném, milyen apró nüanszokkal hívta életre - és tényleg, és lúdbőrözünk - a legendás politikust, de ehelyett inkább két dologra hívnám fel a figyelmet: a gesztusokra, a testtartásra és a hangra (egyik sem Andersoné, hanem Thatcheré. Csodálkoznák, ha nem kísértett volna ott valahol a környéken a forgatási napokon).
Mert izgalmas történelmi időszakot jelenít meg
Bizony, a Netflix hat évadosra tervezett negyedik évada II. Erzsébet, a mindenkori kulcs- avagy főszereplő uralkodásának 1979 és 1990 közötti korszakát dolgozza fel. A színészváltásokhoz és változtatásokhoz már hozzászoktunk, ezúttal egy erős történelmi váltáshoz is hozzá kell, az első részben ugyanis meggyilkolják Lord Mountbattent - pontosabban az IRA kivégzi, és kőkeményen az Észak-Írországban (is) zajló ír-brit véres konfliktus kellős közepén találjuk magunkat.
Cinikusan akár úgy is fogalmazhatnánk, eddig éleződtek a felszín alatti és néha-néha kibuggyanó politikai és családi konfliktusok, mígnem a negyedik évadra vulkánkitörésszerűen jöjjenek a felszínre. Anglia munkanélküliséggel, szegénységgel, feszült légkörrel küszködik, miközben két nő irányítja: egy királynő és az új miniszterelnök. Két klimaxos nő, pont erre van szüksége az országnak, jelenti ki arrogánsan Thatcher férje, amivel el is érkeztünk a szezon fontos kérdéséhez, ami szintén a felszínre tört.
Az emancipáció robbanása
A királyi családban mind a mai napig - mint láthattuk, a kezdetektől - óriási problémát jelent egyes rebellis, vagy egyszerűen csak egészségesen működő, egészséges szabadságvággyal bíró családtagoknak a szigorú hagyományok, szabályok, merev, avítt keretek betartása. Meghan Markle a tökéletes példa erre, aki képes volt ki is rántani férjét a család kötelékéből, s a sors iróniája, hogy épp a Netflixszel kötöttek hatalmas dealt, hogy megmutassák valódi (?) életüket, miközben a helyzettől szenvedő Harry herceg láthatóan kényelmetlenül érzi magát itt is, ott is (ez leginkább az ő drámája, ezt sajnos a jelenben "élőben" nézhetjük végig).
Ugyanakkor A korona negyedik évada már olyan eseményeket dolgoz fel, aminek nagy részéhez volt közünk, legalábbis olvashattunk róla, láthattunk tévéfelvételeket Dianáról, a nyolcvanas évekbeli királyi családról stb. Ez már ezért izgalmas, és azért, mert megjelenik Diana, aki maga a szabadság és a szeretetvágy szimbóluma is a sorozatban. Valamint a nő szabadsághoz és szeretethez való jogáé.
Diana elviszi a showt?
Természetesen nem, mert az alkotók szépen egyensúlyoznak a királyi, az uralkodói család drámái és Károly-Diana-Kamilla tragikus történetének elmesélése között, de jómagam is nézőként azon kaptam magam, mint a közvélemény annak idején. Egészen pontosan azon, hogy mindennél jobban érdekel Diana, egyszerűen azért, mert érdekes volt. Nem azért, mert szép volt, hanem mert maga volt a különlegesség: egy átlagos, tizennyolc éves, képzetlen óvónő, egy gyerek, aki a maga naivitásával, tisztaságával - persze a sorozat meglebegteti a belőle kibújó nő számító-szerelmes énjét is - kerül be a családba, ahol azzal szembesül, hogy itt minden kőből van, de leginkább azoknak a szíve, akiknek befogadni és szeretni kéne őt.
Ha már megfelelt az elvárásoknak, keresztül ment a szűrőn - broáf - és kiválasztatott, talán el kéne fogadni. De nem. És ezt az előre kódolt tragédiát, az ő vonzó, szuggesztív személyiségét - Elizabeth Debicki remek alakításában - nem lehet nem kiemelt figyelemmel követni. És közben arra gondolni, bár ő lett volna az utolsó ennek a furcsa képződménynek, a brit királyságnak az áldozatai között (erről John Oliver tudna még mesélni, aki gyűlöli és feleslegesnek tartja az egészet)
A sorozat azonban továbbra sem ítélkezik, hanem finoman jelez, kacsintgat és kiegyensúlyoz. Talán a beleköthetetlenség miatt zavarja annyira most a királyi családot a negyedik évad.
