Egy szórakoztató, de kissé túltolt nosztalgiavonat - Álom doktor kritika
Azt azért nem igazán lehet elmondani, hogy Stephen King már 1977-ben, a Ragyogás megírásakor úgy adta volna ki egyik leghíresebb regényét, hogy megvolt a fejében a folytatás is. Az ötlet akkor merült fel benne először, amikor 1998-ban egy autogramosztáson az egyik rajongója nekiszegezte a kérdést, amely akkor már két évtizede emészthette:
mi lett Danny-vel?
A válasz sokáig érlelődhetett benne, mert legközelebb csak 2009-ben beszélt arról, hogy folytatni kéne Torrance-ék történetét. Ekkor megszavaztatta a rajongóival, hogy a Ragyogást vagy A Setét Tornyot folytassa – nagyon szoros versenyben az előbbi nyert. King pedig neki is fogott, 2013-ban ki is adta a Ragyogás 2-t, de a sokszor gagyiságot jelző számozás helyett okosan inkább az Álom doktor címet adta neki. Az ilyen alapanyagot pedig a filmiparban nem szokás csak úgy parlagon hagyni, így hamar le is csapott rá a Warner.
A történet valóban arról szól, mi történt Danny-vel, miután édesapja dühöngő őrültként traumatizálta őt és anyját azon a bizonyos fagyos éjszakán a Panoráma Hotelben. Nem annyira meglepő módon a felnőtt Danny sem cseperedett épp patyolatlelkű fiatalemberré: súlyos alkoholizmussal küzd, élete kész csőd, bár a kádból kiszálló oszló nénit és egyéb rémes társait már legalább megtanulta kizárni a fejéből. Az új élet reményében elköltözik, egy hospice házban vállal munkát, ahol különleges képességével álom doktorként segít a világot elhagyni készülő lelkeken.
Közben azonban a fejében még mindig létező ragyogás-forródróton összeakad egy kislánnyal, aki hozzá hasonlóan természetfeletti képességekkel rendelkezik. Sajnos azonban nem azokat a hétköznapi dolgokat beszélik meg a falra írt ragyogáscseten, amit úgy általában a természetfelettiek meg szoktak beszélni, hiszen a magukat Igaz Kötésnek nevező furcsa társaság hozzájuk hasonló emberekből szipolyozzák ki a lelket. Ellenük kell felvenni a harcot, és talán nem túl meglepő spoiler – már az előzetes is ellövi -, hogy bizony el fognak jutni Danny rémálmainak színhelyére, az első résznek otthont adó Panoráma Hotelbe.
Stanley Kubrick nyomdokaiba lépve King adaptációt rendezni tipikusan az a nagy falat, amely bárkit agyonnyomna:
Mike Flanagan rendező előtt nem kisebb feladat állt, mint elkészíteni egy kultfilm folytatását. Az amerikai rendező nem büszkélkedik túl hosszú filmográfiával, az elmúlt tíz évben olyan horrorok megírásával és rendezésével töltötte az idejét, mint a Quija, az Oculus vagy a Mielőtt felébredek. A rendező nem is célozta meg az Álom doktorral azt, hogy megreformálja a horrorfilm-készítést, és valami igazán korszakalkotót készítsen, ezt mutatja az is, hogy rábeszélte Kinget – aki híresen utálta a Kubrick-féle Ragyogást -, hogy mivel a rajongók számára ez a mérvadó, kövessék inkább azt a vonalat, minthogy teljesen új megközelítést válasszanak.
Ennek megfelelően az Álom doktor egy szórakoztató, de hatalmas, kissé túltolt nosztalgiavonat, amelyben sokszor szinte pontosan alkotják újra az egyes jeleneteket.
Ugyanazok az ütemek, ugyanazok a beállítások, ugyanazok a mozzanatok – a film elején még jóleső nosztalgiával üdvözöljük őket, miközben imádkozunk, hogy csak nehogy átessen minden a ló túloldalára. Flanagan okosan ütemezi azonban a cselekményt, jóformán két filmet készített: a már említett első kétharmadban itt-ott fűszerezve a régi jó Ragyogással egy különálló filmet kapunk Danny-t, Abra-t és az Igaz Kötés lélekvámpírjait követve. A játékidőt elnézve – kifejezetten hosszú, 151 perces – Flanagan jó szimattal érezte meg, mikor kezd el kényelmetlenné válni a moziszék, és mikor már majdnem két órája nézzük az utóbbiak hajszáját, megérkezünk végre a hotelbe.
Itt aztán nemhogy beindítja azt a bizonyos nosztalgiavonatot, hanem még a féket is eltöri benne, nehogy véletlenül bármi kimaradjon. A kissé megfáradt nézői figyelmet egy perc alatt rázza fel az ismert dallamok felcsendülése és az, ahogy Ewan McGregorral befelé haladunk az ajtón, a színész pedig Danny-ként becsülettel végigkalauzol minket az egész házon.
A jóleső hidegrázásból az zökkent ki, mikor már konkrét jeleneteket vág be az első részből, nehogy esetleg véletlenül valakinek ne essen le, hogy éppen miért is van itt egy baltával széthasított ajtó.
A nyilvánvaló túlzások ellenére azonban piszokjó ismét a Panoráma Hotelben lenni,
még akkor is, ha centiről centire pásztázzuk végig Ewan McGregorral a folyosók tapétáit.
Az Álom doktorra lehetetlen úgy tekinteni, hogy ne hasonlítgassuk az elődhöz, amelyhez úgysem érhetne fel semmi. Főleg úgy az igazán nehéz ettől eltekinteni, ha azonos időközönként van az arcunkba tolva a múltidézés. Pedig az Álom doktor akkor működik a leginkább, amikor nem próbálja mindenáron imitálni a nagy elődöt. Ezekben a pillanatokban egészen tisztességes és ijesztő horror tud lenni, az erősen fan service jellegű fináléban pedig tényleg biztos kézzel ér el a rajongói szívekhez.
Szégyenkeznie azonban Flanagannek egyáltalán nem kell, mert viszonylag tisztességes biztonsági játékot játszott, azonban végeredményben egy felemás élményt kapunk. Az átlagosnál valamivel jobb horrorfilmet ugyan feldobja a Ragyogás-hangulat, azonban annyira el van foglalva azzal, hogy csúcsra járassa a Kubrick-film megidézését,
hogy az újrahasznosított nyomasztással éppen az a gyomorbavágó élmény marad el, amit Jack Nicholson majdnem negyven éve baltával vert belénk.
