- Öt év telt el azóta, hogy Oscar-díjat nyertél a Mindenkivel. Most, hogy bemutatták itthon az első mozifilmedet, hogyan látod az öt évvel ezelőtti győzelmet?

- Egy ilyen siker csodálatos, ugyanakkor sokkszerű élmény. A pszichológusok szerint azok a folyamatok, amik lezajlanak ilyenkor az emberben, egy kicsit a traumára hasonlítanak, persze pozitív előjellel, de mégis. Akkora változást hoz egy effajta elismerés az ember életében, amit akkor fel sem lehet mérni, nem lehet előre képzelni.

A Mindenki győzelme teljesen új irányokba vitte az életemet. Rengeteg kalandot, tanulást, tapasztalást, új ismeretségeket és szakmai kapcsolatot hozott, és ennek még nincs vége. Most, öt évvel a díj után is azt érzem, hogy épp csak elkezdődött, a hatása a mai napig tart.

- A Mindenki után egy egészestés tévéfilmet készítettél, az ötvenes években játszódó Foglyokat, az első mozifilmedben pedig az unokázós csalásokat mutatod be egy nagyon személyes történetbe ágyazva. Mikor döntötted el, hogy ezzel a témával filmként szeretnél foglalkozni?

- Az amerikai ügynökömön keresztül rengeteg forgatókönyv futott be hozzám az Oscar-díj után. Volt köztük sok jó könyv is, de ahogy olvastam őket, végig az motoszkált a fejemben, hogy mi köze van ezeknek a történeteknek hozzám. Hol vagyok én ezekben? Biztosan ezt akarom megcsinálni első filmnek? Egy ötletben mindig azt nézem, hogy elég erős-e benne az érzelmi motiváció számomra ahhoz, hogy igazán akarjam. Hogy menni tudjak vele előre legalább két évig, amennyi idő egy nagyjátékfilmes projekt elkészültéhez kell.

És egyszer csak rájöttem, hogy akkor kapom meg ezt a kapcsolódást, ezt a kellő viszonyulást, ha abból csinálok filmet, ami engem a leginkább foglalkoztat. Így lett az első mozifilmem Az unoka.

- Ami kiindulópontját tekintve nagyon is hasonló témát jár körül, mint a Mindenki vagy a Foglyok. Mondhatjuk, hogy tudatosan keresed azokat a történeteket, amikben a főszereplő szembeszáll egy felsőbb hatalommal, legyen szó egy autokratikus kórusvezetőről, az Ávóról vagy éppen az unokázós csalásokat bonyolító bűnözőkről?

- Biztosan nem véletlen, hogy ezek a történetek fognak meg. Azt hiszem, a legnagyobb hőstett, ha az ember meg tudja találni magában azt a bátorságot, amiről korábban nem is sejtette, hogy megvan benne. Engem ezek a dolgok érdekelnek.

Nyilván az is nagyon izgalmas tud lenni, hogy Pókember hogyan menti meg Ben bácsit vagy May nénit, de számomra sokkal érdekesebb az, hogyan működik az átlagember egy ilyen kiélezett szituációban.

- Most egy olyan történetet dolgoztál fel, amit személyesen is átéltél. Mesélnél erről egy kicsit?

- Nem akarom magamnak kisajátítani, mert nem csak a saját történetünket írtam bele a filmbe, hanem rengeteg más ember tapasztalatát is. Inkább azt mondanám, hogy a saját Nagypapámmal történteken keresztül értesültem ennek a jelenségnek a létezéséről. Csak azután döbbentem rá arra, hogy nem vagyunk egyedül, miután őt kirabolták. Ahogy elkezdtem ezzel foglalkozni, akkor esett le, hogy az unokázós csalás egy nagyon is létező dolog, ami egész iparággá nőtte ki magát az utóbbi években nem csak itthon, hanem az egész világon. A sikeres csalások számát nézve csak Magyarországon tízezres nagyságrendről beszélhetünk, és a százezres nagyságrendet is eléri a próbálkozások száma. Minden egyes eset mögött ott van egy személyes tragédia és egy család. Hátborzongató volt ezzel szembesülni.

- Mondhatjuk, hogy Az unokával volt benned egyfajta késztetés a saját traumád feldolgozására vagy valamiféle vágy arra, hogy emléket állíts a nagypapádnak?

- Ha csinálunk egy filmet egy ország adófizetőinek a pénzéből, az első és legfontosabb kötelességünk, hogy egy szórakoztató, jó filmet tegyünk az emberek elé. Hogy a nézők azt érezzék, ezalatt a két óra alatt történt velük valami és akarjanak még beszélni róla utána is. Ha közben sikerült ezzel a filmmel emléket állítanom a nagypapámnak, annak nagyon örülök, de nem ezért nyúltam vissza a mi kapcsolatunkhoz, hanem azért, mert ebből az alapanyagból tudtam dolgozni. Ezt a nagyszülő-unoka kapcsolatot ismerem, a film építőanyaga volt mindaz, amit tőle kaptam, ami hozzá köt.

- Hogyan lett a személyes családi ügyből forgatókönyv, majd film?

- Lassan három éve kezdtem el ezzel a történettel filmként foglalkozni, de már jóval előtte ott bujkált bennem, hogy kezdenem kellene vele valamit. Hosszas kutatómunka előzte meg a forgatókönyv megírását. Először is megpróbáltuk megtalálni az összes létező forrást. Rengeteg hangfelvételt kutattunk fel és a rendőrségtől is segítséget kértünk, ahol addigra alakítottak egy unokázós nyomozócsoportot, kimondottan ezekre a bűncselekményekre szakosodva. Az volt a cél, hogy minél jobban megismerjük a bűneseteket és a károsultakat. Emellett pedig beszéltem egy pszichológussal is, aki kifejezetten pszichopatákkal foglalkozik, mert nagyon izgatott, hogyan működik azoknak az embereknek a pszichéje, akik képesek arra, hogy idős, beteg embereket átverjenek.

- Íróként és rendezőként mi izgatott téged leginkább ebben a történetben?

- A pitiáner kegyetlenség, ugyanúgy, ahogy a Mindenkinél. Amikor annak idején elmesélték nekem azt a történetet a kis kóristalányokról, iszonyú dühöt éreztem. Milyen ember az, aki képes megcsinálni gyerekekkel, hogy egyesével azt mondja nekik, te nem vagy elég jó, ezért ne énekelj, csak tátogj? Ugyanezt éreztem az unokázós csalásokkal kapcsolatban is.

- Elég konkrét véleményt fogalmaz meg a filmed egyik szereplője a call-centerekkel kapcsolatban is.

- Igen, az az én hangom is a Döbrösi Laura által játszott Zsuzsin keresztül, aki egyszer csak rádöbben arra, hogy az, amit ők ott csinálnak, gyanúsan közel áll a szervezett bűnözéshez. A call-centerek tevékenységéből nagyon hiányolom a társadalmi hasznosságot. Pont akkortájt, amikor a nagyszüleimmel történt a csalás, egy országos telefonos politikai kampány futott.

- Az unoka mennyiben tekinthető klasszikus bosszúfilmnek? Tudatosan ebben a műfajban gondolkodtál?

- Ha műfaj felől nézzük, tulajdonképpen a Mindenki is bosszúfilm. Szeretem is meg nem is ezeket a címkéket. Szeretem, mert segítenek eladni a filmet, ugyanakkor Az unoka sok szempontból más vagy több, mint egy szimpla bosszúfilm. Kezdettől célunk volt, hogy bizonyos szempontból kiforgassuk a bosszúfilmes kliséket és egészen más irányba toljunk el egy-egy jelenetet és magát a történetet is, mint ahogy azt az előzetes nézői elvárások diktálnák. Azt hiszem, annál könnyebb játszani ezekkel az elemekkel, minél erősebb az érzelmi szál, ami a történet gerincét adja.

- Van valami, amit most így visszanézve máshogy csináltál volna Az unokában?

- Persze. Van ez Az unoka című film, amit most látnak a nézők, az én fejemben pedig van egy idealizált változat, ami még ennél is sokkal jobb (nevet). Legtöbbször azért inkább hálás voltam a kis véletlenekért, amikor valami máshogy alakult, mint képzeltem.

Szerencsére nagyon sok tanulnivalóm van még az életről és a filmrendezésről, úgyhogy biztosan nem fogok unatkozni a következő negyven évben sem.

- Öröm volt újra látni mozifilmben olyan színészlegendákat, mint Jordán Tamás, Pogány Judit, Papp János, Hámori Ildikó, Tordai Teri vagy Mikó István, ráadásul nagyon erős szerepekben. Milyen volt velük együtt dolgozni?

- Elsöprően pozitív élmény volt a közös munka. Megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy mennyit tudtak hozzáadni a filmhez, olyasmiket, amikről sejtelmem sem volt előtte.

- Most, hogy Az unoka a mozikban, hogyan tovább?

- Az unokát egy szélesebb közönséget megmozgató filmnek szántuk. Az volt a legfontosabb, hogy minél előbb eljusson a magyar közönséghez, de azt hiszem, lett annyira univerzális, hogy egy külföldi fesztiválon is megállja a helyét. Még keressük, hol van az a közönség, aki értékelni fogja külföldön. Egyébként pedig sok vasat tartok a tűzben, rengeteg ötlet versenyez egymással a fejemben. Meglátjuk, hogy melyik lesz a legerősebb inspiráció, amit ezután megint évekig képes leszek vinni magam előtt. Van tervben musical, vígjáték és dráma is, és nem csak mozifilmben gondolkodom, hanem sorozatban is. Ez egy drága műfaj, sok tüzes karikán kell átugrania még egy tapasztalt rendezőnek is ahhoz, hogy megvalósulhasson valami a tervei közül.