KULT

Budapest-szerelmes féllábú flamingó – 75 éves Ian Anderson, a Jethro Tull alapítója

Csak azért sem öreg a rock and rollhoz: még ma is simán fuvolázik féllábon állva, miközben hangszeres tudása sem kopik.


Alig huszonévesen is el lehetett volna adni öregembernek, hatalmas bozontjával, markáns vonásaival. Sokkal vénebbnek manapság sem tűnik, legfeljebb szemérmesen kendőt vagy sapkát hord a fején, hogy hajhiányát elrejtse. De a féllábon való fuvolázást még ma is megcsinálja, miközben hangszeres tudása sem kopik. Ian Anderson, a Jethro Tull alapítója, abszolút frontembere, zeneszerzője, szövegírója, multiinstrumentalistája, énekese szerdán tölti be 75. életévét.

Az 1947. augusztus 10-én Edinburgh-ban világra jött, de Blackpoolban nevelkedett Anderson neve annyira összeforrt bandájával, hogy sokszor konferálták fel őket - nemcsak nálunk - Jethro Tull és együtteseként. Saját bevallása szerint a 2000-es években azért is fektetett nagyobb hangsúlyt saját szólólemezeire, mert el akarta választani munkásságát a Jethro Tull-imázstól. Ezeken szabadabban kísérletezett, igaz, az alaphang megmaradt. Aztán azt is hitték róla, hogy azért választotta a XVIII. század eleji angol mezőgazdasági szakíró és feltaláló nevét, mert vonzza a vidéki élet, holott csupán megtetszett neki egy név, amit annak idején a menedzserük könyvtárában meglátott. Azt sem sokan hiszik el róla, hogy

az edinburgh-i szállodaigazgató fia, aki eredetileg festőnek készült, soha nem járt zeneiskolába, autodidakta módon sajátította el a fuvolázást, a gitározást,

és később ugyancsak önmagát tanította meg szaxofonon, mandolinon, mindenféle tilinkókon, és billentyűkön játszani.

Ezek után természetes, hogy zenekarának szinte valamennyi dala az övé, és ő is énekli azokat jellegzetes, „bogárzümmögés”-szerű hangjával, és bár mindig remek muzsikusokkal vette körül magát, a „Tull-hang” rajta és egészen 2011-ig gitárosán, Martin Lancelot Barrén múlott.

Szövegeiben már az 1970-es évek elejétől egészen magas szintű, az angol nyelv hihetetlen finomságait alkalmazó rockköltészetet alakított ki - mindez pedig a zsenialitás gyanújának árnyékát veti rá.

Ezekben kesernyés iróniával szól képmutató egyházi és világi hatalmakról, nagyvárosi elidegenedésről, az esztelen környezetszennyezésről, de mindig is tagadta, hogy bármely párt,mozgalom, vagy irányzat elkötelezettje lenne. Költői munkásságáért 2006-ban irodalmi díszdoktori címet kapott az edinburgh-i Heriot-Watt egyetemen.

Én magam is örök hálával tartozom neki, rengeteget tanultam rajta keresztül az angol nyelvből és csiszolhattam általa műfordítói szenvedélyemet. Azokban az években, amikor diplomata Édesapám többet utazott a világban, mint én, és megkérdezte tőlem, hogy mit hozzon, a válasz rendszerint ez volt: „A legújabb Jethro Tullt.” Teljes is lett a bakelit-sorom az 1968-as This Was-tól az 1991-es Catfish Risingig.

Persze Ian Andersonnak is megvoltak a maga gyökerei, amelyekre a Tull zenéjét építette, mindenekelőtt a rock, a blues, és a brit szigetek népdalvilága. Ehhez jött még egy évtizedes barátság egy kiváló zenetudorral, David Palmerrel, aki amellett, hogy a Monty Python-csoport házi zeneszerzője volt, a középkori és reneszánsz zene imádatát oltotta bele Andersonba. Mindehhez már csak ki kellett találni egy eredeti hangvételű muzsikát, amely a fuvola, a váratlan ritmusváltozások mellett az akusztikus és elektromos gitár kettős játékán. alapult. Az álszentség vádiratának tekintett Aqualung (1971), a Thick As A Brick (1972), az A Passion Play (1973) - ez utóbbi kettő két egyaránt egész lemezt betöltő összefüggő darab, és olyan zenei gazdaság van bennük, hogy többszázadik hallgatás után is felfedezek bennük újakat, és 50 év után is úgy szólnak e fekete korongok, mint az álom! - a természet hangjaitól burjánzó Songs From The Wood (1976), a Crest of a Knave (1987), vagy a Roots To Branches (1995) megannyi Jethro Tull-remekmű.

A szólókísérletek között a 1995-ös Divinities Anderson világzenei törekvéseit összegezte, a 2004-es Rupie,s Dance-en viszont a kortárs kamarazenéhez közelített. 2012-ben, immár saját neve alatt készítette el a Thick As a Brick második részét, amelyben az első rész nyolcéves szerzője, Gerald Bostock (Anderson képzeletbeli alteregója) immár felnőttként szemléli az egyáltalán nem javuló világot, 2014-ben pedig a Homo Erraticusban tovább vitte hősét, aki egy „19. századi amatőr történész kézirata nyomán jut el az idősödő ember bölcsességéhez. A kritika és a közönség a lemezt a legjobb Jethro-albumokhoz méltóként értékelte.

Aztán váratlanul 2021-ben Anderson összerántotta a bandát, és elkészítették a The Zealot Gene című albumot. Igényes, a maiaknak talán kicsit „retro” hangzású zene, Anderson a szövegekben sem adja alább. A Mrs. Tibbets a hirosimai bombázó tiszt nejét és fiát szólítja meg, a címadó dal a szélsőségek elszabadulására figyelmeztet, a Mine is The Mountain a hatalom „isteni mindenhatóságát” állítja pellengérre. Nekem azért, mint ősrajongónak Martin gitárhangja nagyon hiányzik...

Anderson kezdettől fogva örökmozgó színpadi ember volt, aki testének rendkívüli hajlékonyságát is látványnak vetette alá. Ezért is ragadt rá a „féllábú flamingó” jelző, de nevezték „a rock Long John Silverének”. Ez a póz 50 éve a védjegye, sőt, jó ideje a hivatalos logója is. Ugyanakkor mindig szerette az őrült jelmezeket, szerepjátékokat. A leghíresebb talán a rongyos vén csavargó, Aqualung figurája, de "álcázta magát" udvari trubadúrnak, sőt az 1980-as évek elején atomtámaszpont alkalmazottjának is az A című album és a turnéhoz készült film, a Slipstream kedvéért. A korai időszakban egy kockás nadrág és egy egérrágott fekete köpeny határozta meg imázsát, manapság fejfedői mellett egy hímzett mellény.

A magyar Tull-híveknek pirosbetűs ünnep 1986. július 2.: ezen a napon lépett fel először a banda Budapesten, az MTK-stadionban. Én pedig előző éjjel fél 12-kor találkoztam a bálnavadász külsejű Andersonnal a Hotel Intercontinental (ma Marriott) halljában, ahol sebtében dedikálta nekem az Aqualung borítóját.

A koncert nemcsak a közönségnek marad örökké emlékezetes, hanem a frontembernek is, aki a zenekar körül serénykedő egyik hosszúlábú magyar hostesstől ihletve megírta a romantikus-szimfonikus Budapest című dalt.

Ez egy évvel később jelent meg a Crest of A Knave albumon, és az ezredforduló előtt egy felmérésen a nemzetközi Jethro Tull-közösség a banda legszebb dalának választotta.

Az együttes és Anderson különböző szólóprojektjeivel több mint tucatszor járt Magyarországon, legutóbb 2021 novemberében a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol a főnök már kopasz fejét sem szégyellte. A két legemlékezetesebb buli az első mellett talán az 1993-as és az 1994-es volt. Az előbbit, amellyel 25. évfordulójukat ünnepelték, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán tartották. Ez volt a Pecsa történetének legnagyobb nézősereget vonzó koncertje, még a palánkon túli rét is teljesen megtelt. Az utóbbi pedig az Eurowoodstock-Diáksziget egyik fénypontja volt, ráadásul Anderson még Leslie Mandoki szupergroupjával is fellépett.

Ian Anderson "tisztes polgári" életet él, igaz, ifjúkorában sem züllött különösebben, soha nem kábítószerezett. Negyvennégy éve második feleségével, Shona Learoyddal, a Tull egykori sajtófőnökével él. Fiuk, James szintén zenész, lányuk, Gael a filmiparban dolgozik. Már az 1970-es évek második felében vidékre költöztek, és lovakat tenyésztettek, de már közel két évtizede lazacban utaznak.

Még 1976-ban készült egy Jethro Tull-album, Too Old To Rock and Roll: Too Young To Die címmel. Fantáziaszegénységben szenvedő újságírók azóta szekálják Andersont, hogy nem érzi-e öregnek magát a rock and rollhoz. Ő azonban válasz helyett ír, játszik, koncertezik fáradhatatlanul, annak ellenére, hogy két évvel ezelőtt kiderült: gyógyíthatatlan krónikus obstruktív tüdőbetegségben (COPD) szenved, amelyet valószínűleg a fél évszázados koncertezés során alkalmazott színpadi füstgépek okoztak.

Születésnapján egy régi beszélgetésünket idézném, jó egészséget kívánva neki. A Diáksziget-koncert előtt megkérdeztem tőle:

„Milyen érzés, hogy jó néhány dalod már klasszikusnak számít?” Mire Ian elnevette magát és így válaszolt: „Nem vagyok klasszikus. Még élek”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A magasságát átokként élte meg, ügyvéd akart lenni, s büszke arra, hogy sosem ivott és nem is drogozott – Claudia Schiffer 55 éves
Az iskolában nem tartozott a népszerű lányok közé, akivel mindenki randizni akart, mégis ő lett minden idők legjobban fizetett szupermodellje.


Claudia Maria Schiffer 1970. augusztus 25-én született a németországi Rheinbergben, egy Düsseldorf közelében lévő kisvárosban, Heinz és Gudrun Schiffer gyermekeként, egy jómódú középosztálybeli családban, amely hamarosan két fiútestvérrel, Stefannal és Andreasszal, valamint egy húggal, Ann Carolinnal bővült. Visszatekintve Claudia elmondta, annak ellenére, hogy a szülei nagyon elfoglaltak voltak a munkájukkal, végig jelen voltak az életükben. Különösen az édesanyja. „Ő lett a hősünk, mert mindent tudott, és mindenre volt válasza. Segített nekünk a házi feladatokban, különösen akkor, ha valamelyik tantárgyban nehezen boldogultunk. Minden délután leült velünk, és elmagyarázta nekünk, amit nem értettünk” – emlékezett vissza erre az időszakra a modell.

A szülei ugyanakkor más módon is segítették őt és a testvéreit, mivel nem akarták, hogy rossz hatások érjék őket a suli után, ezért gondoskodtak róla, hogy sok más tevékenységekben is részt vegyenek. Claudia például megtanult zongorázni, teniszórákat vett, aerobikra, jazzre, sztepptáncra, és úszásra járt.

Elmondása szerint a szüleinek köszönhető, hogy nem iszik, nem dohányzik, és hogy sosem tartozott azok közé, akik minden este elmentek szórakozni, és reggel 6-ig buliznak. „Olyan gyerekeket akartak, akikben megbízhatnak, akik hazajönnek, és elmondják nekik az igazat” – tette hozzá.

Egy diszkóban fedezték fel

Az iskolában Claudiát nem rajongták körbe annyira a többiek, mint gondolnánk. Nem volt a suli sztárja, nem tartozott a legnépszerűbbek közé, akikkel minden fiú randizni akart. Saját elmondása szerint azért, mert ő annyira más volt: túl magas, túl vékony és a többiekhez képest túl gazdag. A magassága (180 cm) miatt ráadásul szégyenlős is volt. Soha nem akart a figyelem középpontjában lenni, ezért egy idő után nem is vett magának új ruhákat. Elmondása szerint az anyja nem is értette ezt: „Olyan gyönyörű vagy, miért nem öltözöl úgy?” – kérdezte Claudiától, aki azonban csak farmert és teniszcipőt akart viselni.

Ettől függetlenül az osztály egyik legjobb tanulója volt, a nyelvek például különösen jól mentek neki: anyanyelve, a német mellett például folyékonyan beszélt franciául és angolul is, egy ideig pedig azt gondolta, hogy az apja nyomdokaiba lép majd, és sikeres ügyvéd lesz. Még latinul is tanult az iskolában emiatt, mert arra szüksége lesz a jogi tanulmányokhoz. Sokszor elkísérte az apját a bíróságra, az utolsó sorban ült, figyelte őt, és azt gondolta: „Hű, én is ezt akarom csinálni.”

A sors azonban más szakmát tartogatott a számára. 1987 októberében, 17 évesen néhány barátjával elment táncolni egy düsseldorfi diszkóba. Aline Souliers, a Metropolitan modellügynökség munkatársa meglátta ott őt, adott neki egy névjegykártyát, és azt mondta, megvan benne az, ami a modellkedéshez kell.

Másnap aztán Aline találkozott a szüleivel is, és meghívta őket Párizsba. Heinz és Gudrun érezték, hogy ez hatalmas lehetőség a lányuknak, de haboztak, mert szerették volna, ha befejezi a középiskolát.

Így is lett, Claudia még hat hónapig tanult, hogy leérettségizhessen, ez idő alatt pedig senkinek sem mondhatta el az iskolában, hogy a vizsgák után Párizsba megy modellkedni, még a legjobb barátnőjének sem. Csak az indulása előtti napon mondta el a barátainak, hogy hova utazik, és miért.

1000 címlap

Párizsban aztán gyorsan jött a siker. A híres Elle magazin szerkesztői meglátták őt, megtetszett nekik, és szinte azonnal címlapra tették. Ez volt Schiffer első magazinborítója. Hamarosan kiválasztották a Guess farmermárka egyik kampányához, amelynek során az arca és az alakja bejárta az egész világot. Egy éven belül már az első divatbemutatóján modellkedett, méghozzá a Chanelnek. Ezután következett a Versace, a Valentino, a Dior és a divatipar összes többi óriása. Kapcsolata a Chanellel és a Metropolitan Souliers-vel egészen 1996-ig tartott. 1992-ben Claudia kizárólagos globális szerződést írt alá a Revlon céggel 10 évre, több millió dollárért, ez a megállapodás tette őt a történelem legjobban fizetett modelljévé.

Az Elle és a Vogue mellett számos más magazin címlapján is megjelent, többek között a Harper's Bazaar, a Cosmopolitan és a Time címlapján, sőt, ő volt az első modell, aki a Vanity Fair, a Rolling Stone és a People címlapján is szerepelt. 1997 májusában a Playboy borítóján és a magazin fotósorozatában is szerepelt, összesen pedig több mint 1000 magazin címlapján jelent meg.

A divatvilágban töltött addigi kilenc éve alatt ugyanakkor Schiffer megtanulta, hogy nem mindenki viselkedik helyesen ebben a szakmában. Egyrészt ott volt a kábítószer-szubkultúra. „Eleinte nem is vettem észre. Olyan tiszta helyről jöttem, annyira naiv voltam. Utána mondták, hogy a stúdióban rajtam kívül mindenki be volt tépve, és én nem is tudtam róla. Most már észreveszem. De soha nem tennék ilyet. Nem szeretem elveszíteni az önkontrollt. Nem szeretem azt az érzést, hogy nem tudom irányítani, amit mondok vagy gondolok” – nyilatkozta erről.

Igazából producer

Ahogy a modellek gyakorta, ő is kipróbálta magát a nagyvásznon, noha sosem voltak kifejezett színészi ambíciói. Először az 1994-es Richie Rich: Rosszcsont beforrban tűnt fel, ahol a címszereplő Macaulay Culkin aerobiktanárát alakította, illetve feltűnt a Filmszakadás (1997), a Fekete-fehér (1999), a Csajok, mindent bele (1999), a Halálos hajsza (2000), a Zoolander: A trendkívüli (2001 – ebben saját magát alakította), a Meg vagyunk lőve (2002) című filmekben, a Dharma és Greg, avagy kettőn áll a vásár című sorozat két epizódjában (2002), valamint a 2003-as Igazából szerelemben Carolként.

Érdekes módon ez utóbbi volt eddig a legutolsó szerepe, vagyis az utóbbi 22 évben nem lehetett őt látni semmilyen filmben, rövidfilmben, videóklipben, és nem is szinkronizált. Csupán önmagaként tűnt fel tévéműsorokban, dokumentumfilmekben stb. Életének ezt a részét, úgy tűnik, végleg maga mögött hagyta.

Elkezdett viszont producerkedni. Olyan filmekben dolgozott e minőségében, mint a Kick-Ass 2 (2013), a Kingsman: A titkos szolgálat (2014), az Eddie, a sas (2015), a Kingsman: Az Aranykör (2017), a Rocketman (2019), a Csendes éj (2021), a King’s Man: A kezdetek (2021), a Tetris (2023) vagy az Argylle: A szuperkém (2024). Ebben persze erősen szerepet játszott, hogy hozzáment feleségül a filmes fenegyerekhez, a rendező-producer Matthew Vaughnhoz. De ne szaladjunk ennyire előre!

Bűvésztrükkök, filmtrükkök

Claudia még 1993-ban egy berlini gálán ismerkedett meg az amerikai bűvésszel, David Copperfielddel, aki felhívta őt a színpadra, hogy részt vegyen egy gondolatolvasó mutatványban. A trükk annyira jól sikerült, hogy 1994 januárjában eljegyezték egymást. A jegyességük alatt Schiffer néha fellépett Copperfielddel, mint különleges vendégasszisztens: lebegett, guillotine alá került, vagy kettévágták egy fűrésszel.

Ők voltak a kilencvenes évek egyik legnagyobb sztárpárja, mígnem 1999 szeptemberében bejelentették, hogy a munkarendjük miatt véget vetettek a kapcsolatuknak.

Két évvel korábban beperelték a francia Paris Match magazint, miután a lap azt állította, hogy a kapcsolatuk csak színjáték volt, és Schiffer fizetést kapott azért, hogy Copperfield menyasszonyának adja ki magát, pedig nem is kedvelte őt. 1999-ben a szupermodellnek egy nem nyilvános összegű kártérítést ítéltek meg, a Paris Match-nek pedig helyreigazítást kellett közölnie, miután egy francia bíróság a magazin cikkét hamisnak ítélte.

A Copperfielddel való szakítása után Schiffernek rövid ideig (2000-ig) volt kapcsolata a műkereskedő Tim Jefferiesszel, majd jött a nagy szerelem. 2000 novemberében ismerkedett meg Matthew Vaughnnal, aki addig Guy Ritchie állandó producereként volt ismert, később azonban ő maga is sikeres rendezői karriert futott be. 2002. május 25-én házasodtak össze Suffolkban, és még abban az évben megvásárolták ott a Coldham Hall nevű Tudor-kori kastélyt. Schiffernek és Vaughnnak egy fia és két lánya született: Caspar 2003-ban, Clementine Poppy 2004-ben, Cosima pedig 2010-ben született.

Hollywoodi mércével Schiffer és Vaughn kapcsolata már kifejezetten hosszúnak számít, idén ünnepelték a 23. házassági évfordulójukat.

Claudia pedig ma, 55 évesen sikeres üzletasszony. Új lakberendezési kollekciókat tervez a Bordallo Pinheiro és a Vista Alegre számára, és továbbra is a divatvilág kulisszái mögött tényedik. Nemrég szerepelt a Versace 2024 tavaszi és a Balenciaga 2025 téli kampányában, valamint megjelent saját könyve, a Captivate! Fashion Photography from the '90s.


Link másolása
KÖVESS MINKET: